„Hogy fura-e Steph nélkül játszani? Hogyne. Ettől még jól érezzük magunkat? Hogyne!” – Deftones-interjú

Kifogástalan koncertet adott a Deftones pénteken a Budapest Parkban, ami előtt lehetőségünk nyílt exkluzív interjút készíteni a zenekarral. Abe Cunningham dobossal és Frank Delgado billentyűssel az európai turnét kihagyó alapemberük, a vírussal, az oltással és a Föld gömbölyűségével kapcsolatban is szkeptikus, de zseniálisan gitározó Stephen Carpenter hiányáról, egy klasszikus és egy alulértékelt Deftones-lemezről, és arról a dj-ről is beszélgettünk, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rájuk.

Kétszer játszottatok eddig Budapesten, egyszer a Szigeten 2011-ben, egyszer pedig a Pecsában 2006-ban. Melyik volt számotokra az emlékezetesebb?

Abe Cunningham: Én egyikre se emlékszem. Maga a fesztivál rémlik, és azt hiszem, a klubkoncert is, de könnyen lehet, hogy összekeverem egy másikkal.

Frank Delgado: Hülyén érzem magam, mert a koncertekre egyáltalán nem emlékszem, de Budapestre nagyon is. Sokat sétáltunk a városban, nagyon klassz hely.

A klubkoncert előtt készült veled, Stephennel és Chivel egy interjú, amin kipróbáljátok a pálinkát, és a turnézás közbeni bulizási szokásaitokról is meséltek. Ez rémlik?

Abe: Régen volt az már, és sokat ittunk akkoriban. Ma már nem.

Mikor hagytátok abba a bulizást?

Abe: Csak vicceltem. Nem hagytuk abba. Próbálunk azért egészségesek maradni, és ma már mást is iszunk, nem csak alkoholt. Tartjuk a mértéket.

Frank: De ugyanolyan jól érezzük magunkat, mint régen. Mindent beleadunk a koncerteken. Az elmúlt években nagyon hiányoztak a színpadon áramló energiák, a közönséggel kialakult kapcsolatunk, meg úgy egyáltalán az utazás, a stábunk, és az az összetartó közösség, ami egy turnén kialakul. Akkor jössz rá, mennyire fontos mindez, amikor nem tudod csinálni. Jó visszatérni ennyi év kihagyás után ahhoz, amit a legjobban szeretünk.

Milyen érzés most Stephen nélkül turnézni?

Abe: Fura, az biztos. Soha nem fordult még elő a mostani turné előtt, hogy Steph nélkül játszottunk volna. De hát ez van. Úgy döntött, hogy nem vesz részt a turnén. Mit tudunk tenni?

Mi volt az első reakciótok, amikor közölte, hogy nem jön veletek az európai turnéra?

Abe: (legyint) Hagyjuk…

Frank: Őszintén szólva, ez egyáltalán nem volt elképzelhetetlen Steph részéről. Számítottunk rá. Onnantól pedig már arról szólt az egész, hogy kitaláljuk, hogyan tudnánk megoldani ezt a helyzetet anélkül, hogy úgy éreznénk, átverjük a rajongókat meg magunkat is. És azt hiszem, sikerült is jó megoldást találni a barátaink segítségével. Lance [Jackman, aki korábbi turnékon már játszott a Deftonesban másodgitárosként – S.T.] régi barátunk, most pedig Fred [Sablan basszusgitáros, a tavaly kilépett Sergio Vega helyén] is csatlakozott a csapathoz. Stephen nem akar többet utazni, de problémát se akart okozni nekünk, ő is azt szerette volna, hogy le tudjuk nyomni a turnét. Hogy fura-e nélküle játszani? Hogyne. Ettől még jól érezzük magunkat és ütős bulikat csinálunk?

Frank és Abe: (egyszerre) Hogyne!

És rendben van Stephen? A közleménye kissé ködös volt, hogy miért nem vesz részt a turnén. Azt mondta, nem áll készen elhagyni az Egyesült Államokat.

Frank: Nem tudom, hogy ködös volt-e…

Abe: Szerintem nagyon őszinte volt.

Frank: Nem arról van szó, hogy ne akarna velünk koncertezni. Utazni nem akar. Mi pedig nem kényszeríthetjük rá. Mit kellene csinálnunk? Várni? Két és fél év Covid után itt az ideje, hogy csináljuk a dolgunkat, turnézzunk, ráadásul ott van az új lemez is… Az amerikai turnén velünk volt Steph, és azok a koncertek remekül sikerültek, úgyhogy reménykedtünk, hogy meggondolja magát, de nem tette. És ez rendben van így. Törődünk vele, és felkészültünk a helyzetre. Jól érezzük magunkat.

SZIGETES INTERJÚNK DJ SHADOW-VAL.

2020-ban jött ki az új lemezetek (Ohms), és abban az évben ünnepeltétek a White Pony húszéves jubileumát is egy remixlemezzel (Black Stallion), amire többek közt Robert Smith, Mike Shinoda, és DJ Shadow is újragondolt egy-egy számot. Azt meséltétek, hogy még azelőtt megkerestétek DJ Shadow-t, hogy készítsen egy remixlemezt a White Pony-ból, hogy megírtátok volna magát az albumot. Ennyire fontos figura ő az életetekben?

Abe: Rám dobosként elképesztően nagy hatással volt. Annyi mindent loptam tőle!

Mondj egy példát.

Abe: Nem tudok. Zseniális zenész, akinek az egész lénye hatott ránk. A ritmusképletei. Ahogy és amit mintázik, amilyen beatjei vannak, attól eldobtam az agyamat. Ha mintázott egy lemezről, azt én is felkutattam és megvettem.

Frank: Ugyanarról a környékről származik, mint mi, sokáig egy környéken laktunk. Ő is csinálta a saját dolgát, meg mi is, és közben ugyanazokban a lemezboltokban lógtunk, nem egyszer összefutottunk vele. És igen, még meg se írtuk a White Pony-t, amikor megkérdeztük, hogy nem lenne-e kedve majd egy remixalbumot készíteni belőle, ami persze poén volt a részünkről, ő viszont úgy nézett ránk, mintha őrültek lennénk. (nevet) Aztán húsz évvel később mégis csinált egy remixet. Most is felajánlottuk neki, hogy csinálja meg az egész lemezt, ha van kedve hozzá, de azért az tényleg rengeteg munka lett volna. Ő meg azt mondta, annyira fontos az a lemez, hogy nem akarja elbaszni, haha! Amiben persze van valami, ha belegondolsz. És így lehetőségünk nyílt megkeresni más embereket is, barátokat és zenészeket, akiket csodáltunk akkoriban, amikor a White Pony kijött.

Idén az Around the Fur jubilál, 25 éves lesz októberben, és sok számot játszotok róla ezen a turnén. Hová helyeznétek az Around the Furt a Deftones-életműben?

Frank: Az egy nagyon fontos lemez. Az évek során változik, hogy melyik lemez vagy melyik dalok állnak a legközelebb hozzánk, de pont ez a jó benne, hogy megvannak ezek a korszakok, amikből válogathatunk. Most épp ezeket a számokat élvezzük a legjobban.

Abe: Az volt az egyik legklasszabb időszak az életünkben. Az Around the Fur kulcslemez volt az életünkben. Azt mondják, hogy az egész életed ott van, hogy megírd az első lemezedet, és mi is ezt tettük, sokat jameltünk az évek során, és dalokat írtunk, amiből megszületett az Adrenaline. Aztán jó pár évig turnéztunk vele, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem azon kívül is, világot láttunk, és rendkívül magabiztosan kezdtünk neki az Around the Furnek. Olyan szerződésünk volt a kiadóval, ami garantálta, függetlenül attól, hogy milyen jól vagy rosszul teljesít az első lemez, hogy kiadják a másodikat is. Mi pedig teljesen odáig voltunk, hogy „baszki, csinálhatunk még egy lemezt!”, ráadásul elégedettek voltunk a dalokkal, és rengeteget tanultunk abból a lemezfelvételből. Az a barátság, az összetartás, és az a rohadtjó kedv... felejthetetlen.

Frank: És a „baszki, csinálhatunk még egy lemezt!” öröme a mai napig megvan bennünk. Soha nem is múlt el.

Van kedvencetek erről az albumról?

Abe: Arról? A Change.

Frank: Az nem azon van [hanem a White Pony-n], már megint viccelt. Én csak ismételni tudom magam: rettentően élvezem, hogy ennyi lemezünk van, és tudunk egy ideig pihentetni dalokat, amiket már sokat játszottunk, és elővenni másokat, és így frissen tarthatjuk a koncertműsorunkat. Mindenkit persze nem lehet boldoggá tenni. Megpróbálhatjuk, de nem fog sikerülni.

Konszenzus, hogy a White Pony a mesterművetek, de melyik a legalulértékeltebb Deftones-lemez?

Frank: Szerintem a Gore. Imádom azt a lemezt. Tudom, hogy vannak, akiknek más a véleményük, de szerintem nagyon erősek azok a dalok.

Abe: Az az érdekes, hogy sok lemezünk nem aratott nagy tetszést, amikor kijött, de mondjuk tíz évvel később már értékelték őket. Talán idővel a Gore-t sem fogják majd ennyire utálni.

Frank: Vannak lemezek, amiken elkanyarodunk attól, amit az előzőn csináltunk, és vannak hallgatók, akik azt várják, hogy ugyanazt csináljuk, amit addig is. Pedig azért annyira nagyon nem távolodtunk el a korábbi dolgainktól a Gore-on sem. Csak más hangzásokkal, hangszereléssel, szerkezetekkel kísérleteztünk. Szóval néha időbe telik, mire a megfelelő helyére kerül egy album. De ez volt a helyzet már akkor is, amikor mi voltunk fiatalok. Mi is olyan vehemenciával jelentettük ki egy-egy kedvencünk új lemezére, hogy ez mekkora szar. Ott van például az Angel Dust, amit mi speciel nem utáltunk, de a szakma igen, pedig kulcsfontosságú lemez volt a Faith No More karrierjében. Ránk hatalmas hatást gyakorolt akkor, hogy a Faith No More ment a saját feje után, kísérletezett és kockáztatott, és csinált egy kurva jó lemezt.

ITT TEKINTETTÜK ÁT A DEFTONES TÖRTÉNETÉT.

Az Ohms munkálatainak a régi sacramentói próbatermetekben álltatok neki, hogy a Gore után kicsit visszatérjetek a gyökerekhez. Chino azt mesélte, hogy Chi halála óta ti ketten jártatok csak le oda, a többiek nem. Azért mentetek vissza, hogy legalább így a barátotok közelében lehessetek? Milyen érzés volt újra ott dolgozni?

Frank: Nehéz lett volna nem érezni Chi jelenlétét abban a teremben. Ugyanabban az állapotban volt, mint akkor, amikor megtörtént a baleset. [Chi Cheng, a Deftones basszusgitárosa 2008-ban szenvedett autóbalesetet, ami után évekig éber kómában feküdt és 2013-ban hunyt el – S.T.] Egy új lemezen [az Eroson] dolgoztunk akkoriban, ami sosem jelent meg.

Abe: Az volt a klubszobánk. Ott jameltünk folyton. Mi még mindig a közelben lakunk, de a többiek időközben elköltöztek. Amikor odamentünk újra próbálni, tele volt pókhálókkal. Ki kellett tisztítani az egészet. Amikor lementem oda, valamikor az első hét után, kinyitottam az ajtót, és megcsapott a nevetés, a zene… Fantasztikus volt, ahogy a régi helyünk újra megtelt élettel.

Frank: De nem is azért mentünk oda, hogy visszatérjünk a gyökerekhez, hanem hogy olyan helyen legyünk, ahol jól érezzük magunkat. Az a különbség az akkori és a mostani időszak között, hogy csak éjszaka zajonghattunk a próbateremben a környékbeli irodák miatt, úgyhogy régen általában este 9-től hajnalig dolgoztunk. De most, hogy idősebbek vagyunk, szívesebben zenélünk déltől hatig, ezért amikor visszamentünk a régi próbatermünkbe, hamar rájöttünk, hogy az éjszakai zenélés már kissé nehezünkre esik, úgyhogy egy idő után elmentünk máshová, és ott folytatjuk a melót. De így is jó volt egy kicsit visszamenni a régi helyünkre.

interjú: Soós Tamás
fotók: Szvacsek Attila