„Soha nem akartam popsztár lenni” – Tóth Vera-interjú

Tóth Vera 18 évesen nyerte meg az első Megasztárt, az utána következő években négy nagylemezt is kihozott, majd 2012-ben feladta az egyszemélyes, félplaybackes koncertezést és megvalósította nagy álmát. Azóta saját, különleges felállású (ének, billentyű, hegedű, beatbox) kvartettjével, valamint egy big banddel, a Budapest Jazz Orchestrával szokott fellépni – utóbbival adnak április 9-én is gálakoncertet a Marczibányi Téri Művelődési Központban. Tóth Verával jazzmúltjáról, pánikbetegségéről, a haknizásból való kitörésről és a zenészszakma árkainak betemetéséről is beszélgettünk.

Milyen viszony fűz a jazzhez, swinghez, blueshoz, funkyhoz? Az emberek többségének nem biztos, hogy ezek a stílusok jutnak először eszébe rólad, pedig régóta ezekben mozogsz.

Mindenki tudja, hogy nem vagyok egy slágergyáros popénekesnő. Nekem ez sosem jött össze, de nem is akartam poparc lenni, inkább választottam a „nehezebb utat”. 17 évesen már volt jazz-zenekarom, jártunk is vele fellépni a Művészetek Völgyébe vagy Szentbékkállára a Pannon Udvarba, és nagyon megfogott ez a beszélgetésekkel, borkóstolókkal teli, intellektuális miliő. Apukám és a körülöttem élők zenei ízlése is ebbe az irányba terelt. Aretha Franklinnel, Stevie Wonderrel és Whitney Houstonnal kezdtem, aztán jött Ella Fitzgerald, Frank Sinatra, George Benson, plusz olyan zenék, amiket nem nagyon hallgatnak Magyarországon, mint a The O’Jays vagy a The Dells, amelyek a 60-as, 70-es, 80-as évek nagy, fekete bőrű vokális zenekarai voltak dögös, funk- és jazzalapú dalokkal. A szomszéd lánnyal pedig rengeteg Beatlest hallgattunk.

2013-BAN BEMUTATTUK A TEHETSÉGKUTATÓK VILÁGÁT.

Ehhez képest nagyon más zenei világba kerültél a tehetségkutatókkal.

Ott is próbáltam olyan énekesektől választani dalokat, mint Dusty Springfield vagy Frank Sinatra, akik nem feltétlenül képviseltetik magukat a tehetségkutatókban. Akkor még a Megasztárban lehetővé tették, hogy B-oldalas számokat is énekelhessünk. A későbbiekben már nem, mert akkor a mainstream, a pop, a trendiség vitte a pálmát. Tudjuk jól, hogy a tehetségkutatókban nemcsak az a lényeg, hogyan énekelsz, hanem a sztorid, a külalakod, a dumád ad el téged. Régen a hang sokkal többet számított, mint ma. Aki erre adja a fejét, annak számítania kell rá, hogy ezek a műsorok nem feltétlenül a művészetről szólnak, de egy 18 éves vidéki lány, akinek az anyja adta be a jelentkezési papírját, honnan is tudná?

A szimpátia, a jó sztori neked is megvolt, szerettek az emberek. Miért nem akartál mégse popsztár lenni?

Szerencsésnek éreztem magam, mert bármit csináltam, elfogadták. Az első lemezemen László Attilával, Halász Jánossal és Horváth Attilával, a jazz- és rocktörténelem legnagyobb neveivel dolgozhattam. Azt a lemezemet a mai napig veszik és hallgatják Spotify-on, pedig nem feltétlenül popzene. Ha a ’90-es évek közepén jelent volna meg, azt mondom, lehetett volna sikeresebb is, de a maga idejében nem az volt a trend, amit mi képviseltünk, mégis működött és működik a mai napig. Az elmúlt években viszont sokszor kaptam olyan popdalokat, melyekkel nem tudtam azonosulni. Én nem vágyok rá, hogy mindenki imádjon és az én koncertemre járjon. Azoknak szeretnék énekelni, akik értékelik a minőségi zenét, és tudják, hol kell tapsolni egy hangszerszóló után. Egy-kétezer ember rendszeresen jár a koncertjeimre, ami szerintem fantasztikus dolog.

ADELE BEÉRETT – TÓTH VERA AJÁNLJA ADELE ELŐZŐ ALBUMÁT.

Melyik volt az első dalod, amiben megtaláltad önmagadat?

A Nem kell valami másé. Vagy a Sorskerék, ami már picit poposabb volt, 2010-ben. Az volt az egyetlen slágerem, amit a rádiók is imádtak játszani. Ezt egy idős zeneszerző, Nagy Tibor írta, akivel csináltam egy lemezt az EMI kiadásában. Az volt az álma, hogy elénekeljem azokat a dalait, amiket még nem vett fel senki. Ő írta a Száguldás, Porsche, szerelem, az Ez majdnem szerelem volt és a Táncoló fekete lakkcipők című dalokat is.

Nem vágytál rá, hogy több Sorskereked legyen?

Nagyon fiatal koromban még vágytam rá, mint ahogy arra is, hogy egyszer nemzetközi sztár legyek, de ezek az ambíciók idővel koptak. Az ember rájön, hogy nem szabad azokat az álmokat kergetni, amiket lehetetlen elérni, és nem azért, mert nincs meg hozzá a kvalitása, hanem mert a körülmények nem adottak hozzá. Én 26 évesen éreztem meg először, hogy mit akarok, és 32 éves koromra tudtam elérni azt. Kellettek ehhez fontos tapasztalások, hogy az embert kicsit megcsapkodja az élet, átéljen szakmai csalódásokat, zenekari tagcseréket, baráti kapcsolatok végét, mire kiforr a személyisége, és kialakul egy stabil alap, amire építkezhet.

POP & DOGS: ZENÉSZEK MESÉLTEK A KUTYÁJUKRÓL – KÖZTÜK TÓTH VERA IS.

Ilyen fontos tapasztalat volt az is, amikor rájöttél, hogy nem neked való a félplaybackes haknizás?

Ez 6-7 évig tartott az életemben, és ennyi idő alatt ki lehet égni benne. Nem tudtam azonosulni a félplaybackezéssel, mindig is zenekart szerettem volna magam mögé. Az akkori menedzserem viszont egyszemélyes történetet akart, mert az a legegyszerűbb, leggyorsabb pénzkereseti lehetőség. És közben belém mantrázta, hogy élő zenéből nem lehet megélni, és a magánéletet nem lehet összeegyeztetni a zenei szakmával. Évekig ennek megfelelően éltem, mire rájöttem, hogy ez nekem nem jó. Aztán 2012-ben gondoltam egyet, és ha nem is egyik napról a másikra, de abbahagytam a félplayback haknikat. Elkezdtem zenekarral játszani, először 30 ember előtt egy picike klubban. Mostanra egy-kétezressé duzzasztottuk a közönségünket, de ehhez kellett 8 év, rengeteg próba, és az is, hogy sok pénzt beleöljünk a projektbe. Soha nem volt támogatásunk, mert nem tudtam, kihez kell fordulni, ha szponzort akarok szerezni, amikor pedig megpróbáltuk, a legtöbben az utolsó pillanatban visszautasítottak. Egy idő után elegem lett abból, hogy szponzorokat keressek, és arról győzködjek embereket, hogy jó énekes vagyok és ez egy jó projekt, és elkezdtem beleölni a saját pénzemet. 2017-ben csináltunk egy nagy koncertet a Kongresszusi Központban, ahol vegyítettük az undergroundot, a jazzt, az altert és a bluest, és Wolfie, Pásztor Anna, Charlie és Tóth Gabi voltak a vendégeink. Az nagyon jól sikerült.

Mennyire volt nehéz befutott énekesnőként az újrakezdés?

Nem tudom megmagyarázni, miért, de éreztem, hogy rendben lesz. Tudtam, hogy ez az én utam, és a megérzéseimre kell hallgatni. 26 éves korom óta hallgatok rájuk. Addig mindig meg tudtak győzni valamivel, befolyásolható és naiv voltam. A naivitásom a mai napig megmaradt az élethez, de egy nőnek ennyi kell.

Mi történt 26 évesen, hogy elkezdtél bízni a megérzéseidben?

Volt egy nehezebb időszakom, pánikbeteg lettem. Ez annak a sok szorongásnak és félelemnek a következménye volt, amit a „majd holnap” gondolkodásmód okozott. Mindig halogattam a változtatást, hogy majd legközelebb, majd holnap jó lesz. Rá kellett jönnöm, hogy ez nem így megy. Nem dughatom el a doboz aljába a szorongásaimat, hanem igenis akkor kell cselekedni, amikor az ember úgy érzi. Akkor jött egy nagy „gardróbürítés”, jártam szakemberhez, mert durva, irreális félelmeim voltak. Rettenetesen rossz érzés a szorongás, olyan, mintha a világ el lenne zárva és egy szűk, sötét és hideg szobában dideregnék. Féltem emberek közé menni, féltem fellépni, még a saját családommal se akartam találkozni. És amikor elkezdtem a szívemnek, a megérzéseimnek élni, az olyan volt, mintha kiengedtek volna egy álomvilágból a valóságba. Azt hiszem, akkor nőttem fel.

Tóth Vera és Charlie. Fotó: Boldog Attila.

Ekkoriban találtál rá a Budapest Jazz Orchestrára is?

Először 2004-ben találkoztam velük, amikor még Fekete-Kovács Kornél volt a vezetője, és Sting előtt léptünk fel a Kapcsolat koncerten. Aztán öt évvel később kapcsolatba kerültem Kollmann Gáborral, aki a szaxofonost helyettesítette néha a zenekaromban, és ő lett a Budapest Jazz Orchestra vezetője, miután Elek István lemondott. Gábor nagyon jól összeszedte a zenekart, és megkeresett. Azt mondta, hogy ne sértődjek meg, de kevés olyan nem tanult zenész van a szakmában, akinek ilyen kvalitásai vannak és tud jazzt énekelni, ráadásul a swinget is érzi. Nekem pedig mindig az volt az álmom, hogy nagyzenekarral a hátam mögött játsszak, úgyhogy elkezdtünk együtt dolgozni. 2012 decemberében adtunk egy karácsonyi koncertet a Budapest Jazz Clubban, és onnantól hagyománnyá váltak a karácsonyi fellépéseink. Aztán idővel karácsonyon kívül is lettek koncertjeink, és egyre jobban összemelegedtünk.

2012-ben történt egy tragikus esemény. Az M3-ason megállt egy autó a sötétben, és a BJO első busza beleszaladt, a második busz pedig belement az elsőbe. A dobosuk, Mohay András kiszállt, hogy segítsen, és 130-cal nekiment egy autó és szörnyethalt. Én nem voltam ott, de akár ott is lehettem volna, mert akkor már együtt játszottunk a zenekarral. Nagyon megszenvedték azt a balesetet, mind testileg, mind lelkileg. Ugyanakkor volt egy olyan érzésem, hogy ez a tragédia egy újjászületés volt a zenekarnak és egy új energia kezdete is, mely talán örökre összekovácsolt minket. Azóta a Budapest Jazz Orchestra egy hihetetlenül stabil, világszinten játszó zenekar, és nagyon büszke vagyok rá, hogy velük énekelhetek.

Áprilisi 9-én, szombaton a Marczibányiban léptek fel. Mivel készültök a koncertre?

Egy sztenderdekből és saját dalokból álló műsorral. Régi vágású ember vagyok, nagyon szeretem a táncdalfesztiválok korát is, úgyhogy válogatunk zenei csemegéket onnan is és persze eljátsszuk a sztenderdeket is, amiket mindenki szeret, mint a New York, New York vagy a Besame Mucho, de nem elcsépelt, hanem odaverős hangszerelésben. Romhányi Áron nemrég írt nekem egy dalt, egy popnótát, amit megcsináltunk swingben. Évekig Zakar Zoltán hangszerelt nekünk dalokat, de ő sajnos elhunyt, és azóta Áron hangszerel, aki egy kicsit fiatalosabban fogja meg a dolgokat. Abszolút amerikai a hangulat. Aki szereti a big bandet, annak ajánlom, aki szereti a jazzt, annak is, meg aki szeret engem, annak is.

„NEM AKAROK SZÉPEN ÉNEKELNI”: OLÁH IBOLYÁVAL IS INTERJÚZTUNK.

Szécsi Pált is szoktál énekelni a koncertjeiden. Mit szeretsz a táncdalok világában?

Azt, hogy gazdag a zenei kínálat, gyönyörű a zene, és akkor még alapvető volt, hogy nagyzenekar játszik az énekes mögött a királyi tévében. Olyan csodálatosan nyúltak a dalokhoz és olyan szép harmóniákkal dolgoztak, hogy nem véletlenül hívják ezeket a dalokat örökzöldeknek. Persze az eredeti hangszerelést néha lecseréljük modernebbre, én sem vagyok még öreg néni, szeretem a mai dolgokat. Az a vágyam, hogy összekössem a régi zenéket mai hangszereléssel és trendi muzsikusokkal. A Rock & Jazz című koncertsorozatunkon például az alternatív zenét és a jazzt ötvözzük, Vitáris Iván Mack The Knife-ot énekel. Mint kiderült, Frank Sinatrán nőtt fel, de ha nem kapna ilyen felkérést, ez nem jönne elő. Én abban hiszek, hogy zenei hidakat kell képezni. Ahogy például a Random Trip is teszi. Összekötni zenészeket és műfajokat, mert olyan szinten szétesett a szakma és megy a klikkesedés, hogy radikális változtatásra lenne szükség. Ez régen is így volt, de nem ennyire, a zenészek összejöttek a díjátadókon, jóban voltak, beszélgettek. Ez az összetartás hiányzik most.

Amikor 2017-ben Wolfie és Pásztor Anna eljött a koncertünkre, mindenki félt: a jazz-zenész az MC-től, az MC meg attól, hogy big bandben kell énekelni és hogy fogják elfogadni. A jazz-zenészek nem értettek egyet a más műfajú dalokkal, volt egy kis feszültség, de a végén ők is belátták, hogy ez nagyon is jó. Láttam rajtuk, hogy végre élet kerül a zenekarba, mert valami újat viszünk bele. Ezek a frissítések nagyon kellenek a zenészeknek, a szakmának, és a közönségnek is. Három évvel ezelőtt még be se volt járatva a Vitáris Iván–Pásztor Anna-műsorunk, de a szegedi zsinagógában a csilláron is lógtak az emberek, mert kíváncsiak voltak rá. Szeretném, ha még több ilyen jó kapcsolat alakulna és lebontanánk az egymásról alkotott tévhiteket.

Tóth Vera és a Budapest Jazz Orchestra április 9-én a Marczibányi Téri Művelődési Központban ad gálakoncertet, jegyvásárlás, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Éder Vera