„Már itt érzem magam otthon” – Hajós Kristóf-interjú

2022 végén, egy hosszabb alkotói kihagyást követően tért vissza első szólólemezével a The Unbending Trees énekese. Hajós Kristóf 2018 óta Hollandiában él, és bár másoknak írt szövegeket, a finoman kamarapopos Good Morning, Nothingness az első nagyobb munkája az Unbending Trees 2014-es dupla lemeze és hibernálódása óta. Hogyan vette rá Németh Róbert, a Heaven Street Seven basszusgitárosa a visszatérésre, milyen a (zenei) élete Amszterdamban, és miért nehéz téma a magyarországi koncertezés? Interjú emigránslétről, zenész Tinderről, Bond-zenékről, és arról, hogy egy jó blond sörnél nincs is jobb.

Tulajdonképpen mi volt az oka a hétéves alkotói hallgatásodnak?

Elsősorban a színpadi létet hagytam magam mögött, szövegíróként sokat dolgoztam másokkal (pl. Péterfy Bori), illetve Tövisházi Ambrus barátommal megjelentettünk The Gomb néven egy afféle kísérleti zajpoplemezt, amit leginkább a saját kedvünkre csináltunk. A színpadot nem éreztem annyira magaménak, bár az Unbending Trees-zel elég sokat koncerteztünk, valahogy ez sosem a jóféle adrenalinlöketet adta.

Miért nem szerettél színpadra állni?

Ez ma már nincs így. De valószínűleg azért lehetett, mert meglehetősen hirtelen kerültem színpadra, elég magas téttel. Az első fellépésünk Havasi Balázzsal rögtön Londonban volt, sajtó, zeneipari fontosemberek, illetve addigi ikonjaim, akkor már kiadófőnökeim, az Everything But the Girl előtt. Fellépni tehát elsősorban bizonyítás, megfelelés volt, és nem volt idő megtanulni élvezni.

Tavaly márciusban léptem először fel szólóban, Budapesten. Ez egy olyan esemény volt [a Klinik kiadói estje – a szerk.], ahol biztonságban éreztem magam, nem is én voltam a fő attrakció, a zenekari felállás is olyan volt, hogy akár elektromos áram nélkül is tudtunk volna zenélni. Nagyon közel is voltam a közönséghez, amit nagyon szerettem. Itt jöttem rá, hogy a fellépés tulajdonképp tud adni is, nem csak energiát szívni.

THE UNBENDING TREES (2006-2014)

Hajós Kristóf zenei karrierjének korábbi legfontosabb állomása volt a Havasi Balázs zongoristával közösen alapított The Unbending Trees, amit 2007-ben fedezett fel és szerződtetett kiadójához Ben Watt, az Everything but the Girl egyik fele. You Are A Lover című daluk (amit az Everything but the Girl másik fele, Tracey Thorn fel is dolgozott) több millió streamelést ért el Angliában, Japánban, Kínában és Magyarországon. Utolsó nyilvános fellépésük teltház előtt zajlott a New York-i Carnegie Hallban. Az Unbending Trees eddigi utolsó lemezéről, a Meteorról ITT, a Scott Dann dj-producerrel közös projektjéről, az Empty Musicról pedig ITT beszélgettünk Kristóffal.

Pár éve kiköltöztél Hollandiába, és nyilván az akklimatizálódás is sok időt, energiát igényelt, de emellett mivel töltötted ezeket az éveket?

Lassan öt éve élek kint, és valóban az új élet kialakítása foglalta le a legtöbb energiámat. Nem lehet felülbecsülni azt, hogy egy országváltás mennyire igénybe veszi az embert. Az, hogy (önkéntesen ugyan, de akkor is) gyakorlatilag elveszted a társadalmi hálód, barátokat, a gyökereidet, nagy megrendülés.

Mennyi ideig tartott beilleszkedni? Most már otthon érzed magad Hollandiában?

Az öt évemből rögtön a második és harmadik a koronavírus fényében telt, ami azt is jelentette az én esetemben, hogy elvesztettem az első évben nehezen megteremtett alapozást. Mostanra végre azt hiszem, elmondhatom, hogy igen, itt érzem magam itthon.

Hajós Kristóf. Fotó: Isa de Jong.

Más emberré is váltál a költözéssel?

Más ember nem tudok lenni, csak saját magam, ezért is költöztem el. De mindenképp formált, megkeményített, sokkal pragmatikusabbá tett. Illetve megtanultam biciklizni rendesen, és megszerettem a sört! Amszterdam legkisebb sörfőzdéje mellett lakom, ahol csak helyben fogyasztásra főznek. Ott gyakorlatilag minden nagyon finom. De egy jó blond sört nehezen tud más felülmúlni.

Folyamatosan írtál ebben az időszakban is, csak többnyire a fióknak?

A Borinak írtam pár dalszöveget (pl: Tíz perc szerelem, Föld hívja Földet), ez egy régi, 13 éves munkakapcsolat az Ambruson keresztül. De jelent meg Erik Sumo-dal is a szövegemmel. Másnak írni mindig egy érdekes szerepjáték. Ezért működnek a legjobban azok a szövegek, ahol ismered az előadót. A Borinak van egy nagyon erős, szinte hipnotikus színpadi személyisége, amibe nagyon könnyű íróként nekem belehelyezkednem. Nyilván itt is, ott is a saját élményeimből táplálkozom, de talán a Borinál könnyebben használok fel konkrét személyes élményeket, mivel a más előadó ezt eltávolítja a forrástól.

Aztán nyilván a fiók is egyre telt.

A visszatérésed sztoriját már Németh Robi is elmesélte nekünk: 2020 őszén elkezdtetek chatelni, te átküldted neki egy régi szövegedet (Bitterfly), ő pedig visszaküldte rá a zenét húsz perc múlva. Mivel tudott Robi kipöckölni a visszavonultságodból?

Elsősorban a hiúságomat piszkálta, hogy vannak emberek, zenészek, akiket izgatna az, hogy én énekeljek, szólóelőadóként jelenjek meg a zenei életben. Robin kívül egy holland énekes-dalszerző ismerősöm, Marinus de Goederen (alias „a balladeer”) is nógatott. És, sajnos vagy nem sajnos, az ilyesmi rám könnyen hat. Robi zenei világa is erős indok volt, mert egy pár régen elfekvő ötletemből pillanatok alatt dalokat, sőt, remek dalokat teremtett, ami kézzelfoghatóvá, valódibbá tette az egész visszatérést.

NÉMETH ROBI A SAJÁT ÉS HAJÓS KRISTÓF SZÓLÓLEMEZÉRŐL IS MESÉLT NEKÜNK.

Hogyan lett aztán ebből az együttműködésből nagylemez?

Könnyen, és nagyon nehezen. Két évbe tellett elkészíteni a lemezt, ami nem volt mentes belső (önmagamon belüli) és külső feszültségektől. A saját feszültségeim abból eredtek, hogy nem tudtam pontosan egészen sokáig – majdnem a nagylemez megjelenéséig –, hogy mit is szeretnék ezzel a zenéléssel. Szeretnék fellépni rendszeresen? Ha igen, Hollandiában vagy Magyarországon? Ha Hollandiában, hogyan, ha nem ismerek zenészeket? Szeretnék sok lemezt csinálni? Vagy ez csak egy kirándulás? Szerencsére ezek hamar letisztázódtak, és az első dal felvétele után nem volt kétséges, hogy nagylemezt csinálunk, ennek a megvalósítása terjedt ki időben csak jobban, mint gondoltuk eleinte.

Egyszer azt mondtad, régóta érlelődött benned, hogy jó lenne újra dalokat írni és színpadon állni, de nem volt hozzá elég bátorságod. Mitől féltél?

Amikor egy zenekar tagjaként szerepelsz, zenekari név mögött, többedmagaddal, az valahogy ad egyfajta biztonságérzetet. Amint a saját neved van az előtérben, és a te arcod van mindenütt, a kiszolgáltatottság érzése sokkal nagyobb. Ezt most is, hogy pár szólókoncerttel meg egy lemezzel már a hátam mögött beszélek, érzem. Nagyobb a felelősség, bár a szabadság is. Erre az egyik kézenfekvő példa a dalszövegek. Egy zenekarban az összes tagot képviseli az, amit énekelsz, kimondasz, ami egy folyamatos öncenzúrát hoz létre. Ez itt nincs, gyakorlatilag arról éneklek, amiről szeretnék.

Mi volt az, ami megfogott Robi zenei világában és inspirált is téged?

Robinak van egy nagyon erős harmónia- és dallamvilága, ami egyfajta nagyon intelligens popzene felé mutat. Neki sokkal nagyobb a zenei műveltsége (főleg, hogy az én esetemben csak zenei műveletlenségről beszélhetünk), nagyon sok különböző forrásból táplálkozik. Szerintem egyébként pont azért alkotunk jó szerzőpárost, mert olyan zenei háttérből érkezik, amit én soha nem hallgatnék. Bár nagyon keveset hallgatok zenét. Zajos a fejem, úgyhogy a csendet nagyon tudom értékelni.

Ha mégis hallgatsz, miket szoktál mostanában feltenni?

Klasszikus zenét leginkább. Popzenében megragadtam a Pulp, Eurythmics, Cardigans, ABBA, Neoton nagyon szűk körében. Bár a múltkor meghallgattam a Eurythmicses Dave Stewart lányának, Kaya Stewartnak az új lemezét, ami szerintem kiváló.

A szólólemezed párhuzamosan készült, és szinte egyidőben jelent meg Németh Robi új albumával, a Vihar után az ég-gel. Robi azt mondta, neki a Good Morning, Nothingness-en szereplő Dancing to Sirens a kedvenc száma a két lemezről. Neked melyik?

Mindig más. Mindegyiket más okból szeretem. Most, hogy február 10-én egy brazil producer által készített remix formájában megjelent, a Congratulations című záródal a kedvencem. Számomra nagyon fontos témáról szól.

Elárulod, miről?

Ha nagyon muszáj... A Congratulations tulajdonképpen az önértékelésről szól, ami nehéz dolog. Sokak számára nehéz elfogadni azt, hogy jól csinálnak valamit, és saját magukat vállon veregetni, hogy „na, jól van”. Ezt a dalt egyébként a brazil Bemtivel éneklem, aki számomra egy csoda rengeteg szempontból, nem csak kiváló dalszerző és énekes, egy stílusikon, de olyan fegyelmezett, keményen dolgozó zenész, amilyenből nem sokat látni.

Alkotóként, énekesként is voltak ilyen kétségeid? Meddig tartott elfogadni, hogy jó az, amit csinálsz?

Alkotóként szerintem ez az érzés mindenkiben benne van. És minden dalnál külön út eljutni oda, hogy ezt jól írtam meg, vagy jól énekeltem el.

Mennyire hatékony traumakezelés számodra a szövegírás, a zenélés?

Nem kezelés ez, inkább lezárás. A kezelés a terápia dolga. A terápia alatt a traumák emlékké szelídülnek, amiket aztán dalok formájában bevezetünk a naplóba. Illetve mások elé tárunk, hogy okuljanak. Az a jó a dalokban, hogy olyan formában lehet ezekről a dolgokról beszélni, hogy mindenki a saját életébe be tudja illeszteni, saját szövegkörnyezetben értelmezni. Ezért sem szoktam engedni már nagyon a kísértésnek, hogy dalszöveget magyarázzak. A túl sok hozzáfűzéssel a befogadó élményéből vennék el, márpedig az nem szép dolog. Ezt a saját bőrömön tanultam meg, amikor nyilvánosan felháborodtam egy Bori-szövegemnek a (számomra) teljes félreértelmezésén.

Mivel háborítottak fel?

Nagyon más, az enyémtől teljesen idegen értékrendszerben értelmezte az illető a szöveget, de lássuk be, hogy ez nem baj, sőt. A dal onnan, hogy kiadod a kezedből, szabad értelmezési préda, és a közönségé. Hadd élvezze mindenki a maga módján.

Az albumot részben az álmatlanságod inspirálta. Akár az álmok, akár az álmatlan éjszakák – termékeny terep számodra íróként?

Persze, elég sok szövegen dolgoztam félálomban. Bori Az utolsó farkas című dalának a szövegét például szó szerint megálmodtam.

Mennyiben más félálomban szöveget írni, mint ébren?

Hát leginkább abban, hogy sokkal nehezebb lejegyezni, amit kitaláltál, mert sötét van. (nevet) A viccet félretéve, ha lefekvés után dolgozom egy szövegen, nem kelek fel leírni. Úgy vagyok vele, hogy ha nem marad meg reggelig, nem volt elég jó. Sokszor még így is kuka. De félálomban felszabadul a kreativitásnak egy egészen új rétege is.

És ha megálmodsz egy szöveget, arra szóról szóra emlékszel?

Ilyen mondjuk eddig egyszer volt, de akkor emlékeztem. Ha meg nem, akkor, tudod. Mint az előbb is mondtam, az a szöveg megérdemelte az enyészetet.

Kristóf és zenekara a De Roode Bioscoopban.

Január közepén felléptél Amszterdamban. Az a koncert hogy sikerült?

Remek koncert volt, egy nagyon patinás kis helyen, a De Roode Bioscoopban (Vörös mozi) léptünk fel, ami fél-, illetve teljesen akusztikus koncerteknek, színházi előadásoknak és filmvetítéseknek ad helyet. Ahhoz képest, hogy nekem nincs ide köthető zenei múltam, megtöltöttük emberekkel, és életem egyik legjobb koncertélményét sikerült átélni. A közönség nyitottan és örömmel fogadta a műsort, és bár a srácokkal, a The Bitterfly Collective-vel még két hónapja sem ismertük még egymást, nagyon jól is szóltunk.

Mondtad, hogy dilemma volt, kivel fogsz zenélni, ha egyszer nem ismersz senkit Hollandiában. Végül hogyan találtad meg a zenésztársaidat?

Hárman vannak a kísérőzenekarban, a gitárost, az itt élő magyar Szanyi Sándort a zenészeknek kitalált Tinder jellegű appon, a Vampr-en találtam. Ezen az alkalmazáson a profilodon feltünteted, hogy milyen zenész vagy, mit keresel, milyen távolságon belül, feltöltesz fotókat, linket a zenédhez, aztán megy a balra-jobbra húzogatás.

A basszusgitáros srácot, Jack Kenney-t találtam meg másodszor, ő nem sokkal azelőtt érkezett Amszterdamba, előtte nagyon sokáig luxushajón játszott ballroom fajta zenét. Az ütőst megtalálni volt a legnehezebb. Egyrészt lelkileg, mert gyakorlatilag Gábor Andor „UFO”, akivel 15 éve játszottam együtt, és a lemezen is játszik, olyan biztos pont volt mindig a zenei életemben, amit nem volt könnyű elengedni, de úgy látszik, perkások kevesen vannak erre. De végül a szír Modar Salama nagyon gyorsan elvarázsolt.

Milyen most a zenei élet Amszterdamban?

Kifejezetten aktív. Elég sok állami támogatás is van, illetve külföldiek is megállnak erre a turnéikon. Rengeteg pubkoncert is van, tehát lehet találni közönséget/helyet 5-10 embertől felfele, kinek mi tetszik.

Tervezel magyarországi koncerteket is?

Ez egy nehéz téma, egyelőre nem hiszem.

Azért nehéz, mert nem könnyű ide visszajönnöd, vagy pusztán a logisztikája, a magyar zenekar megszervezése a problémás?

Egyrészt valószínűleg nem tudnék úgy otthoni koncertet csinálni, hogy ne fizessek rá cudarul, még az utazási költségeket sem fedné a bevétel. Másrészt szerintem luxus energiában, illetve kreativitásban két zenekart fenntartani. Nekem mindenképpen. Nem annyira extrovertált emberként megszokni zenészeket, együtt zenélést sok idő és rengeteg energia. Nem csak a szó szerint vett próbákról van szó, hanem az emberi harmónia kialakításáról is. Én nem tudom elképzelni a koncertezést egy-két-három próbával megoldva. A Bitterfly Collective-nél is látszik, hogy az emberi kapcsolatok kialakítása majdnem annyira fontos, mint a dalok gyakorlása. Épp a Robival beszélgettünk erről, amikor otthon voltam decemberben. El kellett dönteni, hogy merre koncentrálok, és sajnos vagy sem, a döntés egyértelmű: ott, ahol élek, jobban megéri az élő zenélésbe belefektetni.

Közben pedig készül már a második szólólemezed?

Igen, Ambrus vezetésével elindult a munka. Pár dalt már megírtunk, írt a Robi is, az Ambrus is, de az új gitáros, a Sanyi is. Illetve a napokban készült el egy dal, amit a holland Stefan Breuer írt, ő egy utrechti dalszerző-énekes, aki a Good Morning, Nothingness című dalban is vokálozott The World of Dust néven. Ő fogja egyébként ennek az anyagnak a vizuális részét is készíteni.

Ez a lemez, ami novemberre várható, a Geography címet kapta, és elsősorban a költözés, letelepedés, és a gyökerek kérdéskörével foglalkozik. Két dal májusban meg is fog jelenni, a There Are No Mountains címűt radio session jelleggel vettük fel pár hete, tehát mindannyian egy térben egyszerre játszottuk fel, ezt most keveri az Ambrus.

Bónuszkérdés: rajongója vagy a James Bond-főcímdaloknak, és bár a Nobody Does It Better feldolgozása végül nem került fel a lemezre, kérlek, vallj színt: mi a top 3 Bond-zenéd és honnan ered a James Bond-zenék iránti rajongásod?

A hetvenes és nyolcvanas évek gyereke vagyok, amikor a James Bond-filmek nagyon erős részét alkották a kulturális ikonográfiának (ha szabad így fogalmaznom). A klasszikus James Bond-dalokban ötvöződik a romantika a baljós hangulattal, a csendes és hangos részek egymásnak feszülnek, ami egy egészen különleges műfajt hozott létre a műfajon belül.

Nem nagyon szeretem a toplistákat, sem dolgokat fontossági sorrendbe tenni, így kicsit rebelliskedve engedd meg, hogy inkább egy olyan dalt említsek, ami pályázott James Bond-filmbe, de nem nyerte meg: a Pulp Tomorrow Never Lies című dala (ami végül egy kislemez B-oldalaként jelent meg 1997-ben), eredetileg a Tomorrow Never Dies filmhez készült, aminek aztán Sheryl Crow énekelte a hivatalos főcímdalát. Egyébként, hogy tovább provokáljak, szerintem Madonna Die Another Day dala sem rossz, sőt.

MELYIK A LEGJOBB JAMES BOND-FŐCÍMDAL?

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Jakab Péter
koncertfotó: Todd van Hulzen