„Ketten egy egészséges középúton találkozunk” – Hajós-Dévényi Kristóf és Scott Dann (Empty Music)

2011 szeptemberben mutattuk be az Unbending Treesből ismert Hajós-Dévényi Kristóf énekesnek és az Erik Sumo Band (valamint az Amorf Lovagok és a Péterfy Bori & Love Band) zeneszerző-producerének, Tövisházi Ambrusnak The Gomb nevű projektjét és annak bemutatkozó EP-jét, a Supermant. Alig egy hónappal később, októberben Hajósnak egy még újabb együtteséről, az ausztrál származású, de Londonban élő DJ-producerrel, Scott Dann-nel közös Empty Music duóról és annak bemutatkozó kiadványáról is beszámolhattunk. Az időközben kiadóváltáson átesett zenekar nemrégiben jelentette meg Werewolf című hétszámos bemutatkozó EP-jét (ami némi átstrukturáláson is keresztülment a cikkünkben bemutatott, majd  őszi állapothoz képest), mi pedig külön-külön készítettünk interjút a két taggal, melyeket itt most egymás alatt közlünk. Előbb Hajós-Dévényi Kristóf beszél a közös munkáról, és arról, hogy milyen zenéket hallgat továbbá arról is, hogy a Chemically Happy (Is The New Sad) című 2008-as Unbending Trees-debütálás óta mi történt a anyazenekarával, és hogyan néz ki annak a jövője.

- Az Empty Music duót 2011 őszén mutatkozott be. Mióta ismeritek egymást Scott Dann-nel?

- 2009 óta ismerjük egymást Scott-tal. Egy baráti társaságban találkoztunk Londonban, ahol poénból megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve remixelni az Unbending Treestől a You Are A Lovert. Annyit tudtam róla, hogy DJ és érdeklik a kísérleti zenék. Máshogy nem lehetett volna kérdezni, mint poénból, mert egyrészt tudtam, hogy az akkori kiadónk (Ben Wattnak, az Everything But The Girl duó egyik felének a cége, a Buzzin’ Fly  – a szerk.) hogyan állt a remixekhez, másrészt meg, lássuk be, ez nem az a dal, ami sikít azért, hogy remixeljék. Elküldtem Scottnak a sávokat és előállt egy olyan remixszel, ami működött, nemcsak nekem, hanem a kiadónak is megfelelt. Így ismertük meg egymást, és ekkor merült fel, hogyha ír zenét, ami énekelhető, akkor szívesen kipróbálnám magam ezen a téren. Az első zenei alap, amit átküldött az a Werewolfnak egy skicc-változata volt, amire írtam egy dalszöveget, és nem tetszett neki. Visszaírt, hogy nagyon jó, de ennek a dalnak nem ilyen szöveget képzelt el. Addigra már dolgoztam Tövisházi Ambrussal is, de sem vele, sem az Unbendinggel nem volt olyan, hogy egy zeneszerző azt mondja, hogy ez így nem jó. Az Unbendinggel soha semmit nem kellett megváltoztatnom, az Ambrus meg maximum néhány szónál kért cserét.

- Ezúttal akkor inspirált az, hogy egy zeneszerző azt mondja neked, hogy neki nem erről szól a dal?

- Úgy látszik. Azt veszem észre, hogy zenekarokon belül a szöveget és az íróját nem igazán veszik figyelembe, ami jön, az jó lesz. Itt nem ez volt. A jól bevált trükkhöz folyamodtam, hogy a repülőgépen megittam a kis vörösboromat, betettem a zenét repeatre. Budapesttől Londonig az ő ötletei alapján megírtam a dalszövegét a Werewolfnak. Mindezt éppen akkor, amikor azért mentem ki, hogy találkozzunk és beszélgessünk, és kipróbáljuk az együttműködést. Scott szerint amúgy a zene arról szól, hogy hogyan teszi az embert a város szörnyeteggé. Ez alapján született hozzá a szöveg is. A második verzió már tetszett neki, viszont most én mondtam, hogy jó, örülök, de szerintem meg a zenéből kellene vágni. Akkor még ez egy hétperces szám volt. Egyrészt én lusta szövegíró vagyok, ha valaki végighallgatja az Unbending-lemezt, akkor hallja, hogy az első versszak a végén mindig visszatér – ez leginkább a lustaságnak tudható be, bár szemüveg mögül könnyű elhitetni, hogy ez keretes szerkezet. Másrészt meg a hét perc az már olyan hosszú, hogy nem biztos, hogy lesz kedve rajtunk kívül másnak is végighallgatni. Vágott belőle, és így lett a végén egy öt és fél perces dal. Ez volt az első, amit összehoztunk, körülbelül egy év alatt.

- Hogyan folytatódott a közös dalszerzés?

- Nem sokkal azután, hogy befejeztünk a Werewolfot, átküldött egy negyven másodperces dalvázlatot, amit egymás mögé vágtam számítógépen, és ráénekeltem. Már óvatos voltam, megkérdeztem, hogy neki miről szól ez a szám, és így álltam a szöveghez. Annyit írt egyébként, hogy a dal repetitív jellege azt tükrözi, hogy milyen nehéz elszakadni, nehéz leállítania az agyát egy-egy nap után. Én is pont nehezen alvós időszakomban voltam, túlpörgött az agyam a munkán. A versszakok elkészültek, de a refrén még hiányzott. És ekkor megtörtént az, ami még egyik korábbi zenekarban sem, akkordokat fogtam le a billentyűzeten, és megpróbáltam megszólaltatni azt, ahogy bennem szólt a refrén. Scott mondta, hogy összhangzattanilag ez neki nagyon nem lesz jó. Ő az alkalmazott fizika doktora, és hogyha valami nem négyzetrács és nem úgy van számtanilag, ahogy lennie kell, akkor sikít.

- Mennyire tudsz zenélni? Tanultál valamilyen hangszeren?

- Hat évet csellóztam. Valami alapom van, az akkordokat tudom. Kottát olvasni valamennyire tudok.

- Az Unbending Treesben ennek a fajta zenei közreműködésnek nem érezted szükségét?

- Ott el voltunk eresztve zeneileg. Egyrészt adott volt Havasi Balázsnak a túláradó zeneisége, másrészt, amíg a Háry Péter volt, addig neki is jöttek dalai, utána a Honyecz Ferinek is, úgyhogy nem is elnyomódott, nem is volt szükség rá, hogy én a zenébe beleszóljak. Itt viszont már olyannyira kettőnkből születnek a dalok, hogy muszáj volt erőt vennem magamon. Egy kicsit szűkölt, ahogy mondtam, hogy ez összhangzattanilag nem jó, de végül csavart rajta egy kicsit, amitől helyére kerültek a dolgok. Így született meg a Detach. Ez a dal már négy hónap alatt elkészült.

- A többi dal milyen módszerrel született, oda-visszaküldözgetéssel, vagy azoknál is volt személyes találkozás?

- A Mastery Of Love oda-visszaküldözgetéssel, de az alapötlet ebben pont tőlem jött. 1999-2000 körül otthon elég sokat MIDI-ztem, dalötleteket találtam ki, és ezek között kutakodva találtam három-négy használhatónak tűnő ötletet. Abból ez volt az egyik. Írtam rá szöveget, hirtelen felindulásból felénekeltem, ő meg alakítgatta, variálta, és a végén megint kettőnknek a szüleménye lett. Teljes mértékig közös szerzemény minden dal.

- Az már régóta nem meglepő, hogy két ember külön országokban élve is tud egy zenekart működtetni, de mégis milyen élmény ez a számodra?

- Egyrészt Scott-tal sokkal többet találkozok személyesen, mint amennyit a Balázzsal találkoztam. Másrészt a Balázzsal is többnyire e-mailben raktuk össze a számokat, és ráadásul mint zenekar, mi Ben Watt által össze lettünk boronálva. Nem igazán készültünk arra, hogy közösen álljunk színpadra. Gyakorlatilag hívhatjuk az Unbendinget megkreált együttesnek is. Scott-tal természetesen alakult az együttműködés, ahogy lényegében ennek lennie kellene. Szeretünk zenélt csinálni, ráérzünk egymás zeneiségére és szeretünk együtt színpadon is lenni. Én nem sokat mozdulok ki otthonról, így az, hogy Londonba küldöm az emailt, vagy Törökbálintra, édesmindegy.

- Volt közös elképzelésetek arról, hogy milyen irányba, milyen hangzás felé tartsanak az Empty Music-dalok, vagy hagytátok, ahogy alakulnak?

- Ilyen szempontból Scott a meghatározó, azért nagyrészt ő írja a zenéket, de az van, hogy az én agyam meglehetősen poposan gondolkozik. Miközben születnek a szerzemények, az agyam már egyből variálja a verze-verze-refrén-verze-refrén struktúrára a dalt, ezt ő próbálja visszahúzni és a kettő között valahol megáll a dolog. Egyetlen biztos pont van, nagyon minimális és nagyon kreatív hangszerelés. Apró ötletekből indul ki minden, és fejlődik a maga útján. Most például elkezdtünk ügyködni egy Neoton-feldolgozáson, amire írtam angol szöveget. Egy viszonylag ismeretlen 1987-es dalról van szó. Épp azon dolgozik hetek óta, hogy az előre felénekelt éneksávokból tegye össze a zenei alapot, a harmóniákat és az alá tesz majd ütőhangszereket. És még Calvin Harris mondta, hogy I Created Disco! (nevet) Van tizenegy dalötletünk, úgyhogy én azt mondtam Scottnak, hogy a következő lépés ezután az EP után egy nagylemez legyen. Ő ettől egy kicsit még tart, de szerintem jó úton vagyunk. Egyfajta fordított sorrendben haladunk, a lemezcím például már megvan. Scott még hosszú évekkel azelőtt, hogy komolyan elkezdett volna zenélni kitalálta, hogyha lesz egyszer albuma, annak The Moon lesz a címe. Mivel minden zenénk tele van statikus zajokkal, zörejekkel, mondtam, hogy legyen inkább Static Moon. Úgyhogy ez már megvan. Sőt, egy Static című számunk is készült azóta.

- Ha az Empty Musicot besorolnánk a How To Dress Well, Holy Other, James Blake nevekkel kijelölhető, zajokkal, zörejekkel játszó minimalista elektronika-vonulatba, akkor arra mit mondanátok?

- Abszolút így van. Ezt a fajta zenét hallgatja Scott, és amióta Scottot ismerem én is megszerettem. Ezen nincs semmi szégyellnivaló. Ma már a zenében senki nem tudja a feltalálni a spanyolviaszt. Én azt látom, hogy minden dalunknak alakul a maga kis karaktere, amiket aztán összeköt valami. Nem lesz annyira egységes anyag, mint az Unbending Trees-lemez volt, de az nem probléma.

- Az első hírek arról szóltak, hogy az Empty Music-bemutatkozás egy amerikai netlabelnél jelenik meg, ehhez képest végül mégis itthoni cég, a Magneoton jelentette meg.

- Szerintem ez nagyon jó tanulság minden zenekar és zenész számára. Egy publishing cég adta volna ki az EP-t, az Unbending kiadóján, Ben Watton keresztül jutottunk el hozzájuk. Nagyon sok ígéretet kaptunk, ilyen filmbe próbálják meg betenni, olyan tévésorozatba, és egyszer azt vettem észre, hogy a SoundCloud-oldalukon elérhető az anyag. Aztán megjelent egy link, hogy megvásárolható, miközben még nem küldtek szerződést sem. Úgyhogy megkérdeztem Pásztor Lászlót (a Magneoton egyik alapítója és vezetője – a szerk.), hogy érdekelné-e, ők meg épp akkor raktak össze egy csokrot olyan zenekarokból, akiket csak digitálisan terjesztenek, így átjöttünk ide. A tanulság az, hogy az Unbending után elhittem, hogy nekem minden sikerülhet, nyilvánvalóan. Nem mintha arról van szó, hogy több tízezer lemezt eladnánk, de nem árt vigyázni.

- Az fel sem merült, hogy ezt is a Buzzin’ Fly-nál jelentessétek meg, ahol az Unbending Trees-lemezt?

- Egyrészt Ben kiadóját is érzékenyen érintette a folyamatos csökkenés a lemezeladások terén, nagyon kis kiadó – egyedül a felesége, Tracey Thorn lemeze ment. Másrészt, amikor leégett a Sony-raktár tavaly augusztusban, ahol odaveszett Ben teljes készlete, az mondhatjuk, hogy a kis projekteknek betette a kaput. Plusz az Empty Music nem is illik a profiljába.

- Ismert tény, hogy az Unbending Treesben nagyon izgultál az élő fellépések előtt. Ősszel megvolt Londonban az Empty Music élő bemutatkozása, az hogyan sikerült?

- Ott is izgultam, de főleg a gépek miatt, és egy kis malőr is volt a mikrofon kábelével, ami a próbán még működött, de a beálláskor már nem, így nagyjából húsz centire voltam odakötve a keverőpulthoz úgy énekeltem végig a koncertet és mégsem sikerült elrontani. Az izgulást nem tudom, hogy mennyire lehet kioltani az emberből, én mindig képes vagyok megtalálni, hogy min lehet aggódni.

- Úgy tűnik, hogy az Empty Music minimalista zenét hoz létre maximalista hozzáállással.

- Főleg Scott a maximalista. Én néha, például a keverésnél, a maszterelésnél már eljutok arra a pontra, ahol a fülem bemondja az unalmast és nem hallom meg a különbségeket. Az elmúlt másfél-két év közös tevékenységében azt látjuk, hogy egyre gyorsabbak vagyunk. Most már meg tudunk egy dalt írni, ne adj'isten három hét alatt.

- Feldolgoztatok egy nagyon korai Eurythmics-dalt is, a Never Gonna Cry Againt. Erre hogyan esett a választásotok?

- Mint az idő folyamán kiderült, mindketten nagyon szeretjük a Eurythmicset. Az első közös produkciónál, az Unbending Trees-remixnél – miután fizetni akkor sem tudtunk – úgy köszöntem meg Scott munkáját, hogy neki adtam a dedikált Never Gonna Cry Again kislemezemet. Amikor felmerült, hogy ha már mindketten ennyire szeretjük, akkor dolgozzunk fel Eurythmicset, én a populárisabb dalok felé mentem volna, de ő nagyon ragaszkodott hozzá, hogy legyen ez. Nekem nem igazán tetszik ez a dal, de ahogy megcsinálta, úgy már bennem is rezonált, engem is megszólított. Annie Lennox ebben nem ereszti ki annyira a hangját, de a dolog másik oldala, hogy tudjuk, nekem vannak hangbeli korlátaim, és ezt tiszteletben kell tartani, ha nem akarok magamból hülyét csinálni. Ez ének szempontjából egyszerű dal, megfelel a képességeimnek. Bár azért szerintem mondhatom, hogy az Unbending-lemez óta fejlődött az énektudásom.

- Milyen közös zenei gyökereitek vannak még?

- Az ég adta világon semmi más, csak a Eurythmics. Illetve a kortárs klasszikusokból mindketten nagyon szeretjük Arvo Pärtot (1935-ös születésű észt zeneszerző – a szerk.). A klasszikusokban még akadnak közös pontok, de a régebbi popzenében nincs más. Mindenki tudja, hogy én Neotonon nőttem fel, ez a stikkem még most is megvan. Azt ugye hiába mutogatom neki, de mutathatok Pulpot, vagy Cardiganst is, az is lepattog róla, lapoz egyet. De ez így a jó, én húzom a pop felé, ő a kísérletező irányba és egy egészséges középúton találkozunk.

- Milyen zenéket hallgatsz mostanában?

- Próbálok egy kicsit Scott világához közeledni, az oOoOO-t például, a How To Dress Wellt is bírtam, bár amióta láttam élőben, nem tudom meghallgatni – borzalmas volt koncerten. Láttam a Yazoo 2008-as visszatérő koncertjeiből felvételeket, Alison Moyet még mindig bámulatos énekesnő, úgyhogy gyorsan meg is vettem a dupla CD-t, amit kiadtak a turné után. A Beach Boyst kezdtem el hallgatni most, bár a SMiLE-ig még nem jutottam el, de a Pet Soundsszal kezdtem és az beragadt – nagyon, zseniális. A Recorderen írtatok róluk hosszabban, az alapján kezdtem el keresgélni és rájöttem, hogy ez tényleg nem csak a Surfin’ USA, itt vannak komolyabb dolgok.

- A dalszövegek stresszről, érzelmi elszakadásról, megcsalásról való gondolatkísérletekről szólnak, személyesnek is tekinthetők, korhangulatra is reflektálhatnak.

- A stresszel furcsa viszonyt ápolok, ezt lehet tudni az Unbending-lemez óta. De hát bármit csinálsz, az lehet terápia. A szövegírás is terápia. Igyekszem összerakosgatni a darabokat, amik széthullottak körülöttem a kilencvenes évek elején-közepén. Amikor írom a szövegeket, ezt nem veszem észre, csak jönnek ki a szavak, a tudatalattimból, vagy fene tudja honnan. Volt olyan, egy The Gomb-dal éneklése közben, hogy annyira előjöttek a megírt emlékek, hogy meg kellett kérnem az Ambrust, hogy ne folytassuk a felvételt, annyira felkavart. Próbálom a szövegeket gyógyításra használni. Elkezdtem állatokkal dolgozni a szabadidőmben, az is nagyon jó terápia. Az állatok közelsége, meg az állatok gondozása által is saját magadat ápolod, gondozod. Ilyen a dalszövegírás is. A Static című dalunk például arról az állapotról szól, amikor az ember a tehetetlenség törvénye alapján inkább nem csinál semmit. Sokkal kényelmesebb nem csinálni semmit. Na, például ez is a belső dühömnek, feszültségemnek a kiírása.

- Tavaly nemcsak az Empty Music duóval, de egy másik projekttel is bemutatkoztál, a Tövisházi Ambrus társaságában alapított The Gombbal. Egy EP-tek jelent meg, ez a zenekar most hogy áll?

- Erről inkább Ambrust kellene megkérdezni. Felvettünk nagyjából húsz dalt, Ambrus legutóbb azt mondta nekem, hogy az ének szerinte jó úgy, ahogy van, de a zenén kellene még sokat dolgozni, hogy ne tekintse demónak. Én ott inkább másodhegedűs pozíciót töltök be, megírtam a szövegeket, együtt énekeljük a dalok többségét. Ha lesz belőle valami, nagyon fogok neki örülni. Tekintsük az Ambrus játékának, amiben nekem nagyon-nagy megtiszteltetés játszótársnak lenni.

- Az Unbending Trees viszont mintha háttérbe szorult volna mostanában, nem nagyon érkeznek hírek a zenekarról.

- Az Unbendinggel az van, hogy először tavaly augusztusban vettünk volna fel a második nagylemezt, de aztán nem voltam jól egy darabig, úgyhogy megkértem a többieket, hogy halasszuk el a felvételeket most februárra. Egyszerűen, mert amikorra össze tudtuk volna terelni a négy zenekari tagot, meg az Ambrust, aki rögzítette volna, az most februárra esett. Havasi Balázs rengeteget utazott a szimfonikus projektjével, másoknak is voltak egyéb elfoglaltságai. Ezt a lemezt nagyjából 2009 óta tervezgetjük és írogatjuk, és játszottuk is egy jó részét koncerten. Decemberben hívott a Balázs, hogy lesz a Kongresszusi Központban megint HAVASI Symphonic és szeretné, ha részt vennék benne. Az én vendégszereplésem abból áll, hogy a Bocskor Bíborkával odamegyünk, kivasalom az ingeimet, kisminkeljük magunkat, szarrá poénkodjuk magunkat az öltözőben – ezt ugye a Bíborkáva nagyon jól lehet csinálni –, aztán kimegyek, elszomorkodom a You Are A Lovert és utána kijön ő is, aztán elénekeljük az Invisible című duettünket. Azt kell tudni a Symphonicról, hogy iszonyatosan nagy volumenű projekt, nagy koordinációt igényel, tomboló siker. Elkezdtem gondolkozni, hogy van itt nekem az Empty Music, van itt nekem egy szívem, ami szúr a stressztől, jövőre szeretnék visszamenni tanulni valamit. Balázsnak meg itt van a Symphonic, ami egy borzalmasan sikeres üzleti modell, a két decemberi koncertjét úgy adta el teltházasra, hogy a poszterek még kint sem voltak. Ha ebbe most elkezdjük belesakkozni, hogy vegyük fel az Unbending Trees-lemezt, és ha felvesszük, adjuk ki, és ha kiadjuk, menjünk el koncertezni... Mindeközben a Balázs Budapesttől, Kínán át Thaiföldig lép fel. Én az Empty Music miatt London-Budapest között ingázom, plusz összeszámoltam, tavaly a munkámmal is 18-szor repültem, Atlantától Kijevig. Ha ebbe még bekerül az Unbending-lemez, akkor elég jó esély van rá, hogy nem sikerül jól, sőt rosszul sikerül, mert nincs rá energiánk. Így aztán január elején írtam a Balázsnak egy nagyon kedves e-mailt, hogy lehet ezt a februári lemezfelvétel nem kellene erőltetni, sőt lehet időpontot sem kellene kijelölni, hogy mi szeretnénk lemezt felvenni, hanem tegyük magunkat takarékra. Rettegtem megnézni a bejövő leveleimet, hogy mit fog válaszolni, ki fog borulni. Visszaírt, hogy ő is így gondolja, de beszéljünk telefonon. Gyakorlatilag teljesen egyetértett, azzal a különbséggel, hogy én egy kicsit drámaibb személyiség vagyok – azt akartam mondani, hogy hagyjuk abba. Balázs hozzáállása szimpatikusabb volt a végén, nincs értelme azt mondani, hogy feloszlott az Unbending Trees, ha két-három év múlva neki is és nekem is lesz kedvem hozzá, akkor összeülünk és csinálunk egy lemezt. Nem ezen fog múlni, hogy 2-300 példánnyal több lemezt adunk el, mert esetleg az emberek még emlékeznek az első lemeznél a BBC-re, a Guardianra, meg Tracey Thornra. Aki annyira elvetemült, hogy ilyen zenét hallgat, az emlékezni fog. Nyilván most nehéz, ha shuffle-on beugrik egy Unbending-dal, akkor azt nem hallgatom végig, kicsit fáj, de megbeszéltük, hogyha lesz itthon Symphonic, akkor természetesen kivasalom a kis ingeimet és megyek. Ironikus, hogy az utolsó dal, amit írtunk, annak a címe, hogy Curtains (Függöny), ezzel fejeztük be a tavalyi koncertjeinket. Arról szól a szöveg, hogy vedd már észre, hogy izzadságszagú, amit csinálsz és takarodj le a színpadról. Persze nem feltétlen magunkról írtam, de megfogadtam a tudatalattim tanácsát.

Innentől pedig következzék az Empty Music másik tagjával, a Londonban élő Scott Dann-nel készült interjúnk:

- Scott, amikor először kezdtél zenét hallgatni még gyerekként Ausztráliában, gondoltad volna hogy egy nap majd Londonban fogsz lakni és egy olyan zenekarnak leszel a tagja, amelyiknek magyar énekese van és ez az énekes ráadásul Budapesten él? Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? Mikor születtek az első dalaid?

- Aligha meglepő, hogy nem gondoltam ilyesmire! Még csak arra sem számítottam soha, hogy valaha tagja leszek bármilyen zenekarnak is, viszont nagyon is lelkesen gyűjtöttem a lemezeket és kutattam zenék után, koncertekre jártam. Egy kis településen nőttem fel, ahol nem sok hallgatni való akadt, de amikor beköltöztem a városba, akkor beindultak a dolgok. A lemezboltban soha nem kellett az eladóknak megkérdezniük, hogy mit szeretnék, mindig tudtam mit keresek. A kilencvenes évek vége felé aztán lett néhány stúdiófelszerelésem, amikkel elkezdtem játszani. Általában csapnivaló végeredménye lett, de azért volt néhány egész jó ötlet. Aztán egy nagyon jó barátom Svájcban házasodott, és nem tudtam elmenni az esküvőre, így írtam nekik egy kis zenei művet, amit elküldtem ajándékba. Valószínűleg ez az első Empty Music-szerzemény.

- Számodra milyen úgy zenét készíteni közösen valakivel, hogy nem mindig vagytok egymás mellett, amikor felépül egy dal?

- Úgy tűnik, hogy ez így is működik. Eddig nem jelentett problémát, hogy ilyen távol vagyunk egymástól. Manapság nagyon egyszerű átküldözgetni egymásnak a zenei részeket, amin éppen dolgozunk, úgyhogy ez nem számít problémának. Ugyanakkor, amikor együtt voltunk a stúdióban, az is termékeny útnak bizonyult.

- Az Empty Music (Üres Zene) tökéletes névválasztásnak tűnik ehhez a minimalista, szellős, csendes, mégis egyedi zenéhez. Mindig is az efféle zenei struktúrák érdekeltek?

- Nagyon is. Mindig is nagyon érdekeltek az olyan zenék, amiket sokan csak „zajnak” neveznének. Legyenek ezek hosszú drone-darabok, mint Eliane Radigue felvételei, kísérleti elektronika, mint amik a Raster Noton kiadónál jelennek meg, vagy csak szellős szerzemények, amelyek nagyon kevés elemet tartalmaznak. Tetszik az az elgondolás, hogy egy zenemű szólhat a térről és az apró részletekről is, nemcsak arról, hogy legyen hangos és másszon bele az arcodba. Az egyik első stúdió-felszerelés, amit vettem, az egy effekt-készlet volt. Volt benne egy visszhang is, amit ha elindítottál, bármi külső hang nélkül magától visszhangzott a végtelenségig. Nagyon sokáig elhallgattam, és olyannyira lenyűgözött, hogy arra gondoltam, hogy ezt rögzíteni kellene. Aztán ezt meg is tettem és használtam is néhány improvizatív élő fellépésen.

- Hallgattál valaha kései Talk Talkot, vagy az énekes, Mark Hollis egyetlen szólólemezét? Azokat a zenéket is a tiétekhez hasonló intenzív üresség jellemzi.

- Nem túl sokat, de érdekes, hogy hasonlóságot látsz benne. Hollis szólófelvételei gyakran csak énekből és egy-két hangszer kíséretéből állnak, ami nekem is nagyon kedves sound. Amikor a saját dalainkon dolgozom, mindenféle hangokat és hangszereket építek be, aztán pedig rengeteg időt töltök azzal, hogy ezek közül a legtöbbet végül töröljem. Úgyhogy amikor egy felvételünk kissé „üresnek” hat, az általában szándékos.

- Kik, vagy mik jelentik számodra a fő inspirációt a zenekészítéshez?

- Inkább azt mondanám, hogy mi jelenti, nem annyira személyek, vagy más előadók. Általában vannak elképzeléseim, ötleteim, amelyek a kiindulópontot jelentik és ezek általában egyszerű megfigyelések vagy élmények. Egy modern nagyvárosban mindig történik valami körülötted, úgyhogy rengeteg minden jelenthet kiindulópontot.

- Amikor elkezdesz dolgozni egy dalon, akkor van a fejedben egy pontos elképzelés, hogy milyen legyen a végeredmény, vagy inkább hagyod, hogy alakuljon a munkafolyamat közben? Különösen érdekes ez a speciális munkamódszeretek miatt.

- Valószínűleg egy kicsit mindkettő. A leginkább azt szeretem, ha van egy ötlet, ami a fő csapásvonala lesz a dalnak, és ezt megpróbálom a dal elkészültéig szem előtt tartani. Ugyanakkor mindig örömmel emelek be hangokat és további ötleteket, amik jöhetnek akár Kristóftól, akár tőlem a munkafolyamat közben. Például a Werewolf fő témája a refrénben eredetileg a basszus hangja lett volna, de nem sikerült úgy megvalósítani, ahogyan szerettem volna. Aztán lejátszottam néhány oktávval magasabban és nagyszerű volt! A dalok fő témája azért nem változik a folyamat közben.

- Mennyire azonosulsz Kristóf szövegeivel?

- Teljesen! Azt hiszem, sok közös van bennünk, a világlátásunkban, úgyhogy ez minden bizonnyal segíti az együttes munkát. A nyelvvel közel sem bánok olyan jól, mint ő, úgyhogy a szövegírásban csak itt-ott veszek részt.

- Találkoztál már valami érdekes magyar zenével?

- Nem az Unbending Trees volt az első magyar zene, amit megvettem. Meglepő mód van egy magyar elektro-hiphop lemezem, MIKI-nek hívják az előadót (Fenyő Miklós 1984-es raplemezéről, a Jól nézünk MIKI-ről van szó – a szerk.). Már nem vagyok teljesen biztos benne, hogyan került hozzám, de nagyon klassz! Eszméletlen sok lemezem van, úgyhogy lehet, hogy több magyar zeném is van, amiről esetleg nem is tudom, hogy az. Szóval Bartókon és Eötvösön kívül, akiktől szintén vannak lemezeim, még van mit felfedeznem és kíváncsi is vagyok!

- Milyen zenét teszel fel, amikor DJ-zel?

- Mivel már több mint egy évtizede Londonban lakom, érdeklődve figyelem a basszus alapú zene, például a dubstep, a grime, és a különféle garage zenék fejlődését, átalakulását. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a hangzások egyszerre tartanak milliónyi nehezen meghatározható irányba. Ez nagyon izgalmas! A Fade In nevű DJ set-sorozatunkon Kelet-Londonban rengeteg dub és bass hatású zenét játszunk a spektrum minden irányából – legyen az dubstep, minimal house, techno, vagy éppen ambient, tágasabb zenék, bármilyen elektronika. Nagyon sok funkos bass zene pörög mostanában, és ezt nagyon élvezem.

interjúk: Dömötör Endre


Hajós-Dévényi Kristóf londoni fotó és Unbending Trees-fotó: Lee Roberts

Scott Dann-fotók: Mat Denney

www.facebook.com/static.moon
www.emptymusic.eu

az Empty Music-EP címadó felvételéhez, a Werewolfhoz készült videoklip:

a You Are A Lover című Unbending Trees-dalhoz készült Scott Dann-remix: