Megrázó élmény. Algiers: Shook (lemezkritika)

Bravúrosan eklektikus negyedik lemezükön a páratlan Algiers kollektívaként újjászületve üvölt a hatalom arcába. Ez a kritika először a Recorder magazin 102. számában jelent meg.

Az Algiers mindig is valami más volt. Az unalomig rágott formulák, a túlságosan jól bevált sémák, az egyre üresebb nosztalgia uralta kényszeres keményzenei trendkövetés semmitmondó tumultusából az atlantai négyes már első, 2015-ös lemezével is bőven kilógott. Az Algiers soha nem volt az a zenekar, amitől érdekesebb lett bármilyen „színtér”. Különutas együttes, nincs „színterük”. Mérföldekről kiszúrható, mindenféle rockot és punkot, soult, gospelt, rabszolga-spirituálékat, bluest és elektronikát összemosó zenéjük nem zenebohóci játék a zsánerekkel, nem harsányan hivalkodó műfajkeresztezés, hanem a zene tudatos, megalkuváskerülő felszabadítása az elvárt szabályok és normák béklyója alól. 

Ez a kigondolt, letisztult, ugyanakkor kiszámíthatatlan forma- és hangzásvilág tökéletes összhangban áll a főként afrikai-afroamerikai kultúrákat és hagyományokat elnyomó-eltörlő kolonializmust irdatlan haraggal megüvöltő tartalommal. Nem véletlenül az a zenekar neve, ami. A diaszpórák, a kiűzetettek és a hazájukban eltaposottak zenei örökségét az Algiers fegyverként tolja a rasszista-abszolutista oppresszió pofájába. Ahogy Franklin James Fisher fantasztikus gospel- és souléneke tomboló kiabálásba vált, ahogy egy blues-riff punk acsargásba fordul, annak vaskos üzenete van (nem beszélve veseleverő dalszövegeikről). Szemeket akarnak felnyitni, közösségeket megrázni és felemelni, fújni a változás szelét. Egyedül ez azonban nehéz. Majdnem bele is döglöttek. 

A nemrég még feloszlásközeli állapotban vergődő zenekart épp a közösségiség húzta ki a szarból. Küzdelmüket lenyűgöző negyedik lemezükkel újult erővel folytatják, de már nem magányosan, sőt, nem is kifejezetten zenekarként, inkább egyfajta kollektívaként. Többek között olyan előadók osztoznak mondandójuk továbbra is mélyen politikai málhájában, mint Zack De La Rocha (Rage Against The Machine), Big Rube, Billy Woods, Backxwash rapikonok, Samuel T. Herring (Future Islands), Jae Matthews (Boy Harsher), Mark Cisneros gitárhős vagy DeForrest Brown zene- és médiateoretikus. A Shook nem egy lájkmaximalizáló poplemez, a vendégszereplők elengedhetetlenek ahhoz, hogy az Algiers új utakat törhessen a gondolatok forradalmának.

A 2020-as There Is No Year kiábrándult világtemetése után a Shook felér egy sokk-kal. Olyan, mint a címe. A fortyogó düh maradt, de már a megváltáskeresést, a reményt, az összefogást tüzeli. Noha a fekete sofőrt vegzáló fehér rendőr ismerős szituációjára épülő Something Wrong torokszorító szirénahangjai után nehéz levegőt venni, mégis a lemezt záró drámai spoken word utolsó sora marad velünk igazán: „Fear not, we rise”. 

A ború helyett pedig önfeledtség árad a szédítően összetett dalokból. Eklektikus ünneplése ez a lemez a határoktól és billogoktól és kategóriáktól megfosztott nagybetűs zenének. Minden perce tele van ötlettel, történéssel, megállíthatatlan mozgással, lehántható réteggel, de csak azért sem lehet rámondani, hogy tömény lenne. Vagy azt, hogy lehetne rövidebb. Sem azt, hogy a zenekar eltévedt. 

Tök mindegy ugyanis, hogy épp chopped and screwed hiphop, dekonstruált soul és R&B, EDM-veretés, posztindusztriális funk, szétmatekolt rock, disztopikus szintipop, szaxofonos gyászjazz, lesújtó versmondás, experimentális hangmintázás, vagy mondjuk arcba tipró pőre punk szól, attól ez még egyértelműen egy Algiers-lemez. Méghozzá bravúros. Kevesen tudnak így újjászületni. 

szerző: Pernecker Dávid