„Akkor ez volt a progresszív könnyűzene” - Zságer Balázs a 20 éves Local Broadcastről

Zságer Balázzsal az ezredforduló egyik emblematikus lemezéről, az idén 20 éves Local Broadcastről, retrólázról, filmmániáról és időutazásról beszélgettünk, és közben kiderült az is, hogy per pillanat szünetel/feloszlott a Žagar, Balázs pedig az első szólólemezén dolgozik, ami egy ambientes anyag lesz. „Már nem nagyon izgat, hogy a zenére mozogjak vagy másokat táncoltassak, inkább hogy minél jobban kilőjem magam a hangok meditatív világába.” Ez a cikk a Recorder magazin 99. számában megjelent írás bővített változata, abban az újságban azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2002-ben.

Mi jut eszedbe először, ha a Local Broadcastre gondolsz?

A lemezborító. Hapák Péter fotózott le minket a Déli pályaudvarnál a piros műanyag székeken. A sárga kis Tünde TV az én ötletem volt. Ma már kicsit gyerekesnek tartom, de annak idején retrólázban égtünk, vonzottak a letűnt korok bizonyos stíluselemei, és szerettem volna, ha a borító is tükrözi ezt.

Honnan jött ez a retrómánia?

Akkor még nem hívták retrónak, engem egyszerűen csak érdekeltek a régi tárgyak, lemezek. Fogarasi Lacival (Yonderboi) még Kaposváron a holland bálás butikba jártunk régi ruhákért, később antikváriumokba régi lemezekért. A nyugaton ekkor már javában folyt a vinylkultúra újragondolása. Mi pedig Kelet-európa ikonikus vagy épp elfelejtett dolgait akartuk újrahasznosítani, úgy éreztük, hogy ez inkább tartozik hozzánk, mint az amerikai jazzlemezek. A Breathe In Breathe Out című számhoz például egy lengyel fúziós albumról meg egy 80-as magyar aerobiklemezről mintáztunk. Igazából csak pár számban vannak hangminták, inkább az akkori korszellemet próbáltuk megragadni.

És nem is csak a retró gondolatisága volt erre az albumra hatással.

Akkoriban nagyon izgatott a sci-fi, a klónozás és a cyberpunk, különösen Huxley és Orwell világa, de a tudatiparral foglalkozó művek és a filmek is nagy inspirációt jelentettek. Viszont ha volt valamiféle koncepciónk, az az volt, hogy a sírva vigadós kelet-európai hangulatot közvetítsük a Nyugat felé az elektronikus zene nyelvén – ezért is lett az album címe Local Broadcast.

Sok filmzenét írtál, a Žagarra is sokszor mondták, hogy filmzenés. Ebből a szempontból ars poeticaszerű a Mystery of Cinema, amelyben a Hímnem, nőnem c. Godard-filmből idéztek.

A filmek mindig is inspiráltak. Akkoriban tényleg sok Godard- és Truffaut-filmet néztem, de az olasz új hullámot és a Hitchcock-filmeket is nagyon bírtam. Komoly hatással voltak rám Nino Rota, Morricone és Bernard Herrmann filmzenéi, előttük szerettem volna tisztelegni a Mistery of Cinema című számmal.

Végül mennyire lett érdekes nyugaton a Local Broadcast?

Akkoriban az illegális internetes letöltésekkel sorra mentek csődbe a kis független kiadók, és ez nem tett jót a külföldi terjesztésnek. 2002-ben pont becsődölt a német kiadó, az UCMG, ahová szerződtünk volna, és az Universal Austria csak egy évvel a magyarországi megjelenés után adta ki külföldön a lemezt.  Azért voltak Európában koncertjeink, és több külföldi válogatás CD-re, például a Buddha Barra is felkerültek a számaink, a Blindflight című dal meg a CSI: Helyszínelőkbe. Mehetett volna nagyobbat is a Local Broadcast, de nem voltak nagy elvárásaink, örültünk, hogy zenélhetünk, és hogy megélünk belőle.

Titkon azért reméltétek, hogy akkorát fog menni, mint a Shallow and Profound, amivel sokat turnéztatok Európában a Yonderboi Quintet tagjaiként?

Az akkorát ment, hogy senki nem merte remélni, hogy a nyomdokába léphetünk. A Shallow and Profound egy kultuszlemez, amin már akkor lehetett érezni, hogy megállíthatatlan. Laci produceri zsenialitása, és a spontaneitás, amellyel megszületett is errefelé mutatott. Egyébként Lacival eredetileg a Trevira Modernnel szerettünk volna egy duólemezt összehozni, de Lacinak volt egy kiadós szerződése, és a határidő miatt a szólólemezét csináltuk meg előbb. A Shallow and Profound gondolatisága sok szempontból érdekes és aktuális volt a nyugati hallgatók számára.

Eredetileg egy szólólemezt terveztél kiadni. Mennyiben volt zenekari munka a Local Broadcast?

Én abszolút zenekari lemeznek gondolom, annak ellenére, hogy kerültek rá olyan személyes szólószerzeményeim, mint a Parachute to Eternity, a Bossa Astoria vagy a Fata Morgana. Ez a csillagállás nem jöhetett volna létre Kovács Andor gitáros, Lázár Tibor dobos és DJ Bootsie nélkül. Még a Local Broadcastet megelőzően szólóanyagon dolgoztam, de szinte ezzel egy időben már el kezdtünk lejárogatni a próbahelyre új zenéken agyalni a srácokkal – ennek a két történésnek az egyesüléséből jött létre ez az album. Fontos még megemlíteni Ligeti Gyurit is, aki akkor még vendégként énekelt két számban az albumon.

Yonderboi mennyire folyt bele a lemez elkészítésébe?

A Fata Morganában és Dripstonesban együtt csináltuk a basszusloopot és a grúvot, mert azok még a szólólemezemre készültek, és ezekben fel is van tüntetve koproducerként. Emellett ő javasolta még a számsorrendet, hogy rendezzük blokkokba a lemezt, mert jobb úgy hallgatni, ha kapcsolódnak egymáshoz a hangulati elemek. A mai fejemmel én se tudnék jobb számlistát kitalálni.

Pár éve azt is mondtad, hogy jobb lemeznek tartod a Local Broadcastot, mint amikor megjelent. Miben változott róla a véleményed?

Annak idején is jónak gondoltam. Inkább arra célozhattam, hogy a lo-fi hangzás ellenére ma is jól szól, és amellett, hogy a sound tükrözi az akkori időket, kicsit talán olyan, mint egy jó bor. Ezt nem lehet megjósolni, de most úgy érzem, hogy ez a lemez több évet kibír majd, mint a többi. Ebben az albumban több év felgyűlt élményanyaga sűrűsödött össze, ráadásul akkor még nem voltak prekoncepcióink, elvárások, bátran kiadtuk a dolgainkat, és megmutattuk, hogy mik a gyökereink. Ha ma megkérnének, hogy definiáljam a Žagart, biztosan a Local Broadcastot mutatnám meg. A többi albumunk kicsit ide vagy oda húz: a Cannot Walk Fly Instead indie-s, a Light Leaks french touch, a Woods, Spirits & Sorcery világzenés. Mindig is hatottak rám más műfajok, amiket hagytam beszivárogni a zenénkbe, és tök nagy dolog, hogy a közönségünk ezt többé-kevésbé el is fogadta.

A Žagar 20 éves jubileuma kapcsán mondtad, hogy legszívesebben a Local Broadcast idejébe utaznál vissza, mert a zenei, kulturális élet sokkal izgalmasabb volt akkor, mint a következő évtizedben. Miért?

Az elektronikus zene és azon belül a triphop akkor kezdte bontogatni a szárnyait Magyarországon. Ezzel a rétegzenével nagyobb klubokban, egyetemi rendezvényeken és nagy fesztiválokon is fel tudtunk lépni – ez ma szinte elképzelhetetlen lenne. Még a Sziget második legnagyobb színpadán, a Wan2 Sátorban is többször játszhattunk, de megfordultunk Bécsben, Londonban, Rómában, Szentpéterváron és Moszkvában is.  Akkor ez volt a progresszív könnyűzene. Azért volt izgalmas ez a korszak, mert talán tényleg megragadtunk valamit az akkori korszellemből és a fiatalok vevők voltak erre, szerettek volna a részesévé válni.

Jó volt a lemez fogadtatása itthon, de megkaptátok, hogy a Local Broadcast nem adja vissza az élő fellépések átütő erejét.

Akkoriban négyen álltunk a színpadon: elektronika-billentyű, dob, scratch és Andor gitározott és néha basszusgitáron játszott. Az kétségtelen, hogy nagyobb dinamikával szólaltunk meg mint a lemezen, ezenfelül mindig kicsit máshogy játszottuk a számokat – egy Žagar-koncert sem volt ugyanolyan. Másrészről nekem egy album a home-listeningről szól – hogy kiegyensúlyozott legyen és otthon elmélyülten hallgatva működjön. Az már az elején kiderült, hogy nem minden szám működik úgy színpadon, mint a lemezen. Azokat tartottuk meg a koncertrepertoárban, amelyek élőben ütősebbek voltak.

Mit szeretsz a mai napig élőben játszani a Local Broadcastről?

Már egy jó ideje nem játszunk élőben. Eddig nem kommunikáltuk, de a Žagar mint zenekari formáció jelenleg nem létezik. Egyébként erről a lemezről talán a Taste of Snow volt az a szám, amelyik sosem kopott ki a koncertműsorunkból. Mindig ezzel a trekkel zártuk a fellépéseket, mert van egy megkönnyebbülést hozó, kissé euforikus hangulata. Ráadásul élőben jól szét lehet csavarni. A Mytery of Cinemát is nagyon szeretem, a hatnyolcados jazz-groove nagyon húz élőben.

A Bossa Astoriát is rengetegszer játszottuk, ezerféle verzióban. Az F-dúr E-moll váltakozásra épülő dallamot és a billentyűszólót Ray Manzarek játéka inspirálta. A Parachute to Eternity személyes kedvenc, de ezt csak a jubileumi koncerteken játszottam, mert Fender zongorára íródott, és azt nem minden színpadra tudtuk feltenni. Ez a szám nekem olyan, hogy akár most is írhattam volna. Nem sok szerzeményre mondanám a 20 évvel ezelőttiek közül, hogy bárcsak ilyen ihletett zenét tudnék írni most is.

Említetted, hogy az elmúlt időszakban leállt a Žagar. Ennek mi volt az oka?

Az utóbbi években azt vettem észre, hogy kicsit eltávolodtam a zenekari fellépésektől és kezdtem munkának érezni a koncertezést. Nem éreztem jól magam a zenekari formátumban, elkezdett fárasztani a fellépések körüli cécó, mindig azt vártam, mikor mehetek végre vissza a stúdiómba zenélni. Aztán tavaly ősszel volt egy 20 éves jubileumi koncertünk, ahol eljátszottuk a régi számokat, és ott voltak a régi tagok is – jó volt újra együtt játszani, de inkább nosztalgiát éreztem. Ráadásul akkor jött ki egy duplalemezes „best of” kiadványunk (20 Years of Žagar), és azt éreztem, hogy ez így kerek és egyben egy korszak lezárása is. Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi volt. Azért nem publikáltuk, hogy feloszlott a Žagar, mert szeretném nyitva hagyni a lehetőségét annak, hogy egyszer talán még csinálunk egy Žagar-lemezt. Nem vagyok híve se a búcsú-, se a visszatérő koncerteknek.

Mesélj arról is, hogy min dolgozol és miért az ambient zenék érdekelnek most.

Talán a technóval kezdődött, azon belül is a hypnotic technóval. Élveztem azt, amilyen tudatállapotba kerítettek ezek a zenék és hogy ledobták a zenész-agyamról a láncot. Mindeközben Katona Kati vizuális művésszel elkezdtünk egy audiovizuális projektet, és az utóbbi két évben elég sok nemzetközi AV fesztiválra eljutottunk – ebben a projektben sokszor ambientes zenei textúrák alakultak ki, amikre nagyon jó összhangban tudtunk vizuálokat csinálni.

Aztán ahogy a pandémiás lezárások alatt magamra maradtam a stúdióban, újra elkezdtek érdekelni a körülöttem lévő szintetizátorok. Elkezdtem atmoszférikus zenéken dolgozni, ezekből szeretnék egy kiadványt is összehozni a közeljövőben. Már nem nagyon izgat, hogy a zenére mozogjak vagy másokat táncoltassak, inkább hogy minél jobban kilőjem magam a hangok meditatív világába. A zenehallgatás az elmúlt időben átváltozott számomra egy transzcendens élménnyé: csak csavarodjon egy analógszinti egy rohadt nagy reverbbel, ami elröpít a végtelenbe.

interjú: Soós Tamás
fotók: Hapák Péter