A Covid-járvány kitörése után egy hónappal jelent meg a poros műfaji konvenciókra fittyet hányó, sok évösszegző listán előkelő helyen szereplő első lemeze, aztán tavaly ősszel már Lady Gagával és Elton Johnnal énekelt együtt. Rina Sawayama második albuma, a Hold the Girl egy arénakoncertekre álmodott terápia, egy vibráló, ezredfordulós popköntösbe csomagolt, optimista ígéret a kislányhoz, aki egykor elbújt a világ elől, és egészen idáig elfelejtették megkeresni. Ez a cikk először a Recorder magazin 98. számában jelent meg.
A Japánban született, de ötéves korától Londonban felnövő Rina Sawayama világéletében kereteken kívül élt. Iskolatársai számára túl ázsiai volt, egyedülálló anyjának túl nyugati. Hiába próbálta meg mindig gondosan összeállított bentó dobozát löncshúsos szendvicsre cserélni, hogy egy kicsit britebbnek tűnjön, egészen addig nem találta a többi gyerekkel a hangot, amíg a popzenének köszönhetően nem kezdtek el közös nyelvet beszélni. Gyerekkorát legszívesebben lemezboltokban töltötte, 16 évesen már a MySpace-re töltögette fel a zenéit, a gimi végén pedig alapított egy Lazy Lion nevű hiphopbandát Jelani Blackmannel és a Wolf Alice későbbi basszusgitárosával, Theo Ellisszel.
A Cambridge-i Egyetemen tanult politológiát, pszichológiát és szociológiát, ahol a jövő karót nyelt politikusjelöltjei jobban kiközösítették, mint az állami suliban korábban bárki. Így nem meglepő, hogy első – főleg R&B-ből táplálkozó - dalait Riina néven merte csak publikálni. Több év spórolás kellett ahhoz, hogy elkészülhessen Rina cím nyolcszámos EP-je állandó alkotótársa, Clarence Clarity producerkedésével. Az R&B mellett már a lemezen megjelentek a popos, rockos, synthwave-es elemek is, az internettel együtt felnövő millenial korosztály online életének kettősségét körbejáró tematikát pedig a Cyber Stockholm Syndrome záródal címe foglalta össze.
Első nagylemezénél, a rengeteg szempontból is újító SAWAYAMA-nál már csupa nagybetűvel vállalta fel származását. Az album a Dirty Hit kiadó gondozásában jelent meg (náluk van a The 1975, a Wolf Alice és beabadoobee is), és Rina már csak azért is őket választotta, mert a nagyobb, több pénzt ajánló kiadókkal ellentétben ők egyből megértették első kislemezének, a hétköznapok mikroagresszióiról szóló STFU!-nak, egy hibrid numetal-avantpop-számnak a humorát.
Erről az albumról derült ki igazán, hogy ki is az a Rina Sawayama, aki a popzenét annyira tágan értelmezi, hogy megférnek nála olyan ezredfordulós tiszavirág-életű zsáner-fellángolások, mint a nu metal vagy a triphop, de visszanyúl a diszkóhoz, a grunge-hoz, a gospelhez és jól keveri őket akár a modernebb hyperpoppal is. Közben ezt az eklektikus műfajkavalkádot trójai falónak használja ahhoz, hogy viccet csináljon a kapitalizmusból (XS) vagy a maszkulinitásból (Comme des Garçons). Nehéz eldönteni, hogy melyik a vagányabb karrieresemény: az, hogy annyira bejött a Chosen Family című queer balladája Elton Johnnak, hogy duettet csináltak belőle, vagy az, hogy megreformálta a Mercury és a BRIT Awards fennállásuk óta kőbevésett nevezési kritériumait, miután brit állampolgárság hiányában diszkvalifikálták őt a díjátadóról.
Rina terveit némileg derékba törte a Covid, a bezártságban pedig ő is abból inspirálódott, amiből tudott: önmagából. A legtöbb karanténalbumot készítő előadóval ellentétben azonban ő leásott a lelke mélyén eltemetett gyerekkori traumákig, hogy a zenén keresztül dolgozza fel őket. Így született meg a Hold The Girl, amiből árad az a fajta végtelenül autentikus, büszke dacosság és lázadás, ami a SAWAYAMA-t is átitatta.
Ezúttal azonban egy sokkal kötöttebb, introspektívabb, melankolikusabb és letisztultabb tematika mentén dolgozott, ami zeneileg egy fokkal kevésbé virtuóz, szerteágazó palettát eredményezett, ám ezúttal sem hazudtolta meg a „több néha több”-hozzáállását az alkotáshoz. A Hold The Girl is úgy létezik skatulyákon kívül, hogy azért bele-belekiváncsiskodik mindegyikbe, magához veszi a szegecselt övet, a diszkóflitteres kesztyűt, a cowboykalapot és a magassarkút is úgy, hogy egyik se érződik nála cosplaynek.
A Minor Feelings című nyitódalban Rina hangjáé a főszerep, amitől rögtön egy személyesebb vallomásnak érződik a felütés a gyerekkor szőnyeg alá söpört érzéseiről, másságról, magányról vagy éppen társadalmi nyomásról. A „For all these minor feelings are majorly breaking me down” sor pedig nemcsak egy frappáns játék a szavakkal és az azt lekövető akkordokkal, de ez indít el minket a terápia útján.
A címadó Hold The Girl komplexitásában az album egyik csúcspontja, a 2-step garage alap folyamatosan váratlan helyekre viszi el a koncertkedvenc-gyanús számot, ami végül egy katartikus kórusos kiállásban csúcsosodik ki. A country-popos This Hell egyszerre az album egyetlen játékos és igazán pimasz slágere, de egyben Rina Born This Way-je is a vallás nevében peremre tolt, marginalizált csoportok feletti ítélkezésről és arról, hogyan találnak e közösségek tagjai erőt egymásban ahhoz, hogy leperegjen róluk a vak tradicionalizmus.
A lemez koszosabb, zajosabb, sötétebb középső szakaszát a Forgiveness nyitja meg, ami egyfajta keringős lüktetéssel azt kérdezi, hogy tartozunk-e bocsánattal másoknak, segít-e nekünk gyógyulni, ha a múltban ejtett sebek még mindig látszanak hegekként. A bendzsóval nyitó, de leginkább egy Nine Inch Nails-számra hasonlító Your Age messze a legdühösebb dal itt, amiben Rina kérdőre vonja azokat a felnőtteket, akik gyerekkorában fájdalmat okoztak neki. A lemez egyik legtáncolhatóbb száma, a Frankenstein Paul Epworth produceri munkáját és a dobok mögött nyaktörő tempót diktáló Matt Tongot dicséri, így nem meglepő, ha a gótikus hangulatot árasztó basszustéma a Bloc Partyt idézi.
Két lényegesen szelídebb dalban is foglalkozik Rina a generációkon keresztül átörökített traumával, ami az elmúlt évben központi témát szolgáltatott több könyvhöz (Örökölt sors) és filmhez is (Encanto, Pirula Panda, Minden, mindenhol, mindenkor). A Catch Me In The Air a saját élményeiből táplálkozik és egy olyan, hol viharos, hol felhőtlen kapcsolatot fest le egy egyedülálló anya és egyetlen lánya között, amelyben csak egymásra számíthatnak, míg a Send My Love To John egy letisztult, akusztikus gitáros folkballada, egy emigráns anya bocsánatkérése meleg fiától.
A lemez utolsó előtt trackje, a Phantom egy igazi stadionrock-himnusz, amiben még egyszer visszaköszön az album koncepciója, a bennünk élő gyermek és az elveszett ártatlanság gyászolása, ahol a „Hold the Girl” sor átfordul „How do you hold a ghost?”-ba. A To Be Alive zárószám légies, könnyed eufóriája önmagában akár klisékbe is fulladhatna a vihar után kitisztult kék égbolttal és a hervadó virágban is megtalált szépséggel, de az album teljes ívének a lezárásaként tökéletesen működik egy hatalmas, felszabadító, megérdemelt kilégzésként.
szerző: Mikó László
