Szintipop és melankólia – Ilyen volt a Boy Harsher az Akváriumban

Kétévnyi kényszerű csúszással, de végre újra eljutott hozzánk napjaink talán legfelkapottabb szintipop-zenekara, a táncos-melankolikus Boy Harsher, és az Akvárium nagytermében megmutatta, hogyan kell kellemetlen retró mellékíz nélkül visszanyúlni a '80-as évek zenéihez.

Az egyszerre melankolikus, táncolható és a (lehető legjobb értelemben véve) populáris zenét játszó Boy Harsher undergroundabb körökben elég hamar felkapott lett, az utóbbi években pedig, részben a Stranger Things és társai miatt újra csúcsra futó '80-as évek retrónak köszönhetően, megsokszorozták a rajongói bázisukat, nemcsak nemzetközi szinten, hanem itthon is. Mikor 2017 végén először jártak nálunk, még a Lärmban léptek fel, a 2018-as Fekete Zaj fesztiválos kitérő után 2020-ban már a Dürer nagyterembe tértek volna vissza, most, a két év csúszással pótolt koncerten pedig végül az Akváriumos nagytermet töltötték meg majdnem.

Az eredeti tervek szerint 2020 márciusának legvégén jöttek volna Európába, így ez lett az egyik első az elhalasztott turnék hosszú-hosszú sorában, és több átszervezés után a mostani májusi dátum végre jó lett. A csúszás viszont azt eredményezte, hogy bár ez eredetileg a 2019-es Careful album turnéja lett volna, így a menetközben kijött The Runnernek köszönhetően dupla lemezbemutató koncertet kaptunk. Ahol persze előkerültek a régi kedvencek is, mint a Pain vagy a Modulations, de közben mind ezek, mind pedig az újabb dalok át lettek hangszerelve, néha egészen drasztikus módon. Semmi nem pontosan úgy szólt, mint a lemezeken, és habár az ilyen húzások néha rosszul sülnek el, itt ilyenről szó sem volt. Érezni lehetett, hogy amikor hozzányúltak a dalokhoz, az járt a fejükben, hogyan lehetne még többet kihozni belőlük élőben. És ezekkel a módosításokkal, ha lehet, még jobban átjött az, ami a lemezeiket is jellemzi: hogy úgy idézik meg a nyolcvanas évek szintipop-hangzását, hogy közben nem a múltba révednek, hanem maximálisan modernek és előremutatóak maradnak. Úgy csinálnak hatalmas, búgó basszusfutamokkal megtolt bulit, hogy közben a háttérben ott van a műfaj akkori klasszikusaira is sokszor jellemző kicsit sötét, kicsit szomorkodós hangulat.

Az átszervezett turnéknál sok esetben az előzenekar is lecserélődik időközben, itt viszont szerencsére maradt az anno betervezett, szintén amerikai, szintén női-férfi duóként működő HIDE, így erős kontrasztként, de mégis nagyon passzolósan az ő sztroboszkóp-villogásba csomagolt, brutálisan nyers industrial / power electronics szettjük nyitotta az estét.

Szöveg + fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

HIDE

Boy Harsher