A Mordái kirobbanó gitárokkal, acides szaxofonszólókkal és vad romantikával játszik súlyos, modern népdalfeldolgozásokat. Nem csoda, hogy külföldön is hamar felfigyeltek rájuk, és tavaly már a legfontosabb európai showcase fesztiválon, a Eurosonicon is felléphettek. Tényleg kelendőbb nyugaton a Mordái, mint a Middlemist Red? Miért nem cél már a Glastonbury, és hogyan lehet meglepni az embereket a Tavaszi széllel? Nóvé Soma frontemberrel és Varga Dániel szaxofonossal persze beszélgettünk az Álom esett a szememre című kiváló új lemezükről is, amit pár hétig csak kirándulás közben lehetett meghallgatni, de mától streamelhető. Ez az interjú először a Recorder magazin 99. számában jelent meg.
A Mordái nagy ötlete az volt, hogy összehozta a Morphine stílusát a népdalok világával. Miből tudtad, hogy ez a hangzásvilág jól áll majd a magyar népzenének?
Nóvé Soma: Alapból is szeretem a melankolikus, de inkább sejtelmes, mintsem depresszív zenéket, a Morphine pedig egyből berántott, olyan egyedi a hangzásvilága. Kéthúros slide basszusgitáron játszott a frontember, miközben énekelt is, a dobos a jazz és a rock között mozgott bravúrosan, és ott a szaxofonos, aki néha két szaxofonon játszott egyszerre. Ahhoz képest, mennyire redukált a hangszerelés, brutális dinamikával bír ez a zene, és rendkívül széles spektrumon mozog – műfajilag is.
Azután mélyedtem el a Morphine-ban, hogy Czitrom Ádám szervezett egy Morphine tribute estet, és meghívott énekelni. Annyira élveztem a koncertet, hogy szerettem volna tovább zenélni a srácokkal. Akkor már régóta terveztem egy népdalos lemezt. A Middlemist Reddel feldolgoztunk egy Muzsikás-számot, a Betyárnótát az MR2 Akusztikban, ami elég jól sült el, és szólóban is játszottam népdalokat akusztikusan. Tudtam, hogy működhet a párosítás, már csak azért is, mert a népzene ugyanúgy a pentaton skálára épül, mint a rockzene. A Népdalok című kislemezt még egyedül vettem fel, de azoknak a daloknak már olyan volt a hangszerelése, hogy adta magát, hogy a tribute estre összejött zenészekkel is játsszuk őket. Ebből bontakozott ki a Mordái. De a „Morphine + népzene” kissé lebutított változata a koncepciónak, ami valójában az volt, hogy a klasszikus, angolszász rockzenei hagyományt vegyítsük a népzenével és jazzes elemekkel.
Fontos volt, hogy jazzben jártas zenészeket gyűjts magad köré?
N.S.: Az volt fontos, hogy jó zenészeket, jó karaktereket találjak. A Mordáiban nem feltétlenül jazzarcok, hanem nyitott szellemiségű zenészek játszanak, akik szeretnek kísérletezni, és technikailag és gondolati síkon is rendkívüli zenészek.
Hogyan élted meg, hogy tavaly a fél zenekar kicserélődött körülötted?
N.S.: Ez egy nehéz periódus volt. Több tagunk sok más zenekarban is játszott, és ilyenkor fel kell állítani prioritásokat. Volt, akinek a Mordái egy idő után már nem fért bele.
Felmerült, hogy feloszlotok?
N.S.: Áh, az nem. Nehéz volt összerakni az újabb formációt, amiben Csernovszky Márton basszusgitározik, a Freakin’ Disco dobosa, Szabó Sipos Ágoston dobol és Varga Dani (is) szaxofonozik, de hosszú távon abszolút a javunkra vált. Az új tagok zenei ízlése, illetve az, hogy már két szaxofonosunk van, és Dani elsősorban altszaxofonon játszik, nagymértékben befolyásolta a hangzást. És azt is, hogy miben lett más az új lemez, mint az első.
Az első lemezre többnyire a Muzsikás dalaiból válogattatok. Most hova nyúltatok?
N.S.: Nagyon szeretem a Muzsikást, gyerekkoromban sokat szóltak otthon a lemezeik, ezért adta magát, hogy az első lemeznél az ő számaikat vegyük elő. A Muzsikás jó mintát adott, hogy milyen irányba lehet elvinni egy népdalt. Volt, amit csak áthangszereltünk, átstrukturáltunk és a dinamikájával játszottunk picit, de amúgy nagyon hasonlított a Muzsikás verziójára. Most az volt a cél, hogy szélesebb palettáról válasszunk forrásanyagot, és ne egy népdal átdolgozásának az átdolgozásai szerepeljenek a lemezen, ezért is nyúltunk vissza az archív gyűjtésekhez. Sok népzenésszel beszélgettem, Porteleki László például magnókazettáról mutatott archív felvételeket, amiket annak idején még ő rögzített, de végighallgattam az Új Pátria terjedelmes népzenei gyűjteményét is. Sokszor hallgattunk zenét közösen, hogy felmérjük, ki milyen irányba szeretné elvinni a hangzásvilágot, amit a Mordái képvisel.
Varga Dániel: Mivel a zenekar fele lecserélődött, egyszerre kellett ütköztetni a zenei ízlésünket, kiválogatni a népdalokat, amikről úgy éreztük, hogy ízlésesen tudnánk hozzányúlni, és megírni a zenéket. Kihívás volt az is, hogyan ültessük át izgalmasan a repetitív népdalokat, amelyekben ugyanazt a dallamot éneklik újra meg újra, csak más szöveggel, egy verze-bridge-refrén típusú könnyűzenei struktúrába. Mi legyen a refrén, ha végig ugyanaz a dallam? Merre építsünk tovább egy népdalt, hogy a dallamát ne ferdítsük el nagyon?
Erre jött az a megoldás, hogy több népdalt sűrítettetek egy számba?
V.D.: Volt ilyen. De olyan is, hogy verseket használtunk fel.
N.S.: Weöres Sándortól A galagonyát, az Erdő, erdőben pedig egy Petőfi-verset (Rég elhuzták az esteli harangot). De azzal is lehet játszani, hogy a népdal dallamának első fele lesz a verze, a második pedig a refrén, mert szerencsére elég hosszú kört járnak be a dallamok. Ez történt például az Álom, álomban.
Dilemmáztatok azon, hogy feldolgozzatok egy olyan ismert népdalt, mint a Tavaszi szél?
V.D.: Először volt egy kis visszahökkenés, de aztán kiderült, hogy ez nem az a Tavaszi szél, amit mindenki ismer.
N.S.: Elsőre semmiképp sem tűnik kreatív választásnak eljátszani a legismertebb népdalt, de tetszett az ötlet, hogy meglephetjük az embereket. Ha meghallgatják, rájönnek, hogy ez teljesen más, mint amit Freddie Mercury énekelt. A népdalok sokszor vegyültek egymással, a Tavaszi szélnek is sok változata létezik. Ezt egy archív felvételen hallottam, egy néni énekelte.
V.D.: Ez nem olyan szerelmes dal, mint a „virágom, virágom”; sokkal inkább arról, hogy „búval élem a világomat, az egész ifjúságomat”.
Az első lemezre azt mondanám, rockalbum, de erre már nem feltétlenül. Első hallgatásra az volt a benyomásom, hogy csupa ballada van rajta, pedig nem, csak sokkal szélesebb spektrumon mozogtok.
V.D.: Erre is szerettünk volna csinálni egy Hidegent, mert az nagyon jó energiákat mozgat meg koncerteken, de aztán kicsit más irányba ment el a lemez. A két szaxofon miatt dúsult a hangzás, és az is érződik a felvételen, hogy az elmúlt években érettebbek lettünk emberileg.
N.S.: Egy-két szám azért sokkal erőteljesebben rockzenei, mint az első lemezen. Az Át a kőtengeren végében én érzek valami punkos hangulatot is. Nagyobb íveket járunk be, többször nagyon alacsonyra, máskor nagyon magasra vesszük a dinamikát. A Siralmas a világ, ami a John Coltrane-féle jazzvilágból merít, nagyon más, mint az Erdő, erdő, de olyan sok minden történik köztük, hogy remélem, az összehúzza a két végletet egy koherens egésszé.
Mennyire tudsz azonosulni a népdalok szövegvilágával?
N.S.: Egy-két régies kifejezést leszámítva, amit nem mondanék, mint a „porzik a hegyi borozda”, könnyű azonosulni a népdalokkal. A többségük a plátói vágyódásról szól: arról, hogy aki énekli, nem kaphatja meg azt, akit vagy amit szeretne. A lemez címe, az Álom esett a szememre is erről a nappali álmodozásról szól. Amikor éneklem ezeket a dalokat, a saját gondolataimnak tekintem őket, nem érzem, mintha valaki másnak a szövegét adnám elő.
Nagyon szenvedélyesen énekled az Át a kőtengeren című dalban azt, hogy „Irigyeim sokan vannak, mint a kutyák, úgy ugatnak / Adok nekik egy-két napot, hadd ugassák ki magukat”. Mire gondolsz közben?
N.S.: Mondani sem kell, hogy nem arra, hogy ki irigyli az életemet. Amikor felénekeltem, egy King Krule-típusú énekesnek képzeltem magam, aki tele van dühvel és ezt próbálja kiadni magából. Ezeknek a szavaknak súlyuk van, amit a haragos énekléssel próbáltam érzékeltetni.
A Muzsikás dalaiban megbújt a rendszer elleni lázadás is. A népdalok szövegét nem kellett engedélyeztetni a cenzúrabizottsággal, ezért olyan dolgokat is kimondhattak, amiket egy popzenész nem feltétlenül. Erre a politikai töltetre játszott rá legutóbb a Bohemian Betyars is, amikor kifordították a Nem úgy van most, mint volt régen című Muzsikás-dalt, és lett belőle a Pont úgy van most, mint volt régen. Számotokra mennyire fontos a népdaloknak ez a lázadó éle?
N.S.: A Hidegen fújnak a szelek klasszikus példája ennek, de amikor átdolgoztuk ezeket a számokat, ez nem merült fel szempontként. Az új lemezen is „szerelmes számok” vannak, egyet kivéve: a Galagonya protestdalként született.
„Ha sötétség nem múlna el, mi a lelkünk lángját fújja el / Egyetlen fegyverem, kezed a kezemben / Vidd el madár, éneked / Szerelmet, békét, életet / Egyetlen fegyverem, kezed a kezemben.”
N.S.: Ez az egyetlen saját szöveg a lemezen, amit azután írtunk, hogy kitört a háború. „Egyetlen fegyverem, kezed a kezemben”: ez az összefogásról, a kitartásról, a szolidaritásról szól.
V.D.: Sokat beszélgettünk a háborús helyzetről, szerettünk volna valahogy kiállni az ukránok mellett. Pont ezt a dalt írtuk akkoriban, és mivel a baljós intrónak amúgy is volt egy katonadal jellege, adta magát, hogy megírjuk ezt a pár sort. Sajnos ma is ugyanolyan aktuális. Háború nélkül is az lenne.
Különleges, geolokációs premierje volt októberben a lemeznek. Miért döntöttetek úgy, hogy első körben nem teszitek elérhetővé digitálisan?
N.S.: December 2-ig a mordai.hu weboldalon keresztül lehet meghallgatni a lemezt, ami csak kijelölt pontokon aktiválódik. Először négy helyszínen (Normafa, Filozófusok kertje, Népsziget és a zebegényi Kós Károly-kilátó), de idővel a közönség javaslatai alapján bővítettük a listát. Szeretnénk egy maradandó élményt nyújtani az embereknek, amely nem a gyorsfogyasztói mentalitásban gyökerezik. Olyan sok impulzus ér minket manapság, és olyan szétszórt lett a figyelmünk, hogy jót tesz, ha az ember kimozdul a digitális térből és csak egyetlen dologra tud koncentrálni. Ha felülsz a fogaskerekűre, és kimész a Normafára, az már önmagában egy élmény, még akkor is, ha esetleg nem tetszik annyira a lemez.
Nem tartotok tőle, hogy így csak az emberek töredéke hallgatja meg az albumot?
N.S.: Ez benne van a pakliban, de nem tartok tőle, mert a minőség fontosabb, mint a mennyiség. Ha csak tízen hallgatják meg odafigyelve a lemezt, az többet ér, mint ha Spotify-on ötezren.
Akkor is elégedett lennél, ha a koncertre is csak tíz ember jönne el?
N.S.: Arra jöttem rá, hogy a „hol és hány embernek játszol” kérdés irreleváns. Felléphetsz ezer ember előtt, ha nincs energiacsere a közönséggel, akkor nem lesz jobb, mint ha húsz embernek játszol egy klubkoncerten, akik viszont iszonyú lelkesek és megteremtik a hangulatot.
V.D.: Lehet, hogy az ezer ember közül is az a tíz hozza az energiát, és spanolja fel annyira a körülötte lévőket, hogy az a zenekart is felspanolja. Lehet, hogy csak karba tett kézzel álldogálna mindenki, és a végén biccentenének egyet, hogy hát ez egy jó koncert volt, annak a tíz embernek köszönhetően viszont az életük egyik legjobbja lesz.
Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a Mordái exportképesebb zenét játszik, mint a Middlemist Red. Azóta részt vettetek pár showcase fesztiválon. Ezt igazolták a visszajelzések is?
N.S.: Igen. Nem azt mondom, hogy jobb zenét játszunk, mint a Middlemist Reddel, de több embert érdekelhet külföldön, mert kuriózum és könnyebb pitchelni.
Hogyan pitchelitek a Mordáit?
N.S.: Hungarian outlaw folk-rock band. Még akkor is, ha ez kicsit viccesen hangzik, felkapják rá a fejüket. Ha ma este játszana egy tök jó lengyel indie rock banda és egy mongol zenekar, amelyik a népzenét vegyíti rockkal, biztos, hogy az utóbbira mennék el, mert olyat még nem hallottam. Még akkor is, ha az indie rock zenekar valószínűleg jobban tetszene. A népzene szerencsénkre a legexportképesebb zenei műfaj. Annyira szuggesztív és kifejező, hogy az emberek akkor is be tudják fogadni, ha nem értik a szöveget.
A Middlemist Redet rövid idő alatt nagyon felkapták, és el is hittétek, hogy összejöhet a világhír. Utána kicsit fájdalmas volt a visszahuppanás a földre. Ezek után hogyan állsz a külföldi karrierhez a Mordái-jal?
N.S.: Szeretnék kényelmesen megélni a zenélésből, és közben beutazni a világot, ehhez pedig fontos, hogy nemzetközi szinten is érvényesüljünk. A Mordái-jal erre minden esélyünk megvan. Már nem úgy gondolok a nemzetközi karrierre, mint 18 évesen, hogy szeretnék fellépni a Glastonbury-n, és azt mérlegelem, mit kell ehhez megtennem. Csak élvezem az utat, bármerre is visz, és közben igyekszem minél több helyet és közönséget megismerni. A siker az, ha folytathatom az utat, amin most is haladok.
interjú: Soós Tamás
fotók: Martin Wanda
