Újabb életrajzi film egy híres énekesről – megint jönnek a szokásos klisék? Szerencsére Baz Luhrmann egyedi nézőponttal és pazar látványvilággal nyúlt Elvis Presley örökségéhez. A főszerepre pedig sikerült a lehető legjobb embert megtalálnia; az azonnali Oscar-esélyes Austin Butler simán lejátssza Tom Hankst is a vászonról.
A Bohém rapszódia elsöprő sikere után várható volt, hogy jönni fognak a filmbiográfiák a popvilág legnagyobb sztárjairól a best of katalógus maximális kihasználásával, Oscart érő imitációkkal és a szex-drogok-rockandroll takarékra tekerésével. Az Elton John életét feldolgozó Rocketman bevételben és díjakban ugyan nem, de minőségben túlszárnyalta a Queen-filmet, majd jött Aretha Franklinről a Respect, még idén érkezik Whitney Houstonról az I Wanna Dance With Somebody és közben Madonna is castingolja az alteregóját a készülő életrajzi filmjéhez.
Elvis Presley persze kicsit nagyobb falat, egyrészt mert az első és máig a legnagyobb poplegenda, másrészt pedig a ma moziba járó közönség nagy részének már ősrégi történelem a karrierje. Az első jó döntés ezért az volt, hogy megbízható iparos helyett egy egyedi látásmódú rendezőre bízták a feladatot. Baz Luhrmann harsány, csiricsáré stílusa nem mindenkinek jön be, de a Moulin Rouge!-ból és a Kötelező táncokból látszik, hogy van érzéke a zenés filmekhez, A nagy Gatsby és a Rómeó és Júlia alapján pedig tudjuk, hogy a látványt képes a dráma szolgálatába állítani.
Luhrmann megtartotta a zenés életrajzi filmek pár kliséjét, de elsősorban nem a felfedezték-szupersztár lett-szenvedélybetegség-szerelem-karrier-megtorpanás-visszatérés-halál kézenfekvő nagyjeleneteire fűzi fel a filmet, hanem arra koncentrál, hogy milyen hatást váltott ki Elvis az imádóiból. Ebben a Tom Hanks által megformált menedzsere, Parker ezredes a kalauzunk és ha az ő narrációja nem is a film legerősebb eleme, alapvetően nincs baj azzal, hogy az ismeretlen címszereplő mellett egy Elvis-kaliberű mozisztár is ott van húzónévként. Az említett drámai nagyjelenetek hiányát kompenzálja a fergeteges, videoklip-szerű montázs-extravaganza, amely tökéletesen felskicceli a kort és azt a fékezhetetlen energiát, amit Elvis sugárzott a színpadon.
A film ügyesen előtérbe helyezi a 2022-ben nagyon is aktuális kulturális kisajátítás problematikáját és nem hallgatja el, hogy nem biztos, Elvis ma már olyan könnyen maga alá gyűrné a teljes zenei mezőnyt a színesbőrű művészektől ellesett mozdulataival és a tőlük kölcsönvett ritmusokkal. Luhrmann a memphisi gyökerek természetes velejárójaként és őszinte rajongásként ábrázolja Elvis vonzódását a fekete kultúrához és egy percig sem állítja, hogy ő találta volna fel a rockandrollt. Hasonlóan nyerő megközelítés Elvis vegasi éveinek bemutatása; szó sincs szánalmas önparódiáról vagy döglődő karrierről, ez a szakasz organikusan következett a korábbiakból és az ekkor már királyként emlegetett sztárt továbbra is a rajongók imádata tartotta életben – csak ekkor már több gyógyszer is kellett hozzá.
A címszerepben Austin Butler szenzációs felfedezés. Nem elég, hogy maga énekel és gitározik, de a rocklegenda beszédhangját és színpadi előadásmódját is tökéletesen hozza. Az ügyes utánzás bevált Oscar-recept, de mit sem ér, ha nem párosul hozzá a megformált bálvány magnetikus kisugárzása. Mivel ebben a filmben elsősorban a rajongók szemszögéből látjuk Elvist, el kell hinnünk, hogy a vásznon látható Elvis felveheti a versenyt karizmában az igazival. Ez olyannyira sikerül, hogy amikor a záró képsorokban bevágnak egy eredeti koncertfelvételt, dörzsölhetjük a szemünket, hogy még a színészt látjuk, vagy már az igazit.
szerző: Onozó Róbert
Az Elvist a cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában láttuk.
Magyarországi mozibemutató június második felében várható.
