Az észrevétlen romlás szépsége. Húszéves William Basinski utánozhatatlan mesterműve

Hat szalagloop a lejátszás hatására szép lassan tönkremegy: ezt örökíti meg William Basinski páratlan hatású sorozata, a The Disintegration Loops. Ez a cikk először a Recorder magazin 99. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2002-ben.

Roncsolódó szalagok

A The Disintegration Loops elválaszthatatlan a történetétől. William Basinski klasszikusan képzett zenész, klarinéton és szaxofonon játszott, aztán bekerült a hetvenes évek ellenkultúrájába. Szeretett volna egy mellotront, de nem engedhette meg magának, úgyhogy elkezdett loopokat készíteni. Ez akkor még szó szerint azt jelentette, hogy hurkokat ragasztottak a szalagból, hogy a lejátszáskor vég nélkül ismétlődjön a felvétel. (Basinski a technikai megoldást Brian Eno Discreet Music című lemezének hátsó borítójáról leste le.) Mellotron ugyan nem lett ebből, de egy páratlan művészi pálya igen.

Muzak rádióadókból vett fel részleteket, főként azokat az átvezetéseket, amelyek önmagukban végtelenül melankolikusak. Jellemző, hogy Melancholia című lemezének egyik darabja a fájlcserélőkön Saddest Melody Ever Heard címmel keringett; amikor 2016-ban Magyarországon járt, rákérdeztem erre, és kiderült, hogy a cím tőle származik.

Amikor elérhetővé váltak a CD-írók, elkezdte digitalizálni a nyolcvanas években készült loopokat. Eredeti terve az volt, hogy hozzájuk játszik valamit, de észrevette, hogy a lejátszás során, pontosabban a lejátszás által a régi szalagok elkezdtek roncsolódni. A sorsdöntő elhatározás az volt, hogy hagyta, hogy ez a folyamat lejátszódjon, és beavatkozás nélkül rögzítette, mi történik. A The Disintegration Loops négy, 2002 és 2004 között megjelent CD-n keresztül azt mutatja be, ahogy hat loop 20-60 perc alatt szép lassan tönkremegy.

Elmélet és érzéki élmény

A The Disintegration Loops igazán gondolatébresztő zene. Lehet elmélkedni a zeneszerzői én felszámolásáról, hiszen Basinski azzal hozta létre a művet, hogy hagyta, hogy megtörténjen. Vagy a zene medialitásáról: a zene hordozója, a szalag itt puszta technológiai háttér helyett a mű kiemelt témája lesz. Vagy az idézésről, amit bonyolít, hogy nem tudható, honnan származnak ezek az zenék; feltehetően eredeti szerzőik nagyságrendekkel kisebb jelentőséget tulajdonítottak nekik, mint Basinski és hallgatói. Vagy az időről és az ismétlődésről, a romlás és a szépség kapcsolatáról.

Ezek korántsem érdektelen elméleti témák, másfelől a The Disintegration Loops igazán különleges érzéki élmény is. Először megfog a loopok törékeny, nem egy esetben akár a giccsel is határos szépsége – de hát nyilván senki nem tud húsz, vagy akár két percig figyelni egy loopra. Óhatatlanul elkalandozunk, és így maga a romlás, ami pedig ugye a zene egyik fő témája, kikerüli a figyelmet. Aligha kapható el, hogy most történik; utólag veszed észre, hogy már megtörtént. Észrevétlen lépésekben teszünk meg egészen nagy utat a fájdalmas szépségtől az akadozva, reménytelenül küzdő recsegésig.

Rombolás, siker

Direkt nem említettem a történet legvégét. Basinski 2001. szeptember 11. reggelén fejezte be a szalagok átírását, és ahogy a barátaival a New York-i háztetőről nézték, mi történik, a leendő The Disintegration Loops szólt. Egy kamerát is lerakott, és a négy lemez borítójára a felvételből választott egyre sötétebb képeket. Ez is elválaszthatatlanul összekapcsolódott a lemezzel, de én mindig idegennek éreztem tőle: a lehető legtávolabb áll tőle a hirtelen és látványos rombolás képe.

Basinski életét is megváltoztatta a saját kiadójánál kijött lemezsorozat; már a kilakoltatás fenyegette, amikor készítette. Nemcsak kritikai és (relatív) közönségsikere nagy és máig tartó, hanem zenei hatása is. Joggal vagy jog nélkül rengeteg album kapja meg a „basinskis” jelzőt, legyen szó zörgős, szomorú loopokról, vagy mélyebbre menő, az észrevétlen romlás jelenségét megragadni kívánó zenéről, mint The Caretaker Everywhere At The End of Time című sorozata.

szerző: Rónai András