Térdzoknis kitartás – Deftones

Kevés olyan zenekar van, ami több mint másfél évtizeden át tud állócsilagként ragyogni gyorsan érkező és még gyorsabban múló trendek, egylemezes csodák, erőtlen visszatérések és halott műfajok felett. A kaliforniai Sacramento fiairól, a Deftonesról mindez elmondható. Már hat album van a hátuk mögött (Adrenaline – 1995, Around The Fur – 1997, White Pony – 2000, Deftones – 2003, Saturday Night Wrist – 2006, Diamond Eyes – 2010), és úgy tűnik, hogy hiába a lassan három éve történt tragédia, mostanában erősebbek, mint valaha. Ráadásul egész karrierjük alatt folyamatosan tanúságot tettek nyitottságukról és kísérletezőkedvükről, sokszínű és izgalmas mivoltukat jól szemléltetik például meghökkentőnek tűnő feldolgozásaik is (The Cars, Duran Duran, The Cure, The Smiths, Japan, Cocteau Twins, Sade, The Cardigans stb.), melyekből már két válogatást is összeállítottak: a 2005-ös B-Sides & Rarities után a legfrissebb Covers a 2011-es Record Store Day-re jelent meg.Az utóbbi tizenöt év egyik legjelentősebb metálzenekara ma este fellép a Szigeten.

Szinte hihetetlen, de már húsznál is több év telt el azóta, hogy megalakult Kaliforniában a Deftones, és az még nehezebben hihető, hogy azóta sem voltak tagcserék: Chino Moreno (ének), Stephen Carpenter (gitár) és Abe Cunningham (dobok) egy gimibe jártak, és a legenda szerint Carpenter deszkás balesete – elütötte egy kocsi – következtében lett elég idejük és pénzük az együttes megalapításához. Rátaláltak a basszusgitáros Chi Chengre, és hamar koncertezésbe is kezdtek Kalifornia-szerte – többek közt olyan együttesekkel játszottak együtt, mint az akkor még nagyon kezdő Korn. 1995-ben – hét évvel az első próbák után – lehetőséget kaptak, hogy rögzítsenek egy nagylemezt az akkor már igen neves Terry Date-tel: a Maverick Records embereinek nagyon tetszhetett, amit hallottak, Date úr ugyanis korábban olyan lemezek producere volt, mint a Badmotorfinger (Soundgarden), vagy épp a Vulgar Display Of Power (Pantera). Ugyan manapság már egész kis stáb dolgozik velük, de 1995-ben még kellett a folyamatos turnézás és az internetes szájhagyomány ahhoz, hogy az Adrenaline akkoriban igen szokatlan alternatív metál dalai sikeresek legyenek, és a két évvel későbbi Around The Fur már igazi sztárlemez lehessen. Erre az albumra forrt ki igazán a zenekar nu metalon belüli karaktere, az, ahogyan grunge és metál hatásaikat eggyé gyúrták némi Helmettel és Faith No More-ral, ráadásul már a dalírás is sokkal jobban ment nekik, amire kellő bizonyíték a két kislemez, a My Own Summer (Shove It) és a Be Quiet and Drive (Far Away). Terry Date ismét megcsinálta.

Pont a második nagylemez sikere és MTV általi támogatottsága miatt volt olyan döbbenetes a harmadik album, a 2000-es White Pony: Frank Delgado, a sampleres-effektfelelős DJ ekkorra már állandó tag lett, a zenekar pedig elképesztő merészségről tanúbizonyságot téve elkezdett kísérletezni, triphopos és new wave-es hangulati elemeket emelt a dalaiba, s mindez az ezredforduló egyik legnagyobb droglemezét eredményezte. Annak ellenére, hogy teljesen elszállt album lett, a sikerek nem maradtak el, de az eladásoknál sokkal többet számított az, hogy a megjelenése utáni években az egyik legnagyobb hatással bíró metállemezként kezdtek hivatkozni rá. A Deftones sikerének kulcsa valószínűleg az volt, hogy sohasem játszották két lemezen ugyanazt, miközben mégis ragaszkodtak stílusjegyeikhez (ez egyébként később fontos tényezőnek bizonyult abban is, hogy a zenekar túlélte a nu metal és az alternatív metál halálát). A negyedik album, a 2003-as Deftones is inkább egybegyúrta az előző két lemezt, mint hogy egy az egyben a White Ponyt másolta volna, a 2006-os Saturday Night Wristen pedig Terry Date nélkül tértek vissza és már a frontember gitárjátéka is nagyobb szerepet kapott (ez utóbbi album megjelenése előtt pár hónappal, 2006 júliusában a budapesti Petőfi Csarnokban is felléptek).

2007 őszére túljutottak Moreno drogfüggőségén és a stresszel is megbirkóztak, így elkezdődhetett az új lemez, az Eros megírása, ám 2008 novemberében Chi Cheng majdnem halálos autóbalesete közbeszólt: a basszusgitáros kómába került (állapota azóta sem biztató), de a zenekar ekkor sem adta fel. Az Eros kiadását bizonytalan időre elhalasztották, helyette – a korábban a Quicksandben játszó Sergio Vega basszusgitáros segítségével – összehozták tavaly a Diamond Eyest, amitől ledöbbent a világ: minden ott volt benne, ami Deftones, kezdve a rendkívül súlyos és dinamikus gitártémákkal az elszállós hangulatokon át Chino sokszínű énekéig (üvöltéséig) és a slágerekig. Ami nem jött össze a Kornnak, és idén a Limp Bizkitnek sem, azt a Deftones sokkal nehezebb helyzetből indulva simán teljesítette. 2011. augusztus 11-én tehát nem egyszerűen a műfaj egyik legjobb koncertzenekara látogat el a Szigetre – de az egyik legkitartóbb is.

Jávorkúti Ádám

a Recorder által összeállított 40 perces Deftones-mixtape: