„Jó dolog lemezt csinálni, mert az ember mindig megismerkedik egy kicsit újra önmagával” – Németh Róbert-interjú

Hat éve még önmagát is meglepte azzal, hogy írt egy szólólemezt, azóta viszont folyamatosan alkot, novemberben már a harmadik albumát hozta ki Vihar után az ég címmel. Mennyire volt para először frontemberként színpadra állni? Miért sikerült ez a lemez pont úgy, ahogy szerette volna? A Heaven Street Seven és a Pegazusok Nem Léteznek egykori basszusgitárosával, Németh Róberttel arról is beszélgettünk, hogy miért nem akarja már hosszan csócsálni a szomorúságot, hogyan élte meg a Pegazusok felbomlását és a HS7 visszatérő koncertjeit, és származott-e bármi nehézsége abból, hogy egyszerre zenész és újságíró.

Júliusban lettél 50. Hogy viselted? Megütött a korod?

Olyan elvágólagosan nem, hogy az 50 korszakhatár lenne. Az ember folyamatosan gondol az időre, ahogy belecsúszik a középkorúságba. Az elmúlt években én is szembesültem ilyen-olyan aspektusaival annak, hogy már nem vagyok 40. Mondjuk, mindig is jól szórakoztam azon, hogy azt hiszem, én már fiatalon se voltam fiatalos. Húszéves koromban is ugyanúgy hallgattam Lou Reedet és Leonard Cohent, mint Blurt vagy Stone Rosest. Amúgy meg fiatalok is játszanak borongósabb zenét.

Jelentett bármiféle nehézséget, hogy a megszokottnál később kezdtél szólókarrierbe?

Ha valaki 40 felett kezd el saját lemezeket készíteni, akkor óhatatlanul is szembesül azzal, hogy nem hamvas kezdő, aki sosem látott új figuraként lép a színre, részint pedig azzal, hogy tapadnak hozzá szerepek, amelyekkel azonosítják. Ő volt a HS7 basszusgitárosa, például. Nyilván megvan az előnye annak, hogy nem kell már bemutatkozni, és nyilván vannak nehézségek is, amelyekkel szólóelőadóként meg kellett küzdenem. Ismerem a saját korlátaimat, például, hogy nem vagyok négy oktávos énekes.

ÍGY MUTATKOZOTT BE NÉMETH RÓBERT FRONTEMBERKÉNT.

Úgy éreztem, hogy énekesként erre a lemezre szabadultál fel igazán.

Mostanra fogadtam el, hogy ez egy legitim énekhang a rockban. Ennek is vannak árnyalatai, tartományai, és kellett pár év, amíg megtanultam bátrabban használni. Hozzá kellett szokni a frontemberi szerephez is. Eleinte úgy éreztem magam, mint majom a köszörűkőn, hogy középre kell állni, hangosan énekelni, konferálni, közben gitározni. Ez nagyon para volt. Most már flottul megy, de ez az elmúlt egy-két év hozománya. A harmadik nagy feladat pedig az volt, hogy beleszokjak egy produkció dolgainak az egyengetésébe.

Első szólódalodat, a Meteort a kisfiad egyik kérdése nyomán („Hogyan készült ez a bolygó?”) írtad meg, aztán egymás után kigurult a többi. Azóta megfejtetted, miért 40 felett kezdtek jönni belőled a dalok? Meg kellett érned hozzá?

Nem hiszem, mert már a gimi és a főiskola között is írogattam dalokat, amikor még nem volt HS7. A szerzőiség igénye megvolt bennem, csak aztán jött a Heveny, és ott értelemszerű módon leosztódtak a szerepek. Az első lemezre még írtam két dalt, de Krisztián annyira jó dalszerző, hogy nyilvánvaló volt, hogy ez a terület az övé lesz. Az én igényemet pedig kielégítette, ha be kellett toldani két sort, vagy egy-egy versszakot, és fel sem merült bennem, hogy dalokat kéne írnom.

Mert úgy gondoltad, a Szűcs úgyis jobbat ír?

Nem, ez nem kompetitív volt, az a zenekar ösztönösen így működött. Aztán ahogy vége lett, ösztönösen merült fel az is, hogy írjak saját dalokat.

Németh Robi az Esti Kornélos srácokkal, azaz Lázár Ágostonnal, Horváth Kristóffal és Lázár Domokossal 2019-ben.

Egyszer azt mondtad, „ha nincs a Pegazusok, én sem kezdek el (újra) dalokat írni és odaállni a mikrofon elé.” Miben bátorított a Pegazusok Nem Léteznek?

A Pegazusoknak annyira megtetszett a zenei világa, hogy amikor az Esti Kornél énekesváltása kapcsán Dodi [Lázár Domokos – a szerk.] kikérte a tanácsomat, és kiderült, hogy barátilag is jól rezonálunk, akkor én kérvényeztem a felvételemet, annyira szerettem volna abban a zenekarban játszani. És mivel ők Eszterrel pont akkor terveztek duóból zenekarrá bővülni, bevettek. A Pegazusok teljesen másképp volt személyes, mint a HS7 gazdag, rétegzett, nagyszabású zenei világa. Volt benne valami szikárság, pőreség, törékenység, ami a hozzá párosuló barkácsesztétikával engem is arra biztatott, hogy meg merjem mutatni magam dalszerzőként.

„RAKD KI MAGADAT ÉS VIDD VÉGIG A DOLGOKAT” – INTERJÚNK NÉMETH ROBIVAL AZ ELSŐ SZÓLÓLEMEZÉRŐL.

Ezek után hogyan élted meg a Pegazusok felbomlását?

Ez egy hosszú folyamat volt. Miután a zenekar magját jelentő párkapcsolat megszűnt, eldöcögött évekig a Pegazusok, mert az volt a feltételezés, hogy a szerzői kémia anélkül is működhet. Egy felbomló párkapcsolatban benne van, hogy viszi magával a közös művészi munkát is. Eközben Eszter foglalkoztatott színész lett a Nemzetiben, Dodiéknak pedig egyre jobban bepörgött az Esti Kornél, és ezek együttesen oda vezettek, hogy a zenekar feloszlott. Sajnáltam nagyon.

Én is, mert rengeteg potenciál volt abban a zenekarban. A nagy után az a kislemez még jobban sikerült, és úgy tűnt, a következő albumra fog igazán összeérni, még nagyobbat robbanni a produkció.

Én is azt gondolom, hogy még jobb lett volna a következő lemez. De ilyen az élet, el kell fogadni, ha valaminek vége van. A Lázár tesók valamelyest továbbvitte ezt az ihletettséget, bár az egy akusztikusabb zenei világot képvisel, mint a Pegazusok, ami nagyon tudott karcolni a maga melankóliájában.

Az idei Klinik Label Nighton, Kalmár Tibivel és Martinkó Tamással a Gödörben.

Törvényszerű volt, hogy idővel a szólóprojektedet is zenekarrá fogod bővíteni?

Rám alapvetően zenekarok, vagy zenekarként működő szólóelőadók hatottak, így ez adta magát. Amikor a Meteor után elkezdtek jönni a dalok, annyira meg akartam őket csinálni, hogy nem húztam az időt azzal, hogy egy zenekarnyi embert keressek magam mellé. Úgy voltam vele, ha ezek a technikai feltételek, akkor csináljuk barkácsban, dobgéppel. Persze a második lemeznél már jelentkezett az igény a zenekari megszólalásra, és onnantól egyértelmű volt, hogy csak így érdemes. Először az Esti Kornél-os fiúkkal, Ágostonnal, Dodival és Kristóffal játszottunk. Rövid ideig megfordult nálunk aztán a colorstaros Szalay Peti is, de ő nem tudta sokáig vállalni a zenekarral járó teendőket. A kibaszott végtelen űrt még felvettük ebben a négyes felállásban, de az Esti Kornél sűrű programja miatt látszott, hogy hosszú távon ez nem fog működni. Dodi még játszik az új lemezen is mint hűséges zenésztárs, de az elmúlt években kicserélődött körülöttem a zenekar.

Azt szoktad mondani, „azért jó a zenekar, mert én vagyok a legszarabb benne.” Ebben, amellett, hogy jó bon mot, van egy kis álszerénység is?

Ez alapvetően humor, de inkább a többiek dicsérete. Tényleg nem tartom magam egy hú, de nagy hangszeresnek, a többiek pedig túlzás nélkül azok. Mike Zwecker dobol, aki a Kispálból és a Poster Boy-ból lehet ismerős, és kiváló ízlésű dobos. Ha azt kérem, hogy ez a szám legyen motownos, ez Tom Petty-s, az meg MTV 120 perces indie, akkor séróból hozza mindegyiket, de nem úgy, mint egy wurlitzer, hanem úgy, hogy a személyisége is benne van. Kalmár Tibi, aki az Anton Vezuvban és Jakab Péter szólóprojektjében basszusgitározik, szintén nagyon ízlésesen játszik, Martinkó Tomi pedig mindent tud a bluestól a harapós indie-gitározásig, és ő is mindegyik megközelítésben hangsúlyosan önmaga. Mindenki tudja, mit igényel egy dal, miből mennyit kell játszani. Az ízlés rengeteget számít.

VIHAR UTÁN AZ ÉG: PREMIEREN NÉMETH ROBI ÚJ LEMEZE.

Volt olyan terved, hogy az előző, nyomottabb hangulatú lemez után egy zeneileg kicsit felszabadultabb, gitárcentrikusabb anyagot készíts?

Ha viszonylag hosszú idő alatt készül egy lemez, és 2-3 dalonként áll össze, akkor az elején nincs olyan terv, hogy milyen lesz. Amúgy sem úgy kezdek el dolgozni, hogy az elején kitalálom, mi legyen. Ösztönösen elindulok valamerre, aztán lesz, ami lesz. Egyetlen állítás volt: hogy ez egy gitárzenekari lemez legyen, amin gazdagon, telten szólnak a gitárok, azoknak a zenekaroknak a szellemében, amelyeket mindannyian szeretünk. Innen pedig már minden jött magától. Sok minden történt az elmúlt két évben, amíg formálódott a lemez, de volt egy pont, amikor már látszódott, hogy merre is tart ez az anyag. Az élet teljességéhez hozzátartozik, hogy néha így vagy, néha meg úgy, és szerettem volna ezt – az életet, a teljességet – most egy kicsit másként reflektíven, ha úgy tetszik, bizonyos értelemben kissé távolságtartóbb, de nem szenvtelen módon kezelni. Ebből a szempontból a Körbejár a kulcsdal a lemezen. A kibaszott végtelen űr hosszasan csócsálta a szomorúságot, megnézte innen, megnézte onnan, de ezzel nincs baj, mert akkor olyan lelkiállapotban voltam, nem is tudtam volna másról beszélni. A Vihar után az égen is van borongósság és melankólia, de azt remélem, másfajta kilátást nyújt. Jó dolog lemezt csinálni, mert az ember mindig megismerkedik egy kicsit újra önmagával. Alig van fontosabb aspektusa az alkotói munkának.

Az elmúlt két évben két lemezt is írtál, a Vihar után az ég ugyanis párhuzamosan készült Hajós Kristóf visszatérő albumával (Good Morning, Nothingness), aminek te szerezted a zenéit. Hatott is egymásra a két lemez?

Kristófot még az Unbending Trees révén ismertem, és amikor elkezdtünk 2020 őszén beszélgetni, kiderült, hogy bár már nem zenél, van egy-két szövege a fiókban. Átküldte a Bitterfly címűt, amire én fél óra múlva visszaküldtem a zenét, belelkesedett, és elkezdtünk közösen dolgozni. Nagyrészt a zenekarommal csináltuk meg a számokat, egy-két dalban van csak dobgép, de ott koncepció is volt. Van egy-két dal a lemezemen, aminek Kristóf írta a szövegét, és olyan is, ami Kristóf-dal, de lenyúltam, és írtam hozzá magyar szöveget. Mindig nevetgéltem, hogy basszus, már megint írtam neked egy olyan számot, amit én szeretnék eljátszani. Ilyen volt például a Dancing to Sirens, ami majdhogynem a kedvenc számom a két lemezről. Kristófnak kicsit más az ízlése, mint nekem, ennek megfelelően ő ugyanabból a kiindulópontból eggyel lágyabb, finomabb hangzású lemezt hozott ki.

Az elmúlt években írtál két lemezt, egy regényt (Nem vagyok itt), újságíróként is aktív vagy, a HVG360-at szerkeszted, vezetsz két rádióműsort (Intro, Nagykép), és ott van még a Wanted podcast is. Nem sok ez néha?

Az utóbbi egy-két hónapban éreztem, hogy elmentem a falig, ennél több már nem fér bele. De ezeket mind nagyon szeretem csinálni. Ez extrém szitu, de ez régen is így volt. A Heveny alatt nemcsak azért volt végig munkám, mert kellett a pénz, hanem mert igényem volt az írásra és a szerkesztésre.

A zene jött előbb, vagy az írás?

Nagyjából együtt indult a kettő, de előbb publikáltam a Narancsba, mint hogy megjelent volna zenénk.

Ez mikor volt?

1990-ben. Az Echo & the Bunnymenről írtam, gépelve adtam le a Liverpool és a nyusziemberek című cikket Malvinnak [Marton László Távolodó – a szerk.], aminek a felét kihúzta, a felét átírta, de annyira nem lehetett szar, mert leközölték. A Quimbyről szerintem én írtam először Magyarországon. Még az A Sip of Story című kazettájukról.

Csupa jót?

Persze. Nagyon bírtam őket. Aztán ’95-ben elindult a Wanted, ahová Marton teleportálta a Narancs akkori zenei rovatát, Déri Zsoltot, Bihari Balázst, Rácz Misit, engem, és még másokat is. Rohadt jó évek voltak, én például rengeteget tanultam Martontól szikárság, pontosság, távolságtartás terén.

2020-ban, a stúdióban.

Nem jelentett összeférhetetlenséget, hogy zenész is, újságíró is vagy?

Nem, mert a Wantednál már nem írtam magyar lemezekről, de nyilván mindig volt velem egy kis értelmezési probléma, hogy akkor mi vagyok, zenész vagy újságíró.

Neked is volt problémád ezzel?

Nem. Én próbáltam és próbálom valahogy egységben látni magamat, olyan faszinak, aki többféle dolgot csinál. Annyira szeretek írni, hogy akkor se akartam abbahagyni, amikor a Hevenynek a legjobban ment. Koncert után általában egyből, még aznap este megírom az élményt, és amikor megyek hazafelé, és kavarog a fejemben a koncertélmény, mindig azon gondolkodom, hogy ha megnyitok egy Word-doksit, mi a fenét fogok bele írni? És az a szép, hogy mindig lesz valami. Van egy gondolatcsíra, vagy egy mondat, és abból kibomlik a szöveg. Ez a kalandérzés, a semmiből valamit csinálás az izgalmas minden alkotásban.

Volt, hogy belefásultál a kritikaírásba?

Nyilván van, amikor kicsit nyűg, de olyan sose merült fel, hogy mondjuk egy hónapig ne írjak. Valószínűleg közléskényszeres vagyok. Ha nem írnék, hiányozna.

Németh Robi a Heaven Street Seven 2021-es koncertjén a Budapest Parkban. Fotó: Nagy Márton.

Tavaly két koncertet is adtatok a Heaven Street Sevennel. Az is hiányzott?

Azt éreztem, hogy nagyon jó újra együtt lenni, pillanatok alatt belerázódtunk a közös zenélésbe, ugyanakkor elöntött egy megnyugvás is, hogy de jó, hogy befejeztük. Annak idején nem meglepő módon volt rossz érzés bennem amiatt, hogy feloszlik a Heveny, aminek a helyét most átvette a derű. Az élet úgy rendezte el – Krisztiánon keresztül, aki meghozta a döntést –, hogy pont akkor fejeztük be, amikor elfogyott egymás számára a művészi és talán az emberi mondanivalónk is. Ha még egy-két évig húzzuk, talán annyira szarul éreztük volna magunkat, hogy utána soha nem akarjuk látni egymást, így viszont 5-6 évvel később belefért pár koncert.

VERSELMÉLET ÉS RANDITIPPEK – VAJNA ÁDÁM A HEAVEN STREET SEVEN DALSZÖVEGEIRŐL.

Nem merült fel, hogy új dalokat is írjatok?

Nem. Ösztönösen érezte mindenki, hogy ebben az összeállásban két koncert van, és nem kell rágörcsölni arra, hogy ennél többet facsarjunk ki belőle. Olyan könnyed és magától értetődő volt ez a két koncert, hogy van rá esély, hogy egyszer talán megint lesz. De az is, hogy soha többé nem lesz semmi. Ez a szép benne.

Belefolytok még egymás dolgaiba? Ha például írsz egy dalt, megmutatod a Szűcsnek?

A Hevenyről általában azt szokták mondani, hogy bár népszerű volt a maga idejében, nem lett annyira fontos zenekar, mint lehetett volna. Mintha még az elismerő írások is rendre alábecsülnék a HS7 popkulturális jelentőségét.

A Hevennyel mindig is éreztünk egyfajta kívülállóságot: az anglomán magyar zenekarokhoz képest mi túlságosan magyarosak voltunk, slágereket írtunk, és egy ponton elengedtük azt, hogy Brightonba képzeljük magunkat Kisújszálláson. De hiába énekeltünk magyarul, nem tartoztunk a magyar alterhagyományhoz sem, amelynek a Kispál, később pedig a Hiperkarma és a Kaukázus lett az új hajtása. A Heveny egy fura zárvány volt a magyar zenei életben, ezért egy kicsit nehéz róla mit mondani. Ennek ellenére nagyon sikeres lett a zenekar, és nincs bennem semmiféle hiányérzet ezzel kapcsolatban. A visszatérő koncerteken látszott, hogy nagyon sok embernek nagyon sokat jelentett a zenekar. Sőt, szerintem többen voltak a Budapest Parkban, mint a búcsúkoncertünkön. A Heveny úgy volt jó, ahogy volt, és most már egyikünk sem elégedetlen. Amíg létezett a zenekar, mindig ment a morgás, hogy mehetne jobban, de ezeket idővel érdemes elfelejteni.

Azzal is ki vagy békülve, hogy szólóban hány embernek játszol?

Azt hiszem, reális képem van arról, hogy én, ennyi idősen mit tudok elérni ezzel a zenével. Hiszek abban, hogy ezek a számok érdekesek tudnak lenni emberek számára. Ez a lemez most az elejétől a végéig olyan lett, amilyennek szerettem volna, úgyhogy most már csak az a dolgom, hogy belerakjuk azt a munkát is, ami egy produkció működtetéséhez szükséges. Ezen mindig van mit javítani. Közben pedig szeretnék minél többet koncertezni, és megmutatni, milyen jó zenekar áll a hátam mögött.

Németh Robi december 10-én, a Három Hollóban mutatja be a Vihar után az ég című új lemezét zenekarával, a koncerten a vendégük Sallai Laci lesz. Jegyvásárlás, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Kósa Péter