„A Szigeten volt életünk egyik legjobb koncertje” – White Lies-interjú

„Ha dalokat írunk, ki akar bújni belőlünk a kisgyerek, és olyankor jönnek a bombasztikus dalok” – vallja a White Lies, amely februárban már a hatodik nagylemezével jelentkezett. Az angol trió emlékezetes slágerekkel csípte meg a kétezres évek poszt-punk revivaljének a legvégét, és első albumával, az angol lemezeladási listákat vezető To Lose My Life…-fal igazán nagyot gurított. Utána kicsit beleszürkültek a folytatásba, de a 2019-es Five és az idei As I Try Not To Fall Apart is újra jó formában mutatja őket. A dobos Jack Lawrence-Brownnal egy héttel az orosz-ukrán háború kitörése után, és egy héttel a White Lies európai turnéjának kezdete előtt beszélgettünk, amit május 4-én Varsóban, 5-én Prágában, 7-én pedig Bécsben is meg lehet tekinteni.

Vegyes érzésekkel indulhattok turnézni most, hogy háború van Európa keleti végén.

Már évek óta szervezzük a turnét, csak mindig elhalasztottuk a járvány miatt. Nagyon vártuk, de most értelemszerűen árnyékot vet rá az ukrajnai helyzet. Nehéz ilyenkor bármiben is élvezetet találni, de én azt remélem, hogy a koncertek kikapcsolódást jelentenek majd a közönségnek kétévnyi Covid után, amit követően egy még rosszabb helyzetbe csöppentünk. Zenészek vagyunk, az a dolgunk, hogy szórakoztassuk az embereket, és kiszakítsuk őket a hétköznapokból, különösen, ha olyan országokba érünk, mint Lengyelország, amiket közvetlenül érintenek a háború hatásai.

A WHITE LIES CSIKÓÉVEI.

A halál visszatérő téma a dalaitokban. Már a legelső White Lies-számnak is az volt a címe, hogy Death, az új lemezen pedig ott van például az Am I Really Going To Die. Új megvilágításba helyezte a dalaitokat a háború?

Abszolút. A mi életünkben most dúl először háború Európában, ráadásul ez az első háború, amit a közösségi médiában is közvetítenek. Folyamatosan jönnek a hírek a frontról, és nehéz függetleníteni magad ezektől. Feszültebbé teszi az embert, én is azon kaptam magam a próbák során, hogy elkalandozik a figyelmem. Lehetetlen most nem erre gondolni. Természetes az is, hogy a dalok is mást jelentenek ebben a borzalmas helyzetben, mélyebben érintenek egyeseket.

A White Lies, azaz Harry McVeigh énekes-gitáros, Charles Cave basszusgitáros és Jack Lawrence-Brown a turnéra próbál.

Az As I Try Not To Fall Apart kifejezetten eklektikus lemez lett, csakúgy, mint az előző, a Five volt. A Blue Drift progrockos, a Roll December indusztriális beütésű, a Breath funkos, a címadó újhullámos dal.

Tényleg eklektikus lett a lemez, de ez is volt a célunk. Hagytuk, hogy a dalok határozzák meg a saját hangzásukat. Ha valamelyiknek popos dallama volt, mint az As I Try Not To Fall Apartnak, akkor a hangszerelést is abba az irányba vittük el. Az I Don’t Want To Go To Mars vagy a Roll December keményebb számok, azokra meg még több súlyt pakoltunk. Máskor egy hónap alatt felveszünk egy lemezt, de ezt több etapban, 6-8 hónap alatt rögzítettük, így bőven volt időnk arra is, hogy kitaláljuk, hogyan kerekítsük a különféle dalokat egy albummá. Ott motoszkált bennünk az is, hogy az emberek már nem feltétlenül hallgatnak meg egy lemezt elejétől a végéig, ezért nem is aggódtunk nagyon amiatt, hogy nem szólnak ugyanúgy a számok.

Van olyan dal a lemezen, aminél azt érezted, hogy „na igen, ezért zenélünk”?

Két kedvencem van, a There Is No Cure For It és a Ragworm. Ezek egy érettebb zenekar képét mutatják, dalszerzésben, hangzásban is. Kevésbé bombasztikusak.

Korábban túl bombasztikusak voltak a dalaitok? Ezt gyakran felrótták nektek kritikaként.

Néha valóban azok. Ez van, mi ilyen zenét játszunk. Ha dalokat írunk, ki akar bújni belőlünk a kisgyerek, és olyankor jönnek a bombasztikus dalok. Jó példa erre az új lemezen az Am I Really Going To Die. Már-már hisztérikus szöveg, zavarba ejtően nagy dallamok. Túlzás az egész, de szórakoztató. Persze volt olyan is, amikor túllőttünk a célon, de azokat a dalokat nem játsszuk élőben. Ez a stílus folyamatos egyensúlyozást kíván. Idővel egyre rutinosabbak lettünk abban, hogy mely hangzások állnak jól nekünk és melyek nem. Ezen a lemezen is biztosan lesznek olyan dalok, amiket pár év múlva túl soknak érzünk majd.

Mikor vittétek túlzásba a dolgokat?

A második lemezen, a Ritualon. Azt akartuk, hogy minden dal bombasztikus legyen. A Holy Ghostnak a szövege és a hangzása sem tetszik, nem véletlen, hogy évekkel ezelőtt elhagytuk a koncertműsorból. Vicces, mert folyton kapunk üzeneteket, hogy miért nem játszunk többet a Ritualról. Hát, azért, mert nem vagyunk rá a legbüszkébbek. Aki szeretné hallani őket, annak mindig ott lesz a lemez.

KRITIKÁNK A RITUALRŐL.

Azért estetek túlzásba, mert felül akartátok múlni az első lemez elsöprő sikerét?

Azt akartuk, hogy legyen egy bombaslágerünk. A másik oka az volt, hogy sokkal több időnk volt a stúdiózásra, mint korábban. Az első lemeznél felkészületlenül vonultunk stúdióba, ott kellett megírnunk a dalokat, ami jó élmény volt, pláne, mert jól sült el a lemez, de azért mégsem ez a megszokott helyzet. Ezzel szemben a második lemeznél sok anyagunk volt, és pénzt és időt kaptunk a kiadótól, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki belőle. Mi pedig azt hittük akkor, hogy úgy lesz a legjobb, ha minden dal a lehető legnagyobb ívű. Túltoltuk, mert senki nem szólt ránk, hogy szálljunk le a földre. Elvesztek a zenénkből a nüanszok. Vannak rajta azért jó dalok, mint a The Power & The Glory vagy a Peace & Quiet, és a valaha írt legbombasztikusabb dalunk, a Bigger Than Us is király lett.

Ezután a Big TV-n és Friendsen le akartatok szállni a földre?

A Big TV szerintem egy jó konceptlemez lett, a Friends pedig egy különutas album, mert azt kiadó nélkül vettük fel, a producerei is mi voltunk, és szándékosan könnyedebb zenét írtunk rá. Az volt a negyedik lemezünk, változtatni akartunk kicsit a hangzáson, ami amúgy is adta magát, mert Harry [McVeigh énekes-gitáros] beleszeretett a szintetizátorokba, és azokon írta meg a dalok többségét, nem gitáron. Akkoriban mindhárman sok elektronikus zenét hallgattunk. A Friends nagyon más, jóval poposabb lett, mint a többi lemezünk, de így is felismerhetően White Lies-os. Amit ott tanultunk, azt kamatoztattuk a Five-on, bár egyedül dolgozni nem szeretnénk többet, mert jobb dalok születnek, ha van egy külső fül, aki segít minket.

Ez a külső fül általában Ed Buller producer, aki híresen őszinte tud lenni.

Már az első lemezen is Eddel dolgoztunk, rengeteget segített a hangzásunk kialakításában. Nagyon tehetségesen hangszerel vonósokat, a nagyzenekari részekért mindig ő felel. Érzi, mitől lesz jó a zenénk, és ha valami nem tetszik neki, ránk szól, hogy fejezzük be. „Ez szar! Kezdjétek újra.” Hogy Ed mit tesz hozzá a zenénkhez, arra jó példa a Five nyitódala, a Time To Give. Ez egy hosszú, epikus szám. Amikor elkezdtünk rajta dolgozni Amerikában, egy kétperces demóval érkeztünk meg, és mire befejeztük, hét és fél perces lett, mert Ed mindig mondta, hogy ez a rész unalmas, változtassatok rajta. Az egyik ötletünk az volt, hogy megírjuk a legagyamentebb dalbefejezést, ami kétszer olyan hosszú, mint maga a dal. Ed mindig arra bátorít minket, hogy vállaljuk fel az őrült ötleteinket.

Volt, hogy megsértődtetek, amikor leszarozta egy zenéteket?

Az első albumnál még előfordult. Elsőre sokkoló volt a direktsége. „Azért fizetlek, hogy lefikázd a zenénket?” – ezt gondoltuk. De miután megismered Edet, elkezded értékelni az őszinteségét. Rájössz, hogy szeretetből mondja, amit mond. Ráadásul nem vesztegeti az idődet. Ha valami nem működik, rögtön szól. Mi pedig megbízunk benne.

Volt, hogy úgy éreztétek, túl fiatalon jött a siker? 19 évesek voltatok, amikor berobbantatok a To Lose My Life…-fal.

Nagyon hálásak vagyunk, hogy ennyi mindent elért az első albumunk, fantasztikus toplistás lemezzel indítani a pályád és ennek köszönhetően körbeturnézni a világot. Ugyanakkor reálisan látjuk, meddig lehet karriert alapozni egy első album sikerére, és ahhoz, hogy 15 éve tartson a karrierünk, tovább kellett lépnünk. Nem szállt a fejünkbe a korai siker, mert folyamatosan dolgozunk a To Lose My Life… megjelenése óta és ezért nem volt időnk elszállni se.

Éreztetek nyomást magatokon, hogy újra elérjétek azt a szintet, mint a To Lose My Life…-fal?

Csak a második lemeznél. De akkor jöttünk rá arra is, hogy nem ez számít. A Ritualból több példány kelt el, mint az első lemezből, mégse lett első az eladási listákon. Akkor megértettük, hogy a toplistás helyezés nem fontos, csak az, hogy tetszik-e a lemez a rajongóknak és nekünk. A To Lose My Life… sikeréhez az is hozzátett, hogy egy nagykiadónál nem lehet hibázni. Bebiztosítják magukat, hogy amire pénzt költenek, az hozzon is a konyhára. A kiadó azt akarta, hogy az első lemezünk nagyot szóljon, ezért rengeteget költöttek tévé- és rádióreklámokra, hogy a megjelenés hetében mindenkihez eljusson a híre. És szerencsénk is volt, mert elkaptuk az indie boom végét. Ez volt az egyik utolsó pillanat, amikor a gitárzenei színtér még releváns volt Angliában. 2010 és 2020 között volt egy nagyobb szünet, amikor nem nagyon történt semmi a színtéren, nehéz volt közönséget szerezni az új gitárzenéknek, de manapság mintha újra jönne vissza a műfaj. A gitárzene nem halt meg és nem is fog, mert még mindig ez az első hangszer, amit a gyerekek a kezükbe vesznek, ha meg akarnak tanulni zenélni.

Háromszor is játszottatok a Szigeten. Milyen emlékeitek vannak róla?

A Sziget az egyik kedvenc fesztiválom a világon. A legutóbbi alkalomra élesen emlékszem, a nagyszínpadon játszottunk, és az volt a White Lies történetének egyik legjobb fesztiválfellépése. Szürreális élmény volt, mert utána találkoztunk Ashton Kutcherrel és Mila Kunisszal a backstage-ben, és velük lógtunk egész este. Remélem, nemsokára újra játszhatunk a Szigeten.

interjú: Soós Tamás