Egy műfaj bebetonozása - Húszéves az Isis csúcslemeze

Az Isis második lemeze előtt senki nem tudta megfogalmazni, hogy mi az a post-metal. Ez a cikk először a Recorder magazin 99. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2002-ben.

Az Isis már több mint tíz éve nem létezik. Szomorú, de időszerű feloszlásuk 2010-ben méretes űrt hagyott hátra. Furcsa volt akkor belegondolni, hogy kénytelenek leszünk olyan zenekarokat hallgatni ezután, akik – legyenek akármennyire elismertek – az Isis örökségét fejik. Van abban ugyanakkor némi irónia, hogy az Isis épp azt csinálta 2000-ben megjelent első nagylemezével, amit ma a klónjaik: kedvenceiktől nyúltak. A Neurosis, a Godflesh, a Botch és a The Melvins hatása ugyanis a kelleténél jobban kivehető a Celestial robajló-dörgő taglójában. Két évvel – és néhány tagcserével – később viszont az Isis megtalálta önmagát. 

A váltás a Celestial és az Oceanic zenei világa között a 2000-es évek egyik legszebb és legfontosabb metamorfózisa volt. Az acsargó első lemez nyers, mocskos kíméletlensége a múlté. Az Oceanic dalainak post-rockos türelemmel építkező (Carry, Weight), vagy épp összetett, progresszívebb – de mindvégig cefetül súlyos – kompozícióit (The Other, False Light, Hymn) hallgatva a Celestial néhány rajongója ugyan csalódottan vakarta a fejét, de az együttes irányváltása elengedhetetlen volt ahhoz, hogy le tudják vetni magukról a „kis Neurosis”, illetve a „NeurIsis” csúfnevet. A sludge és az indusztriális metal jegyeinek elhagyása, valamint a nehéz-pszichedelia, a post-rock és a post-hardcore stíluselemeinek kifejezetten sajátos egybeolvasztása hosszú távon azonban megtette hatását (2004-ben a Cult of Luna tulajdonképpen ugyanezt csinálta). 

A Celestiallal ellentétben az Oceanic hangzása egyszerre áthatolhatatlanul tömör, de valahogy mégis szellős, van tere a mindent kitöltő hangoknak, a rétegeknek és végre az izomból kirobbanó érzelmeknek is. A hosszú perceken át ismétlődő málhás, megrázó riffek kitépik a szívet, a csontrepesztő szaggatások és a levegős dobtémák orkánjában ugyanakkor soha nem vesznek el a meglepően tiszta gitármelódiák, ahogy a már-már dubos basszusfutamok sem (Matt Bayles, a zenekar állandó producere fantasztikus munkát végzett). Aaron Turner pedig kiüvölti a lelkét, jellegzetesen artikulálatlan, zsigeri, brutális kiabálásában viszont már mélyebb, őszintébb elkeseredettség, frusztráció, tragikum és katarzis van, amit a lassan áradó gyönyörű dörgedelemre rákúszó ambient-hangképek még jobban kiemelnek. A sötétség megannyi árnyalata építi így a leírhatatlanul súlyos történetet felfestő (szerelmi csalódás, vérfertőzés, öngyilkosság) lemez világtemető, drámai atmoszféráját. Hihetetlen sodrása van ennek a kőkemény, lesújtó masszának, húsz év távlatából is. 

A 2002. szeptember 16-án megjelent Oceanic azonban nem csupán azért emlékezetes, mert embertelenül erős lemez. Többről van szó egy jól sikerült irányváltásnál. Az Oceanic nélkül ugyanis nincs post-metal. Míg a Neurosis, a Godflesh, a Lift to Experience, a Mogwai és a Godspeed You! Black Emperor az akkoriban konkrét definíció nélkül formálódó műfaj ősforrása, addig az Isis második lemezén már minden ott van, amitől a post-metal tényleges, körülhatárolható nehézzenei zsáner lett. Az Oceanic előtt összevissza hadoválva próbáltuk meg körülírni, hogy mi az isten ez az egész, az Isis remekművét hallgatva viszont már nem volt kérdés. Ez a post-metal, nem más, az Oceanic kőbe véste. Az Isis egy megszilárdított új műfaj első és egyik legmeghatározóbb zenekarává vált, akiket az Oceanic után csak saját magukhoz lehetett hasonlítani, mindenki mást pedig hozzájuk.          

szerző: Pernecker Dávid