„Három alfahím gyengéd szerelmes dalokat énekel” – Árstíðir-interjú

Április 28-án, azaz most csütörtökön közös európai turnéra indul a Platon Karataev és az izlandi Árstíðir, első (co-headliner) koncertjüket aznap este adják a Kobuci Kertben. A gazdag izlandi kórushagyományból merítő, folkos, progrockos, klasszikus zenei hatásokat vegyítő, többszólamú énekre építő popzenéjük különösen népszerű Magyarországon. Miért kattantak rájuk a metálosok, mit köszönhetnek Björknek, és mivel ríkatták meg a Pain of Salvation basszusgitárosát? A trió két tagjával, Gunnar Már Jakobssonnal és Ragnar Ólafssonnal beszélgettünk, akik kérdés nélkül elárulták azt is, hogy mi állhat a számos világsztárt produkáló izlandi zenei csoda hátterében.

Gyakran játszotok nálunk; volt, hogy egy évben háromszor is felléptetek Budapesten. Milyen emlékeitek vannak az országról, az itteni koncertekről?

Gunnar Már Jakobsson: Jó pár éve egy magyar koncertszervezővel, Jakab Zoltánnal [a Bridge to Solace és a Ghostchant énekesével – S.T.] dolgozunk, ezért adta magát, hogy ezen a turnén is legyen magyar koncert. Komoly rajongótáborunk van Magyarországon; amikor először játszottunk nálatok, megdöbbentünk, mennyien eljöttek. A magyar közönség mindig fantasztikus, és ezt nem csak udvariasságból mondom. Emlékszem, az egyik A38-as koncertünk után egyedül sétáltam a belvárosban, bementem egy pizzériába, és összebarátkoztam három magyar lánnyal, mert az egyiküket nagyon érdekelte Izland. Ez tíz éve volt, és azóta is tartom velük a kapcsolatot; fesztiválokra is mentem hozzátok emiatt. Mindhármunknak vannak magyar barátai. Ezt a szoros kapcsolatot emeljük egy magasabbra szintre most, hogy egy kiváló magyar zenekarral indulunk turnéra.

Ragnar Ólafsson: Első alkalommal a Pain of Salvationnel és Anneke van Giersbergennel játszottunk egy régi bárban, ami úgy nézett ki, mint egy indiánsátor.

TOP 10 OBSKÚRUS (ÉS KIVÁLÓ) IZLANDI LEMEZ.

Az a Wigwam volt. Aztán Club 202 lett, mára pedig bezárt.

Gunnar: Ez volt az a koncert, ami után megríkattuk Gustavot a backstage-ben, amikor elénekeltük az And So It Goest?

Ragnar: Az az.

Gunnar: Gyakoroltuk ezt a dalt, amit eredetileg Billy Joel énekelt, de minket a The King’s Singers a capella feldolgozása inspirált. A turnénak ezen a pontján sokat marháskodtunk és még többet buliztunk, és összehaverkodtunk a Pain of Salvation-ös srácokkal. Nem nézték ki belőlünk, hogy ilyen sok szólamban tudunk énekelni, ezért a koncert és jó pár sör után a backstage folyosóján énekeltünk, gondoltuk, megmutatjuk nekik – és egyszer csak körénk gyűlt az egész stáb. Sosem felejtem el, Gustaf Hielmnek, a Pain of Salvation és a Meshuggah egykori basszusgitárosának csorogtak a könnyek a szeméből, és azt ismételgette, hogy milyen gyönyörű volt.

Turnéztatok a Pain of Salvationnel, adtatok ki albumokat Annekével, a Gathering volt énekesnőjével, és leszerződtetek az egyik legnívósabb metálkiadóhoz, a Season of Misthez. A ti zenétek viszont nem épp metál.

Ragnar: Már az első lemeztől kezdve vegyes volt a közönségünk. Abban az időben egy metálkommunában éltem, és amikor hazamentem, azt vettem észre, hogy a többiek Árstíðirt hallgatnak. A zenénknek mindig is volt egy vonzereje, ami átívelt műfajokon. Alaposan átgondolt, jól hangszerelt dalaink vannak, ami tetszik a metálosoknak, mert figyelmes zenehallgatók. Értékelik a zenei tudást és komplett albumokat hallgatnak. A popzene-rajongók körében ez nincs feltétlen így. És persze van személyes kötődésünk is: most is a bátyámék pólója van rajtam, aki Izland legjobb death metal énekese, és én is játszok metálzenekarokban. [Ragnar bátyja Ingólfur Ólafsson, a Devine Defilement frontembere – S.T.] Az Árstíðirnek nincs egy, jól körülhatárolható műfaja: ez az erénye és az átka is. Bárkit be tudunk vonzani, de az újságíróknak elég nehéz bekategorizálniuk a zenénket.

Gunnar: Nekem ezt úgy magyarázta el egy metálos, hogy „nekünk is kell valamit hallgatni, amikor le akarunk nyugodni.”

Ragnar: Szorosabb kapcsolatunk akkor lett a metálszíntérrel, amikor a Pain of Salvationnel turnéztunk, ami pedig úgy jött, hogy a barátunk, Ragnar Zolberg, aki pár évig játszott a PoS-ban, minket ajánlott, amikor az akusztikus lemezük, a Falling Home után akusztikus turnéra indultak. Kellett oda egy akusztikus előzenekar, amelyiknek nincs túl sok cucca, nagy dobcágja, miegymás, és Ragnar megmutatta a Pain of Salvation főnökének, Daniel Gildenlöw-nek a második lemezünket, a Svefns og vöku skilt, ami nagyon tetszett neki. Aztán a turnén összebarátkoztunk Annekével, csináltunk két lemezt, majd az lett a menedzserünk, aki a Sólstafirt is vitte, így aztán előttük is játszottunk.

Gunnar: Azóta minden koncertünkön megjelenik 10-15 metálos. Jó látni, hogy a Pain of Salvation vagy Anneke nélkül is velünk maradtak.

Ragnar egyszer azt mondta, hogy amikor elkezdtétek a zenekart, ti voltatok az egyetlenek Reykjavíkban, akik szerették ezt a fajta kóruséneklést. Ez volt a közös zenei nevező?

Gunnar: Szerintem ez nem teljesen stimmel, mert Izlandon komoly hagyománya van ennek, az izlandiak tíz százaléka énekelt már életében kórusban…

Ragnar: Ez igaz, de a könnyűzenében akkoriban senki se énekelt „szépen”, csak a klasszikus zenei hagyományban. Mi mertünk érzelmesek lenni, és törékeny, szép harmóniákat énekelni egy olyan időszakban, amikor a zenekarok inkább vagányak próbáltak lenni. Izlandon sokan a mai napig nem értik a zenénket. Erről mindig az jut eszembe, amit egy német rajongónk mondott, hogy mi egy újfajta maszkulinitás képviselünk. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennénk férfiasak, egyszerűen csak ezt a zenét szeretjük. Három alfahím gyengéd szerelmes dalokat énekel – ez az Árstíðir.

Ez az izlandi népzenéből fakad?

Gunnar: Részben. Izlandon nagyon erős hagyománya van a kóruséneklésnek, ezért aztán nagy repertoárból válogathatunk dalokat, ha vissza akarunk nyúlni a régi zenékhez. De a zenénkben az americana és a nyugati folk hatása legalább ilyen jelentős. A Crosby, Stills & Nash, a Simon & Garfunkel és a többiek.

AZ IZLANDI CSODÁT ÉS AZ ORSZÁG KÖNNYŰZENÉJÉT MI IS ÁTTEKINTETTÜK – ITT ÉS ITT.

Az izlandi zenék közül mi hatott rátok?

Ragnar: Nem véletlen, hogy Björk és a Sigur Rós a legkelendőbb zenei exportunk. Björk új fejezetet nyitott az izlandi popzenében, mert megmutatta, hogy lehetsz nagyon fura, eredeti, és közben híressé válhatsz. Björk óta sokkal több kockázatvállalás, kísérletezés lett az izlandi könnyűzenében, és olyan eredeti hangzások, amelyek nem az angolszász zenéket akarják másolni. Ha hatnak is az izlandi zenekarokra amerikai és angol zenék, azt mindig összekeverik valami helyi sajátossággal. Ezért van az, hogy minden izlandi zenekar, amelyik sikeres lett külföldön, bizonyos értelemben fúziós banda. Jó példa erre a Sólstafir. Metálzenekar, de mégsem az, annál lebegősebb, atmoszférikusabb: izlandi metálbanda. Vagy ott van a számunkra is meghatározó Sigur Rós, amelynek zenéjét alapjaiban határozza meg az amerikai poszt-rock, mégis összetéveszthetetlenül izlandi, amit játszanak. Ha van az izlandi zenei csoda mögött titok, az a zenei hatások különleges keveredése.

Gunnar: Szerintem az ország kis mérete is fontos tényező. Izlandnak nincs számottevő zenei piaca. Egyszerűen nem él itt annyi ember, hogy egy-egy zenei stílusnak legyen nagy saját közönsége. Nincs olyan ember, aki csak jazz-, blues- vagy metálkoncertekre járna, ezért is keverednek szabadon a műfajok Izlandon. Egy német csellista valószínűleg nincs hozzászokva, hogy metálkoncertekre hívják, egy izlandinak viszont teljesen normális, hogy egyik nap popot, a másikon rockot, a harmadikon pedig hiphopot játszik. Björknek egyébként még az is rettentő fontos hozzájárulása volt az izlandi zenék sikeréhez, hogy rámutatott: énekelhetsz izlandiul és el fognak ismerni az ország határain túl is.

ÉLETÜNK GRANDIÓZUS HÁTTÉRZENÉJE – A SIGUR RÓS CSÚCSLEMEZE.

Az évek során mennyire változott az, ahogy a dalszerzéshez közelítetek? A második lemezre háromról hatfősre duzzadt a zenekar, a vonósokkal előtérbe kerültek a klasszikus zenei hatásaitok, majd megint háromfősre fogyatkoztatok, és hangsúlyosabb lett a popzenei hangszerelés, dobok, szintetizátorok kerültek a zenétekbe.

Gunnar: Kezdetben inkább folkhatású zenét játszottunk, leginkább a Crosby, Stills & Nash mintájára: három srác, három gitárral. Aztán behoztunk vonósokat is a képbe, ami változtatott a hangzáson. Egy elkötelezett zenész nem akarja megcsinálni ugyanazt a lemezt kétszer, mert az már nem szórakoztató. Ezért aztán mindig próbáltunk fejlődni. Jó példa erre a harmadik albumunk, a Hvel, amit egy régi, elhagyott erőműben, Toppstöðinben vettünk fel, amit próbateremként hasznosítottak újra. Annak a térnek a hangzását jobban beépítettük a zenénkbe, és ettől egy hidegebb, ambientesebb hangulatú anyag született. Az utána következő albumokon pedig a dobok és a basszus beemelésével arra törekedtünk, hogy terebélyesítsük kicsit a hangzásunkat és elérjünk egy szélesebb közönséget. Rádióba nem igazán van esélyed bekerülni, ha nincs dob a zenében. Nem ez volt az elsőszámú célunk, hanem hogy energikusabbá tegyük a zenét, de ott motoszkált bennünk ez is. Ez persze nem jelenti azt, hogy ebben a stílusban ragadunk örökre. A következő a legvidámabb, legpoposabb lemezünk lesz, de nem gátol semmi abban, hogy utána csináljunk egy a capella anyagot.

Ragnar: Minden dalunk alapvetően popdal, ez így volt már az első lemezen és a legutóbbin is. Mindegyik dalunk működik pusztán három énekhanggal, csak a hangszerelés változott, változik az idők során.

Játsszák az izlandi rádiók a dalaitokat? Mainstreamnek számít az Árstíðir otthon?

Gunnar: Nem igazán. Izlandon tíz emberre jut egy zenekar. Őrült nagy a verseny, emiatt korlátozott lehetőséged van arra, hogy megmutasd magad. A sajtó minden évben kiemel pár zenekart és azokat tolja gőzerővel. Nálunk sokkal nagyobb előadók, a Sigur Rós vagy Ólafur Arnalds dalait sem játssza igazán sokat a rádió. Néha bekerül egy-egy dalunk, de az izlandi mainstreamben tényleg csak néhány zenekarnak van hely.

Ragnar: Amikor elindultunk, minket is kiemelten kezelt a sajtó; az új zenekarokra mindig más figyelem vetül. De nem aggódunk azon, hogy játszanak-e minket az izlandi rádiók, mert jobban érdekel, hogy Európában turnézzunk és eljussunk olyan helyekre, mint Magyarország, Kanada vagy az Egyesült Államok, mert ott sokkal nagyobb a közönségünk. Amíg Európa és Amerika tárt karokkal vár minket, addig nem kell megizzadnunk a hiperkompetitív izlandi színtéren. Különben is, jó érzés, ha felismernek Berlinben, de Reykjavíkban azért nem annyira.

Gunnar: Nem koncentrálunk különösebben az izlandi piacra, az elmúlt 6-7 évben évente egy-két koncertünk volt itt. Jól sikerült mind, de kábé ennyire van igény.

Én is Wuppertalban éltem akkoriban, amikor elénekeltetek egy középkori izlandi himnuszt a helyi vasútállomáson, aminek a felvétele vírusvideóvá vált; máig majdnem 8 millióan látták. Ez hogyan történt?

Ragnar: Van egy klub a wuppertali vasútállomás épületében, ott játszottunk, és a koncert után kint beszélgettek, sörözgettek páran a zenekarból az állomáson, és felfedezték a terem különleges akusztikáját. Először csak kurjantgattak és élvezték a visszhangokat, aztán elkezdtek énekelni, amihez már mi is csatlakoztunk Gunnarral. Spontán volt az egész, nem is tudtuk, hogy a barátunk, Linda felvette az egészet. Olyasmi volt, mint amikor a backstage-ben énekeltünk Budapesten a Pain of Salvationnek. Néha minden ok nélkül énekelünk, mert élvezzük – és ha más is, az szuper. Csak a többi alkalmat nem vették fel, pedig lehet, hogy jött volna még pár virális siker. (nevet)

Mit adott nektek ez a videó?

Ragnar: Lett amerikai rajongótáborunk. Előtte csak Európában turnézunk, de azóta a közönségünk fele amerikai. Két évvel a videó kikerülése után hathetes turnét csináltunk ott 40 államban.

Gunnar: És a masszív amerikai rajongótáborunk miatt tudjuk azóta közösségi finanszírozásban készíteni a lemezeinket.

Akadt más véletlen is, ami nagyot lendített a zenekar szekerén?

Ragnar: A legelső koncertünket egy reykjavíki kávézóban adtuk öt embernek. Még nevünk se volt, azt a pár dalt játszottuk el, amit addig összeraktunk. Az öt ember közül az egyik történetesen egy koncertszervező volt, aki épp akkoriban állította össze a Culture Night elnevezésű reykjavíki fesztivál programját, és meghívott minket egy nagy zenekar elé. Szóval a második koncertünket már ezer ember előtt adtuk. Utána elég gyorsan ívelt felfelé a pályánk, pár héttel később a legelső dal, amit felvettünk, a Sunday Morning rádiós sláger lett Izlandon. Szóval már 2008 őszén volt egy virális minisikerünk. Aztán 2009 nyarán lett még egy slágerünk. Mindezt azért, mert pont jókor játszottunk egy kis kávézóban.

Akkor is jókor voltatok jó helyen, amikor az izlandi Neil Youngnak tartott Magnússzal csinálhattatok lemezt?

Ragnar: A Magnús & Johann az egyik legnagyobb hatásunk volt az említett zenekarok és a Beatles mellett. Danielnek volt egy régi vinyllemeze tőlük, amit rengeteget hallgattunk; a Mary Jane című dalukat fel is dolgoztuk egyszer.

Gunnar: Magnús Þór Sigmundsson az egyik legjobb izlandi dalszerző, rengeteg slágere van, amiről az emberek nem is tudják, hogy ő írta. Az ő dalain nőttünk fel. Szürreális volt, amikor megkeresett minket, hogy csináljunk egy lemezt. Egy nap felhívta Danielt… [Daniel Auðunsson, az Árstíðir gitárosa és harmadik tagja – S.T.]

Ismerte a zenéteket?

Gunnar: Hallotta egy dalunkat a rádióban, és utána telefonált Danielnek. Könnyen elérte, mert a lánya zenekarában játszik. Úgy mutatkozott be, hogy „Szevasz, nem tudom, ismersz-e, Magnús Þór Sigmundsson vagyok, Thorunn édesapja”. Amiben az a poén, hogy mivel már elmúlt hetven és a fiatal generáció nem tudja, milyen legendás alakja az izlandi zenének, Thorunn Antonia apjaként kell bemutatkoznia, aki egy ismert közösségimédia-személyiség Izlandon. Először azt javasolta, hogy csináljunk egy dalt közösen, ami elég jól sikerült, így aztán egy komplett lemez lett belőle. A korábbi, kiadatlan dalait vettük fel. Másfél éven keresztül jártunk ki hozzá, egy kis faluba Reykjavíktól északra. Szinte már rítus volt vasárnaponként elmenni hozzájuk. Magnús és a kedves felesége egy hippi utópiát teremtettek maguknak, szuperszínes, 70-es évekbeli retró fílinggel, mindenhol állatok, csirkék, macskák, kutyák rohangáltak. Nagyon sokat tanultunk tőle, hogy ne gondoljuk túl a dolgokat, és nem kell mindennek száz százalékig kigondoltnak és összepróbáltnak lennie, ha fel akarsz venni valamit, néha elég csak elkapni a hangulatot. Ha gondol egyet, csak felkapja a gitárt, és nem is abban a hangnemben énekel, mint korábban, de észre se veszi, mert számára csak a dal létezik. Néha nehéz követni, de inspiráló az a spontán kreativitás, ami árad belőle.

Az Árstíðir április 28-án a Kobuciban játszik a Platon Karataevvel, jegyvásárlás, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Hörður Hörður Sveinsson