„Soha többé nem akarok biztonságos zenét játszani” – Buffalo Nichols-interjú

Buffalo Nichols semmilyen szempontból nem tipikus blueselőadó: rajong a grindcore-ért, és gitározni is a metálzenék hatására kezdett, élőben pedig olyan pszichedelikusan szólal meg, mint a Pink Floyd. Elkészítette az elmúlt évek egyik legjobb blueslemezét, de nem tartja magát blueszenésznek, azt pedig kifejezetten utálja, hogy kikiáltották a műfaj megmentőjének. A héten kétszer is fellép a Veszprém Blues Fesztiválon.

Buffalo Nichols első lemeze 2021 végén jelent meg a műfaj egyik kulcskiadójánál, a Fat Possumnál. A Milwaukee egyik rossz környékén felnőtt, jelenleg Austinben élő zenész ekkor már jó pár éve zenélt, eleinte csak gitárosként mások együtteseiben, majd a Nickel & Rose nevű folkduóban, amellyel körbeturnézták Európát, többek között Budapesten és Szegeden is felléptek. A zenekar feloszlása utáni alkotói válságát Nicholsnak egy hosszú hátizsákos utazás oldotta fel: az afrikai és a kelet-európai zenék hatására fordult zenészként is a blues felé, amit már gyerekkora óta hallgatott, Lightnin’ Hopkinstól Skip Jamesen át Blind Lemon Jeffersonig. (Afrikában a soukoust és wassoulout játszó bandája, a Jali Kunda tagjainak családjainál tett látogatások, Ukrajnában pedig a környékbeli népzenéket újragondoló DakhaBrakha tett rá nagy hatást.)

Sokan akkor figyeltek fel rá, amikor a Led Zeppelin basszusgitárosával, John Paul Jonesszal távzenélt, de fellépett Stephen Colbert késő esti showműsorában is. Nichols a héten két koncertet is ad Veszprémben: csütörtökön az Expresszóban, pénteken pedig a Hangvilla Nagytermében lehet meghallgatni őt az ország legnagyobb bluesfesztiválján, ahová a Rolling Stones szájharmonikása, a Hammond zsenije, és egy igazi gospeldíva is ellátogat, a Palermo Boogie Gang pedig több mint 20 év után áll újra össze egy koncert erejéig. Nicholsszal még a csütörtökön kezdődő fesztivál előtt nyílt lehetőségünk interjút készíteni, és megkérdeztük arról, hogy miért Erdélyt tartja a legszebb helynek, ahol valaha járt, miért érzi magát sokszor idiótának, ha a blues helyzetéről beszél, és miért akarja újradefiniálni, hogy miről is szól ez a műfaj.

Alighanem te vagy az egyetlen blues-közeli zenész, akire jelentős hatást gyakorolt a black és a death metal.

(nevet) Akkoriban jött ki a Metallica St. Anger című lemeze, amikor 11-12 évesen elkezdtem gitározni. Aztán a Metallicától hamar eljutottam a Megadethig és a Slayerig, onnan pedig az egyre extrémebb zenékig, mint a Behemoth, a Napalm Death, a Dying Fetus, vagy a Gojira. Nagyon benne voltam a grindcore-ban, rajongtam az olyan bandákért, mint a Melt-Banana. A metálban nagyon sok a magas színvonalú, technikás gitározás, ami rám is hatott.

Egy interjúban arról beszéltél, hogy a Behemoth Demigod című lemeze hatására tanultál meg gitározni.

A metálzenék arra inspiráltak, hogy ráfeküdjek a gyakorlásra, és később ezzel az eltökéltséggel álltam neki a blues- és a folkgitározásnak is. Hatott arra is, hogy mennyire gyorsan játszom, amit inkább élőben szoktam, lemezen kevésbé. Koncerten más hatásokat is bevonok a zenémbe. A metálban és a bluesban közös, hogy nem mindig követik a populáris, verze-kórus-verze dalszerkezeteket, és gyakran az én számaimban sincs hook vagy refrén. A metál szabadabb felfogású zene, ahol kreatívan lehet bánni a dalszerkezetekkel, és ez biztosan hatott rá, hogyan írok dalokat.

Még ma is hallgatsz metálzenéket?

Igen, ezeknek a zenekarokban a többségét hallgatom. A power metalt is nagyon szeretem, főleg a Sonata Arcticát. A Children of Bodom és Alexi Laiho pedig gitárosként is nagy hatásom. Egyébként az is inspiráló volt számomra az extrém zenékben, hogy nincs az, hogy oké, játszottam két szomorú dalt, akkor most kell egy boldogat is. Egy death metal zenekar simán csinálhat 40 éves karriert anélkül, hogy akár egyetlen vidám számot írna. Én gyakran írok dühből, amivel szerintem semmi baj nincs, mert a dalszerzéssel átforgatod az érzéseidet valami produktívba.

Miért nem metálzenész lettél?

Sokáig az akartam lenni, és néha eszembe jut, hogy jó lenne azt játszani, de ma már nem érdekelnek a műfajok. Lehet, hogy egyszer írok majd egy metálszámot, de nem tudnék elköteleződni az egész színtér iránt. Időközben sok más zenébe is beleástam magam. Szerettem volna minél többféle gitárost hallgatni, ezért kamaszként folyamatosan a lemezboltokat jártam, később pedig a neten is keresgéltem, és így találtam rá a bluesra, hiszen sok zenei műfajnak az az alapja. Egyre mélyebbre ástam magam benne, és egy idő után azt vettem észre, hogy az akusztikus county bluesban és delta bluesban érzem igazán kényelmesen magam.

17 évesen kezdtél koncertezni, de öt évig egyenesen utáltad. Ez elég sok idő ahhoz, hogy csinálj valamit, amit nem élvezel.

Tudom, ironikus, de nem szerettem fellépni emberek előtt. Introvertált emberként a mai napig nem könnyű számomra a koncertezés. A másik ok az volt, hogy akkoriban még csak gitároztam zenekarokban, és egy idő után nem tett boldoggá, hogy mások zenéjét játsszam. Azért csináltam mégis, mert ebből éltem. Ha a zene a fő bevételi forrásod, azt saccolnám, hogy kábé 10 százalékát élvezed, a többi 90-et pedig valahogy ki kell bírni.

Fotó: Samer Ghani.

Milyen zenéket játszottál?

Mindenfélét: r&b-t, gospelt, reggae-t, afrikai hiphopot. Akkoriban csúsztam bele jobban a folkzenékbe is. Szerettem volna többet utazni, turnézni, és tudtam, hogy ha ezt kevés pénzből meg akarom úszni, akkor akusztikus zenét kell játszanom. Tudtam azt is, hogy a sok zenekar közül egyet kell választanom, így kezdtük el a Nickel & Rose-t, amivel aztán sokfelé jártunk Európában és Amerikában is. Tömegközlekedéssel turnéztunk, nagy élmény volt körbevonatozni a világot, és átutazni például Magyarországon vagy Románián.

Egyszer azt mondtad, hogy a legszebb hely, ahol valaha jártál, az Erdély. Mi fogott meg benne?

A zöld mezők, a hatalmas hegyek, azok a sárga repcemezők… Azelőtt nem láttam ilyet. Amerikában nincs ekkora múltra visszatekintő építészetünk, szóval régi épületek közt járkálni már önmagában felemelő élmény volt. Budapest is gyönyörű.

Miért oszlattad fel a Nickel & Rose-t pont akkor, amikor végre megvetettétek a lábatokat a folk és az americana színtéren?

Az ilyesmi gyakrabban előfordul, mint az emberek gondolnák. Ha szerencsés vagy, két év alatt megismernek, de amúgy négy-öt évbe is telhet, mire nevet szerzel magadnak, és további kettő-három-négybe, mire a zenekarod bejáratottá válik. Ez volt az egyik ok. A másik, hogy az évek során annyira hozzászoktam, hogy sokféle zenét játszom, hogy pár év után készen álltam valami másra. Ki akartam próbálni, milyen szólóban játszani, mert sok ötletem felgyűlt, amit egyedül akartam megvalósítani.

Szólóban csináltál egy bluesalbumot, de nem tartod magad blueselőadónak. Miért nem?

Volt egy időszak a Nickel & Rose feloszlása után, amikor blueselőadóként mutattam be magam, elsősorban az interneten. Úgy voltam vele, mint egy method színész, aki ha eljátszik valamit, azt át is akarja élni, amíg az a részévé nem válik. Emiatt az emberek elkezdtek blueszenészként tekinteni rám, és persze örültem, hogy rám irányult némi figyelem, de rövid idő után beskatulyázva éreztem magamat. Rendben, írtam egy blueslemezt, de mást is szeretnék és fogok is játszani. Sok zenész úgy érzi, érdemes megmaradnia ebben a skatulyában, mert úgy könnyebb érvényesülni, de szeretném, ha az emberek tudnák, hogy ha színtiszta bluest várnak tőlem, akkor csalódni fognak.

Sok blueselőadó mondja, hogy nem bluest játszik, mert ez a címke elriasztja a hallgatókat. Te is szoktál azzal viccelődni, hogy ha rövidre akarsz zárni egy beszélgetést, akkor úgy mutatkozol be, hogy bluest játszol.

Hétről hétre változik, hogy mit gondolok erről. Tudom, hogy sok ember meg se hallgatja a zenémet, mert azt mondja, hogy kösz, őt a blues nem érdekli. Ugyanakkor olyan hallgatókat is bevonz ez a stílus, akik elvárásokkal közelítenek feléd. Azt akarják, hogy egy bizonyos stílusú zenét játssz, és ha eltérsz ettől, akkor rád sütik, hogy megváltoztál vagy eladtad magad.

Máskor viszont próbálok igenis büszke lenni rá, mert az előadóknak nem szabadna megijedniük attól, hogy azt mondják, bluest játszanak – miközben megmaradnak nyitott, kísérletező kedvű zenészeknek, akik többféle stílusban is otthonosan mozognak. Most úgy vagyok vele, hogy nem hagyom, hogy mások mondják meg nekem, mit jelent a blues. Elő akarok állni a saját definíciómmal, és az embereknek ezt el kell fogadniuk, mert végeredményben ez az én zeném, az én életem.

Fáraszt az a sok cikk, amiben kikiáltottak a blues megmentőjének, és arról írtak, hogyan viszed át a bluest a 21. századba?

(nevet) Igen. Nagyon-nagyon utálom ezeket. Ez volt az első lemezem, úgyhogy még nem voltam tisztában vele, hogyan működnek a sajtóközlemények. Nem tudtam, hogy ha mondok valamit, arról az egész hátralévő életemben beszélnem kell. Elhangzottak dolgok, amikben már nem feltétlenül hiszek, és olyanok is, amiket kiragadtak a szövegkörnyezetből, vagy egyszerűen csak nem igazak. Ami mindebből fontos, hogy én tényleg szeretnék olyan zenésszé válni, aki zeneileg, társadalmilag és kulturálisan is elősegíti a blues fejlődését, csak hát nehéz elfogadni, hogy ez az egész valójában egy maroknyi embert érdekel.

Folyton arról kell beszélnem, hogy mit gondolok a bluesról és szerintem merre tart, és nyilván másokat is foglalkoztatnak ezek a kérdések, de a többség elégedett azzal, ami van. Lehet, hogy egyszer majd több embert elérek, de jelenleg úgy érzem, mintha magamban beszélnék, mint egy idióta.

Mi a legnagyobb bajod a blues jelenlegi helyzetével?

Az, hogy a közönség nem túl nyitott. Ez sok más műfajra is igaz, de a legtöbb problémát az okozza, hogy az emberek konzervatívan állnak ahhoz, hogy mi is a blues. Ezeknek az elvárásoknak pedig zenészként is meg kell felelned. A bluesban vannak például viselkedési kódok. Én nem olyan előadó vagyok, aki csak eljátssza a számait és elmormol köztük egy köszönömöt, hanem beszélek témákról, amiket fontosnak tartok. Nem mondok semmi botrányosat, de a bluesban azt várják tőled, hogy zenélj, és minden mást tarts meg magadnak. Ez pedig sok embert távol tart a műfajtól: a fiatalokat, a feketéket, és más közösségeket is. A másik negatív hatása pedig az, hogy a zenészek nem mernek kipróbálni új dolgokat, mert félnek tőle, hogy hátat fordít nekik a közönség.

Hogyan tudna szerinted tovább fejlődni a blues?

Leginkább azt szeretném látni, hogy a fiatalok határozzák meg a blueskultúrát. Akár a díjkiosztókról, akár a fesztiválokról beszélünk, a jelenlegi döntéshozók nagyon öreg emberek. Semmi bajom az öregekkel, nem vagyok ageista, de a zenének szüksége van az ifjúsági kultúrára ahhoz, hogy igazán élő és izgalmas maradjon.

A RECORDEREN MÁR 2012-BEN ÍRTUNK WILLIS EARL BEALRŐL MINT A BLUES ÉS A SOUL NAGY REMÉNYSÉGÉRŐL

Kik azok a fiatal blueselőadók, akikre szerinted érdemes figyelni?

Willis Earl Bealt még 2020-ban hallottam először, de talán az ő zenéje a legizgalmasabb dolog, ami mostanában a bluesban történt. Még akkor is, ha a bluesközösség nem igazán fogadta el őt. Elképesztően kreatív zenész. És persze muszáj megemlíteni Kingfish-t és Adia Victoriát is. Van még sok izgalmas előadó, de kevesen tudják felkelteni az embereket érdeklődését blues-zal, pláne, ha a megszokottól eltérően játsszák.

Amellett, hogy a lemezedről született egy csomó pozitív kritika, te mennyire tudtad felkelteni az emberek érdeklődését?

Nem tudom. Azért nem, mert nem hiszem, hogy bármi izgalmasat csináltam volna zeneileg az első lemezemen. Próbáltam jó dalokat írni, ami remélem, hogy sikerült is, de nem mondanám őket újszerűnek vagy elképesztően kreatívnak. Ugyanakkor kaptam némi elismerést azért, mert nem félek kimondani, amit érzek, és ez ritkaság. Akusztikus blueselőadóként talán már az se kevés, amit elértem, de még sok munka áll előttem.

Nagyon kritikus vagy az albumoddal. Mi a bajod vele?

Ez egy hosszú történet, de röviden annyi, hogy mindig is valami előremutatót és érdekeset akartam alkotni a bluesban, de erre a lemezre még nem szántam elég időt, hogy ez sikerüljön. Ebben sok tényező közrejátszott, amire nem volt ráhatásom (határidők stb.), és a könnyebb utat választottam, amiért viszont már csak magamat hibáztathatom. Ez egy nagyon kockázatmentes lemez, és én soha többé nem akarok biztonságos zenét játszani.

Fotó: Joshua Druding / Consequence.

Mik voltak azok az előremutató dolgok, amiket szerettél volna, de az első lemezen még nem tudtál megvalósítani?

Szerencsére most fejezem be a második lemezemet, és nemsokára hallhatod majd. Szerintem a blues nagyon le van maradva az új zenei technológiák alkalmazásában. Az elmúlt 30 évben rengeteg olyan elektronikus zenei és produkciós megoldás született, amelyek tükrözik azt a kort, amelyben élünk, de a blues ebből a szempontból megmaradt az ötvenes-hatvanas években. Ami esztétikailag persze klassz, de talán érdemes lenne kipróbálni új hangszereket és módszereket is.

Próbálok frissíteni a dalszövegeken is, amit szerintem sikerült is megvalósítani, mert a blues zenék jelentős része a témáiban és a nyelvhasználatában is le van maradva. Mindig a Back On Top című dalomat hozom példaként: ez egy olyan téma, amit már ezerszer hallhattunk, és úgy érzem, nem nekem kellett volna lenni az ezeregyedik embernek, aki erről énekel.

Milyen hangszereket szeretnél kipróbálni?

Amióta csak gitározom, használok samplert és dobgépet, koncerten pedig szintetizátort is. De nem feltétlenül csak újdonságokra gondolok: a régi, akusztikus blueszenéket volt, hogy rézfúvósok kísérték, és ilyesmit sem hallasz ma már.

Melyik dalodat érzed a legsikerültebbnek?

Az első lemezről a These Things-et. Ott sikerült olyan szöveget írni, amire nagyon büszke vagyok, és kívül esik a tipikus bluestémákon. A másik a How to Love. Eleinte nem annyira szerettem, de amilyen visszajelzéseket kaptam, attól büszke lettem rá. Plusz van egy érdekes szerkezete, amitől nem érzem unalmasnak és elcsépeltnek.

Még mindig úgy érzed, hogy többféle érzelmet ki tudsz fejezni gitárosként, mint dalszerzőként?

Igen. Könnyebben fejezem ki magam gitáron, mint szavakkal. Sokkal többet gitároztam életemben, mint ahányszor kinyitottam a számat. Énekelni például csak 20 évesen kezdtem el zenekarokban, szóval én alapvetően a gitározáson keresztül közelítek a zenéhez. Az első lemezen úgy döntöttem, hogy inkább a dalszerzésre koncentrálok, és nem a gitárjátékra, szóval kicsit bánt, hogy nincs rajta semmi komolyabb gitározás. De nem baj, mert élőben van erre is lehetőségem.

Gondoltál rá, hogy zenekart szervezz magad köré?

Igen, már alakul a zenekarom. Öt éve lépek fel szólóban, szóval kész vagyok újra együttesben játszani, és együttműködni másokkal. Élőben néha már játszom is egy dobossal.

Láttam a Jam in the Van live sessionödet, ahol sok gitáreffektet használtál és egészen pszichedelikussá vált a zenéd. Ez közelebb áll ahhoz, ahogy megszólalsz élőben?

Igen. Szólóban sok effektet, és néhány számban dobgépet is használok, néhányat pedig akusztikusan adok elő, hogy megvariáljam kicsit a dolgokat. Nem törekedtem rá, hogy pszichedelikus legyen a hangzás, de ahogy egyre dúsítottam, egyre többen jöttek oda hozzám, hogy ez olyan volt, mint a Pink Floyd. Mondom, ki van zárva… de már értem, miért mondják. Organikusan csúsztam bele a pszichedéliába.

JEGYVÁSÁRLÁS.

FACEBOOK-ESEMÉNY.

TOVÁBBI INFÓK A FESZTIVÁL HONLAPJÁN.

interjú: Soós Tamás