Tényleg a Måneskin fogja megmenteni a rockot?

Eurovízió, TikTok, Gucci és Max Martin egyfelől, Iggy Pop és beletett meló másfelől – mi szól a május közepén a Budapest Arénában fellépő Måneskin ellen és mellett? Meg kell egyáltalán menteni a rockot 2023-ban? Ez a cikk először a Recorder magazin 102. számában jelent meg.

Eurovízió vs. Iggy Pop

Az egyik oldalon: olasz X-Faktor második helyezés, sanremói dalfesztivál első helyezés, Eurovízió-győzelem, TikTok-viralitás egy feldolgozással, exkluzív Gucci-szerződés, Max Martinnal és más sztárproducerekkel felvett dalok.

A másik oldalon: Rolling Stones előzenekari státusz Mick Jagger személyes kérésére; Iggy Pop lelkesedése és beugrása az I Wanna Be Your Slave új változatába; Tom Morello vendégeskedése a Gossipban.

Kábé annyiszor írták le, hogy unalmas a rockzene haláláról értekezni, mint ahányszor a rockzene haláláról értekeztek. Ám kétségtelen, hogy voltak jobb korszakai is szegénynek; amikor nemcsak hogy többen hallgatták, hanem kulturálisan is meghatározó tényező volt. Úgyhogy elkerülhetetlen, hogy a Måneskin a rock legújabb lehetséges megmentőjeként jelenik meg a kritikai nyilvánosságban.

A Rush! című harmadik lemezük az első a nemzetközi berobbanás után, és egyértelműen nagy a tétje: ha talán nem is a rock jövője, de a zenekaré biztos, ezt ők is érzik. A nagyrészt angol nyelvű album jó alkalom volt arra, hogy mindenki elmondja a véleményét a Måneskinről és általában a Rockzenéről Ma, árnyaltan vagy sarkosan.

Szép emberek lelkesen szórakoztatnak!

A Rush! nemcsak kereskedelmi siker lett (első hely tucatnyi országban, köztünk nálunk), hanem elég sok elég jó kritikát is kapott, bár kevés igazán jót. A méltatók mindegyike megjegyzi, hogy semmit nem találtak fel, hanem innen-onnan átvesznek ezt-azt, megfejelik poposan fülbemászó dallamokkal, a popzene csúcsáról jött szerzők-producerek segítségével (Max Martin, aki amúgy glamrockerként kezdte, Justin Tranter satöbbi). A pozitív értékelések arra futnak ki, hogy a mérsékelt eredetiségű zenét igazán lelkesen, lendületesen, meggyőződéssel és ami a legfontosabb: szórakoztatóan játsszák el. De ahogy a Telegraph kritikusa írja: „Ha azt hinnéd, hogy a rock jó öreg szórakoztató potenciáljának minden további nélküli megidézése az ambíció hiányát jelzi, tévedsz. A Måneskinen hallatszik, hogy ők akarnak lenni a világ legnagyobb bandája.”

Nem a lemez, hanem a Måneskin-jelenség megítélésében egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hogy kinézetében egyértelműen a glam rockhoz nyúl vissza az együttes (bár a zenében ritkán), és a méltatók szerint ezt sikerül eladniuk. A kommentelők egyértelműbben fogalmaznak: nemcsak karizmáról beszélnek, hanem arról, hogy hát ezek nagyon szép fiatal emberek, akik nem félnek ezt megmutatni. (Lásd az MTV VMA-díjkiosztót, ahol amúgy Victoria De Angelis basszusgitáros melle nagyobb botrányt okozott, mint Damiano David énekes kirakott feneke.) Amit persze a negatív oldalra is fel lehetne írni, de ahogy a Clash kritikusa írja, „mióta számít a rockzenében bűnnek, ha megbabonázóan jól nézel ki?”

Kevésbé gyakran, de előkerül, hogy a széles közönség (a nosztalgiázó idősek + a nem rockon felnőtt fiatalok) megnyeréséhez szükség van arra, hogy a mai követelményekhez igazítsák a megidézett stílusokat. Ez az áramvonalasított hangzásban jelenik meg, valamint abban, amit Iggy Pop mondott a dobos Ethan Torchióról: „nagyon okos, mert rockot játszik, de érzem rajta, hogy tudja: egy csomó ember van, aki a dance zenén, technón nőtt fel”.

Rendesen megdolgoztak

Tófalvy Tamás a MySpace és Last.fm korát elemezve leírta, hogy a metal színtéren milyen fogalmi keretben ítélik el a neten befutott zenekarokat: „egy »igazi« zenekar a punk/hardcore/metal színtér közös hagyománya és etikája szerint sokat zenél, koncertezik és megküzd az elismerésért, ellenben a MySpace-bandák a könnyebb utat választják, a színtér munkaetikája ellen vétve.”

Másfél évtizeddel később is él még ez a gondolkodás – és érdekes, hogy ebben a keretben számos érv szólhatna a Måneskin ellen (Eurovízió! TikTok!), a zenekar eredetmítosza mégis feléjük billenti a mérleget. Az Ultimate Classic Rock (!) vette végig, hogy mit csinálnak jól, ami miatt mondhatjuk rájuk, hogy ők a rock jövője. Az első pont nem más, mint hogy „beletették az időt és az energiát”: a 2015-ben Rómában alakult zenekar eleinte az utcán játszott, mivel nem voltak klubok, ahol kezdő rockzenekarként felléphettek volna. „Komolyan vettük és keményen dolgoztunk, minden nap suli után rögtön próbálni mentünk, ahelyett, hogy a haverokkal lógtunk volna” – nyilatkozta De Angelis.

„Minden elképzelhető szinten rettenetes”

A negatív kritikák sokat foglalkoznak azzal, mennyi az idézet a lemezen, de sokat elárul a rock(kritika) állapotáról, hogy ez nem az „autentikusság” felhánytorgatásába torkollik. „Ez a kérdés egyszerűen fárasztó” – írja a No Ripcord. Szimplán unalmasnak, élettelennek hallják a zenét. Mélyebben belemennek a szövegekbe, amiket a pozitív kritikák csak felületesen érintenek, nem véletlenül. Anthony Fantano (The Needle Drop) például a „menő srácok nem használnak fogselymet” mély bölcsességre videós eszközökkel válaszolt.

A legnagyobb feltűnést a Pitchfork 2.0 pontos értékelése keltette, amit a kritikarovat szerkesztője, Jeremy D. Larson jegyez. A baromi vicces írás („Ez egy olyan rocklemez, ami annál szarabb lesz, minél hangosabban hallgatod”; „Felteszik a fontos kérdéseket, például: Miért nem beszél senki arról, mennyire hamis Hollywood?”) tágabb kontextusba is helyezi a Måneskint. Kipécézi azokat a szövegeket, amik szerint a zenekar alternatívát kínál a „csak trapet és popot hallgató menő srácokhoz” képest. Az ilyesminek akkor volt utoljára értelme, amikor egy Sonic Youth-CD megvásárlása azt jelentette, hogy nem egy Spin Doctors-CD-t vettél meg. Ma minden egyaránt, ugyanúgy hozzáférhető, így a Måneskin feltűnése a Billboard-listán nem egy kulturálisan jelentős esemény, csak egy anomália.

Az Atlantic szerzője is azon csodálkozik, hogy egy ilyen „szégyentelenül középszerű” lemez kéne, hogy „újramelegítse a pop és a rock közötti háborút”, majd arra jut, hogy igazából ugyanolyan „tévés jelenségről” van szó, mint a Running Up That Hill sikere volt. Rétegműfajok garmadája él egymás mellett, és néha jön egy emlékezetes műsor, ami bedob valamit a köztudatba, mélyreható következmények nélkül.

Lehetetlen megölni

Az Uproxx kritikusa szerint a Måneskin karikatúra, ami lehetne szórakoztató is, de sokszor fárasztó. Fontosabb észrevétele, hogy több fiatal és komoly közönséget elérő rockelőadó működik ma (Yungblud, Machine Gun Kelly, Ghost, vagy akár Harry Styles), csak éppen amikor felmerül, hogy „meg kéne menteni a rockot”, akkor ők nem jönnek szóba, mert a műfajt a lehető legszűkebb módon határozzák meg – nem csoda, ha csak anakronisztikus karikatúrazenekarok lesznek itt a jelöltek.

Az utolsó szó legyen a szép fiatal olaszoké, akik ezt mondták az NME-nek: „Senki nem »tartja életben a rock’n’rollt«. Egyszerűen lehetetlen megölni.”

szerző: Rónai András