„A végtelenségig lehet hámozni a rétegeket” – Nick DiSalvo (Elder)-interjú

Az Eldernek sikerült a bravúr, ami kevés stoner zenekarnak szokott: hamar maguk mögött hagyták a Black Sabbath örökségét, és lemezről lemezre emelték tovább a színvonalat. A 2010-es évek közepére az egyik legjobb stoner/doom bandából az egyik legizgalmasabb progresszív gitárzenei formációvá nőtték ki magukat; kvartetté bővültek, Európába költöztek. Szeptember 27-én a modern doom alapzenekara, a Pallbearer és az Irist társaságában játszanak az Analog Music Hallban. Az énekes-gitáros-dalszerző frontemberrel beszélgettünk kedvenc zenéiről és az Elder történetéről.

Mi az első zenei emléked?

A szüleim nem igazán hallgattak zenét, úgyhogy akkor kezdett el szenvedélyesebben érdekelni a zene, amikor a bátyám mutatott párat a kedvencei közül 10-11 éves koromban. Az első CD-m a Sailing the Seas of Cheese volt a Primustól. Értük rajongtam először. Sok punkot és hardcore-t hallgattam, Black Flaget, Minor Threatet, ami aztán elvezetett az extrém metálhoz, és csak utána kaptam rá a stoner, pszichedelikus zenékre.

Mi volt az első lemez, amit a saját pénzedből vettél?

Volt a ’90-es években egy kaliforniai kiadó, a Lookout! Records, ami punk és ska zenékre specializálódott. Tőlük rendeltem postán CD-ket, Rancidet, Operation Ivy-t, The Suicide Machinest. Csupa olyasmit, amit ma már rettenetesnek tartok, de gyerekként jó belépő, kapudrog volt a gitárzenék világába.

Mi volt az a zene, ami zenélésre inspirált?

A pofonegyszerű, négyakkordos punk. Elvitt az energiája, tetszett, hogy nem kell képzettnek lennem hozzá. 15-16 évesen már szinte csak extrém (death, black) metált hallgattam, a Black Sabbathot és a Led Zeppelint csak utána fedeztem fel. A basszusgitárosunk, Jack Donovan, aki gyerekkori jó barátom, sok progresszív zenét szeretett, Yest, Emerson, Lake & Palmert, Genesist, és hosszú éveken át próbált rávenni, hogy hallgassam meg én is ezeket. Amikor végül beadtam a derekam, rögtön beütött. Addigra ráuntam a többi műfaj korlátaira, és a progrock egy érdekes, nyitott világnak tűnt, amelyben nincsenek szabályok, hogy mi fér bele és mi nem. Mire elkezdtük az Eldert, már a kevéssé repetitív, progresszív dalszerkezetek érdekeltek.

Az Elder 2020-ban.

Milyen koncepcióval vágtatok neki az első két lemezeteknek, az Eldernek és a Dead Roots Stirringnek?

Akkor még nem volt víziónk; évekbe telt, mire rájöttünk, mit szeretnénk játszani. Az első lemezt hobbiból raktuk össze, nem tudtuk, ki fogja-e adni, meg fogja-e hallgatni bárki is. Az volt a cél, hogy írjunk egy doom/stoner lemezt, ami nem önismétlő, változatos, és csakis nagyon magas minőségű riffek vannak rajta. A legtöbb lemezen a dalok fele jó, a többi töltelék, én pedig olyan zenét akartam csinálni, amin egy kanyi töltelék sincs. A Dead Roots Stirringen már pszichedelikusabb, kevésbé kemény zenét akartunk játszani; tízperces dalokat, amiknél sosem tudhatod, mi történik a következő pillanatban.

Melyik a legjobb riff, amit valaha írtál?

Jó kérdés... A Reflections Of A Floating World nagyon gitárcentrikus lemezünk (melyik nem az?), amin sok váltás, sok szóló, sok gyors téma van. Ezeket nagy kihívás, ugyanakkor rettentő élvezetes is élőben játszani. Például a Sanctuary elejét.

Legjobb riff, amit valaha írtak?

Biztos Tony Iommi követte el. Iron Man, Hand of Doom, vagy a War Pigs, talán. De most már – ironikus módon – kevés riffelős zenét hallgatok, inkább elektronikát, krautrockot, pszichedelikus zenéket. Az új zenék felfedezése nem az erősségem, ami nem túl szerencsés, mert egy kiadónak is dolgozom. Főállásban kemény zenét játszunk, ezért a szabadidőmben inkább valami mást szeretek hallgatni. Hiphopot például.

Mi a kedvenc hiphoplemezed?

A Fantastic Damage El-P-től. Nagyon izgalmas MC-producer, a 2000-es években a legelszálltabb underground rapet tolta. Ma már kicsit mainstreamebb zenét játszik a Run the Jewels-zel, de akkor még olyan absztrakt beateket pakolt, olyan nehezen megfejthető szövegeket tolt, ami lehengerelt. Ajánlom a kiadóját is, a Definitive Juxot, rengeteg menő dolgot adtak ki, például a szintén legendás Cannibal Oxot.

Mi a kedvenc elektronikus lemezed?

Legtöbbet a The Campfire Headphase-t pörgettem a Boards of Canadától. Ők a ’90-es években indult brit kiadónál, a Warp Recordsnál voltak: náluk jelentek meg az IDM (intelligent dance music) olyan úttörői, mint Squarepusher, Aphex Twin, vagy az Autechre. Rengeteg jóságot fedeztem fel a Warpnak köszönhetően. Az elmúlt években vesztettek kicsit a jelentőségükből, de a korai cuccaik sokat jelentettek számomra. Imádom a Hard Normal Daddy-t Squarepushertől, ami az acid jazz és a breakbeat őrült keveréke. Manapság pedig a norvég Prins Thomas űrdiszkóját csípem nagyon. A grúvos, organikus zenéket szeretem az elektronikában is. Nehezen viselem az ismétlődést.

A Lore-t a 2010-es évek 2. legjobb lemezének választotta egy szavazáson a kiváló stonerblog, a The Obelisk. Te melyik Elder-lemezt érzed a legsikerültebbnek?

A Reflections-t – mostanáig. Az első pillanattól az utolsóig gyilkos lemez, és semmit nem változtatnék rajta, ami perfekcionistaként ritkaság. Néha azért írsz lemezt, mert ihletett állapotban vagy, máskor meg azért, mert a két-hároméves albumciklus szerint jönnie kéne az újnak, hogy turnézhass. Persze akkor is kerülhetsz ihletett állapotba, de az mindig jól jön, ha nincs szoros időkorlát. A Reflections idején költöztem (újra) Németországba, és a sok friss élmény felvillanyozott. Ráadásul a régi massachusettsi barátunkkal, Justin Pizzoferratoval dolgoztunk a lemezen, aki több anyagunknak volt a hangmérnöke, és remekül át tudja ültetni a zenénket lemezre. Azóta kísérleteztünk más stúdiókkal és más hangmérnökökkel is, vegyes eredménnyel. A Reflections-ön viszont minden klappolt.

A KÉTEZERTÍZES ÉVEK CRACK THE SKYE-JA? OMENS-KRITIKÁNK.

A mostanáig arra utal, hogy novemberben jön az új lemezetek, az Innate Passage?

Igen. Az Omens is combos lett, de az átmeneti lemez volt, az „új” felállás első albuma. Mike Risberg, a gitárosunk 2017-ben csatlakozott, de addigra már felvettük a Reflections-t, a dobosunk, Georg Edert pedig 2019-ben, de addigra már megírtuk az Omens-t. Mostanra jobban megismertük egymást, és az új lemezen már rá tudtunk játszani mindenkinek az erősségére. Progresszívebb, kalandosabb anyag lett, amin sokféle hanggal kísérleteztünk, miközben megőriztük a zenénk súlyosságát. Aki szeret fülessel elveszni egy lemezben, az jól fog szórakozni, mert ezen a végtelenségig lehet hámozni a rétegeket. És kivételesen az énekkel is elégedett vagyok. Mivel most járvány volt, és nem tudtunk turnézni, nem is kellett sietnünk, és annyi időt töltöttünk a lemezzel, amennyit csak kellett.

Fejleszted magad énekesként, vagy úgy tekintesz az éneklésre, mint amit muszáj megcsinálnod a gitározás mellett?

Régebben muszájból csináltam, de most már élvezem. Minden téren próbálok fejlődni, de az éneklésben sokkal jobban korlátoznak a fizikai adottságaid, mint a gitározásban. Előfordul, hogy dalszerzéskor nem veszem észre, hogy a dallam egyik része kívül esik a hangtartományomon, és olyankor újra kell gondolni. A gitár az első szerelmem, és nem tudok túl sokat énekelni és gitározni egyszerre, szóval ez mindenképp befolyásol, de most már sokkal inkább a kirakós egyik darabjaként tekintek az énekre is.

Régen miért nem élvezted annyira az éneklést?

Először dobolni tanultam, és csak azért kezdtem el gitározni, mert szerettem volna egy zenekart, de nem találtam gitárost, csak dobost. Ugyanígy voltam az énekléssel is. Nem találtam rá senkit, ezért gondoltam, megpróbálom én. Az első demóinkon még black metalos károgások és hörgések voltak. Akkor még nem gondoltam volna, hogy valaha énekelni fogok. Sokáig nem is szerettem a tiszta éneket, ezért arra is idő volt rájönnöm, hogy én is meg tudom csinálni. Meg a hangszálaim is változtak az évek során, és már nem szeretek kiabálni és hörögni. A dalszövegek nagyon fontosak számomra, azok teszik teljessé a számokat; a szövegeket azzal párhuzamosan írom, ahogy a dalok maguk is fejlődnek. Sokat agyalok a szövegeken.

Fotó: Roy Wolters.

Gazdag történelme van a Berlinbe költöző zenészeknek, akik Nick Cave-től Simon Bonney-n át David Bowie-ig remek lemezeket készítettek Németországban. Te miért költöztél Berlinbe?

Mindig szerettem Európában lenni, és volt sok barátom Berlinben, mert egyetemistaként eltöltöttem egy német egyetemen, és angoltanárként dolgoztam is itt egy ideig. Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen jó lenne Berlinben élni, de nehéz lett volna megoldani, mert a zenekar az Államokban volt. Aztán eljött az idő, amikor boldogtalan voltam Bostonban, és azt éreztem, ha meg akarom próbálni, akkor muszáj most, mert nem leszek már fiatalabb. Bepakoltam egy bőröndbe, gondoltam, ha nem jön be, visszarepülök. Tíz évvel később azt hiszem, kimondhatom: bejött. [Azóta az Elder legtöbb tagja is átköltözött Berline – S.T.]

Jobban érzed magad Európában?

Igen. Ez jó hely a zenészeknek. Persze folyamatosan drágul, de könnyebb megélni itt, mint az Államokban. Ennek ellenére mindig amerikai maradok, és amikor hazamegyek, mindig rájövök, hogy sok jó dolog van Amerikában is. Elsősorban a természet. A koronavírus előtt sokkal lelkesebb lettem volna, de az elmúlt években Európa és Amerika is egyre elcseszettebb hellyé vált.

Van kedvenc berlini lemezed?

Nincs, mert ismerem annyira Nick Cave vagy David Bowie zenéjét, hogy tudjam, melyik lemezüket csinálták Berlinben. Szeretek sok krautrockot, de azok nagy részét nem Berlinben vették fel, hanem Kölnben (Can) és Münchenben (Amon Düül).

Akkor kedvenc krautrock lemez?

Az Ege Bamyasi a Cantől. Nem, nem, inkább a Future Days! Az még jobb. Persze, attól függ, mit tekintesz krautrocknak. A Scorpionst az első lemeze idején krautrock bandaként emlegette a sajtó, pedig az egy klassz hard rock lemez volt. Érdekes műfaj a krautrock, legalább annyira kötődik a politikai-társadalmi változásokhoz, mint a punk. A krautrock a II. világháború utáni német társadalom újjáépítésére reagált, amelyben a fiatalok tiszta lapot akartak nyitni azok után, amit a szüleik tettek, és valami újat alkotni. Engem zenészként lenyűgöz, hogy a krautrockban nincsenek műfaji korlátok. Van néhány közös jegy, mint a motorikus lüktetés, de a 60-70-es évek krautrockját sokkal inkább a zenészek világnézete határozta meg, és nem a műfaji kötöttségek. Teljesen más zenét játszott, mondjuk, a jazzes Embryo, mint a szuperhosszú, eszement, progresszív számokra építő Amon Düül. Bár az igaz, hogy a legtöbb krautrock totál kattant zene volt.

Milyen emlékeid vannak a magyar koncertjeitekről?

Az első alkalommal, amikor ott játszottunk, a catering marha jó volt. Hamburger volt a kaja, de én vegetáriánus vagyok, úgyhogy adtak egy burgert tele camembert sajttal. Elképesztően finom volt. Budapest fantasztikus hely, imádom a régi épületekben kialakított romkocsmákat; de a Dürer Kert is fasza, ami egy iskola volt régen. Most egy másik szervező hoz minket, de az előzőek szuperkedvesek voltak, mindig sütöttek egy tortát, rajta Desszert Feszt felirattal. És mindig vár minket egy öreg faszi az épület előtt, fekete-fehér, kinyomtatott képekkel, amiket aláírat velünk. Nagyon aranyos. Mindig élmény Budapesten játszani.

Szeptember 27-én Elder, Pallbearer és Irist az Analog Music Hallban. Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás