Cate Blanchett élete alakítását nyújtja Lydia Tár, a fiktív karmester szerepében, aki szakmailag mindent elért, de emberileg mégis csak a megsemmisülés lehet a sorsa. A Tár mindent elmond napjaink cancel kultúrájáról de úgy, hogy közben bízik benne, hogy a nézői gondolkodó lények, akik képesek összerakni a puzzle darabjait. Ez a kritika először a Recorder magazin 101. számában jelent meg.
Talán korai még évtizedes tendenciákról beszélni, de a 2020-as évek amerikai mozijáról eddig egyértelműen elmondható, hogy visszatérőben a szentimentalizmus és a szájbarágás. Elég csak a közelmúltból olyan agyondíjazott sikereket említeni, mint a CODA, A bálna, a Belfast vagy a Ne nézz fel! és közben sem a nézőket visszacsalogatni próbáló moziláncok, sem az előfizetőkért versenyző streamingszolgáltatók nem az intellektuális kihívásra vágyó felnőtteket célozzák meg elsődlegesen. Maradnak a nem angol nyelvű fesztiválsikerek és az olyan érinthetetlen szerzői filmesek, mint Paul Thomas Anderson, Jane Campion vagy Martin Scorsese.
A 21 év alatt mindössze harmadik filmjét jegyző Todd Field ugyan beillene ebbe a névsorba, főleg, hogy eddig mindháromért (A hálószobában, Apró titkok és most a Tár) jelölték Oscar-díjra is, de ilyen termékenység mellett kétséges, hogy biankó csekket osztogatnának a hollywoodi stúdiók. Mégis, a Tár esetében olyan szintű szabad kezet kapott, mintha egyáltalán nem számított volna, hogy kik és hányan nézik meg a filmet. Field szándékosan a New York-i értelmiségi elitet célozta meg, akiknek jelentős többletélvezetet nyújthatnak az ismerős helyszínek, arcok és utalások. A rendhagyó módon vége-stáblistával indító film első jelenetében például egy valós idejű interjút láthatunk főhősnőnkkel, amit a The New Yorker esszéistája, Adam Gopnik moderál.
Todd Field és Cate Blanchett már ezzel az első jelenettel száz százalékosan elhitetik velünk, hogy Lydia Tár egy valós személy. Aki nemcsak hogy rocksztár-szintű karmester, de Tár Tárról címmel ír önéletrajzot és a világ két tucatnál kevesebb EGOT-nyertesének (Emmy, Grammy, Oscar, Tony – mint Mike Nichols, Audrey Hepburn vagy legújabban Viola Davis) egyike. Röpködnek az idegen szavak (néha humorforrásként szándékosan félreértve) és a komolyzenei hivatkozások, majd hirtelen a Juilliard művészeti elitképzőben találjuk magunkat Lydia óráján, ahol szintén ráérősen, valós időben kiderül, hogy miről is szólhat ez a film.
Történtek már próbálkozások filmen visszaadni, hogy hol is tart a világ a #metoo és a cancel culture kezdete után pár évvel, de egyik sem volt ennyire bátor, ravasz és elgondolkodtató, mint a Tár. Ravasz egyrészt, mert egy bizonyos forráspontig soha nem láthatjuk, hogy Lydia konkrétan zaklatna valakit (ellentétben például a hasonló témájú Whiplash-sel), illetve amit látunk, az se nem büntetőjogi kategória, se nem érdemelne szakmai száműzetést. Mivel a hagyományos történetvezetés szabályai egy idő után fel lesznek rúgva és a film nem riad vissza az álomszerű szürreáltól sem, maximálisan a nézőre van bízva, hogy hogyan rakja össze a puzzle-t. Aki szereti, ha felnőtt, gondolkodó lénynek tekintik, értékelni fogja ezt a bizalmat az alkotók részéről.
A másik ravasz bravúr, hogy Field főhőse nem egy heteroszexuális férfi, hanem egy leszbikus nő. Nem öncélú játszadozásról van szó a nemi szerepekkel vagy egy eredetileg férfikarakter sztárszínésznőre átírásáról, hanem pontosan annak nyomatékosításáról, hogy az identitáspolitikában nincsen jó oldal és rossz oldal. Lehet, hogy ezt ma, a társadalmi változások közben még nem ismerjük be, mint ahogy azt sem, hogy egy zseni lehet szörnyeteg és attól, hogy szörnyeteg, még lehet zseni. A Tár kapcsán felmerülő kérdésekről és a film többféleképpen értelmezhető válaszairól viszont még évtizedek múlva is beszélni fogunk.
szerző: Onozó Róbert
osztályzat: 10/10
A Tár február 16-tól látható a mozikban.
