„Nem akarok szépen énekelni” – Oláh Ibolya- és Bíró Kriszta-interjú

Miért tetováltatta magára Edith Piafot, hogyan nyomta rá a bélyegét a pályájára az intézetis sors, és miért kell minden előadásba beledögleni? Még 2018-ban jelent meg Presser Gábor és Oláh Ibolya könyvcédéje, a Voltam Ibojka, amin Ibolya keserédes sanzonokat énekelt neves magyar költők verseiből – ebből készült most Bíró Kriszta, az Örkény Színház színművészének írói-szerkesztői-rendezői közreműködésével színházkoncert. Na de hogyan tudnak kortárssá válni a sanzonok? Ez is kiderül a ma este a Marczibányi Téri Művelődési Központban, holnap pedig a Klebelsberg Kultúrkúriában látható Női posta előadásból, valamint az énekesnővel és a rendezővel készült páros interjúnkból.

Ez már a második önálló színházi ested vagy színházkoncerted az Ibolyántúl után. Mi vonzott a színház világába?

Oláh Ibolya: Imádom a színházat, folyton okulok, csiszolódok ott, és olyan emberekkel dolgozhatok, akiknek köszönhetően nyíltabban és tágabban látom a világot. Mindig is vonzottak a különleges és nem normális emberek, akiket a színház és a zene világában találtam meg. Nyolcéves voltam, amikor először láttam Halász Juditot énekelni, akiről tudtam: amellett, hogy énekesnő, nagyon jó színész is. Meg is mondtam a nevelőimnek, mert nekem se anyám, se apám nem volt, bár anyám végül nagyon sok lett, hogy szeretnék betekinteni a színház világába. Rettenetesen kíváncsi voltam, mi zajlik a háttérben. Amikor végre betekinthettem, teljesen elvarázsolt. De engem sajnos bedarált a gyerekvédelmi rendszer, nem lehettem az, aki szerettem volna. Nem mehettem zenei szakközépbe vagy akár művészeti egyetemre.

Volt olyan vágyad, hogy színész legyél?

Oláh Ibolya: Egy időben nagyon szerettem volna színésznő lenni, jó érzékem volt bizonyos helyzetekhez. De azt mondták nekem, hogy akkor csinálok nagyon jót, amikor nem tudom, hogy mit csinálok. Ez a mai napig így van.

Állítólag Presser Gábor is azt kérte tőled, hogy a Női postában „ne játssz” a színpadon.

Oláh Ibolya: Valóban, én nem vagyok színésznő, és bizonyos esetekben magam sem értem, mit és hogyan csinálok. Nem is tudom megismételni a következő alkalommal.

Bíró Kriszta: Iboly elképesztő színpadi jelenség. Előadóművész. A Női posta nem egy színdarab, mert ha az lenne, akkor bárki, aki elég tehetséges és tud énekelni, eljátszhatná. Ez az est csak és kizárólag Bojkáé. Ahogy Edith Piafot se lehet behelyettesíteni senkivel. Ibolykának rettenetesen nehéz dolga van ebben az előadásban, mert egyszerre van jelen előadóművészként, miközben nagyon civilnek és személyesnek is kell lennie, hiszen mégiscsak őróla szól ez az este. Egyébként egy jó színész ugyanezt csinálja, csak különböző szerzők szerepeit húzza magára, itt meg az Ibolya – az Ibolya. Mint egy intézmény.

A Női posta csapata: Furák Péter, Bíró Kriszta, Oláh Ibolya, Födő Sándor.

A Női posta Örkény Istvántól Parti Nagy Lajosig, Karády Katalintól Lesznai Annáig sokféle szerzőtől sokféle szöveget vonultat fel. Milyen vezérfonalat húztatok végig az előadáson?

Bíró Kriszta: Úgy képzeltük el, mintha lenne egy mennyei panasziroda, ahová mindenki megírhatja azt a sorsfordító eseményt, amit ki akar beszélni magából. Az előadás nem egy lineáris vonalon halad, hanem sok kis történet hangzik el, pillanatfelvételek egy-egy ember sorsáról. Olyan ez, mint egy patchwork-takaró, amit színes kockákból varrnak össze, és a végére egységgé válik. Nem csak női sorsokról szólnak, de mindig nőkhöz kötődnek a szövegek. Vannak köztük klasszikusok is, mint Szép Ernő, Karády Katalin, vagy Molnár Ferenc, de én is írtam szövegeket. Nagy merítésből dolgoztunk.

A Voltam Ibojkát Erdős Virág mellett főként férfi szerzők (Parti Nagy, Závada Péter, Varró Dániel, Kántor Péter, Fejes Endre, Borbély Szilárd) verseiből és a saját dalszövegeiből írta Presser Gábor. A Női posta Kriszta szerkesztésében-rendezésében több női szerzőt is felvonultat. Ezzel a hangsúlyok is máshova kerültek? Egyáltalán mennyire volt fontos, hogy női szerzők szövegeivel bővítsétek az előadást?

Bíró Kriszta: Nem ez volt az elsődleges szempont a szövegkönyv összeállításakor, hanem, hogy olyan történeteket, sorsokat találjak, amiket bele tudunk szőni ebbe a patchwork-előadásba. Aztán egy idő után mégis elkezdtem arra törekedni, hogy minél több női szöveg szerepeljen – mégiscsak mindketten nők vagyunk –, de a fő szempont a minőség volt. Csinálhattunk volna olyan előadást is, amelyben csak és kizárólag női szerzők szerepelnek, de nem szerettem volna, ha eltolódnak a hangsúlyok. Hogy még véletlenül se arról szóljon az előadás, hogy vannak a szemét férfiak és a szerencsétlen nők. Emberek vannak, akik között akadnak férfiak és nők, jók és rosszak, bűnösök és áldozatok. Figyeltünk rá, hogy ez az egyensúly megmaradjon.

Hosszú próbafolyamat előzte meg a Női postát, amely a versek, dalok, szövegek elemzésével telt. Melyikbe volt a legkönnyebb és melyikbe kicsit küzdelmesebb belehelyezkedni?

Oláh Ibolya: Nem volt egyszerű folyamat, de Krisztám jó pedagógiai érzékkel dolgozott velem. Tudta, hogy elsőre, de még másodjára sem fogom megérteni, és rendszeresen át kell beszélnünk, fel kell frissítenünk a szövegeket. „Még mindig nem érti, persze bólogat. Akkor mondjuk el még egyszer” – ezt eljátszottuk párszor. Aztán idővel elkezdtem érteni a sorokat és a bennük rejlő sorsokat. Sokat segített az is, hogy Kriszta felmondta nekem a szövegeket, amiket hallgatva úgy éreztem, mintha ott állnék a színpadon és meglenne az előadás.

Bíró Kriszta: Értem, miért mondja ezt Bojka, de pont ettől vált izgalmas kihívássá, amiben én elsősorban nem a nehézséget éreztem, hanem, hogy állandó figyelemre, empátiára és őszinteségre van szükség. Ibolyánál nem lehet kamuzni. Én hajlamos vagyok azt mondani valamire, hogy rendben, értem, csak, hogy békén hagyjanak és haladjunk. Hiába mondott most mást, Ibolya nem ilyen. Ha valamit nem ért, lehet, hogy elsőre bólogat, de pillanatokon belül szól, hogy ezt még egyszer meg akarja hallgatni, vagy neki azt még egyszer el kell magyarázni. És ha nem értette meg, akkor én vagyok a hibás, én mondtam el valamit rosszul. Ezt pedig egyszer sem éreztem kellemetlen nehézségnek, inkább egy harapnivaló feladatnak, amit bármikor szívesen újrakezdenék.

Oláh Ibolya és Presser Gábor. Fotó: Lettner Kriszta.

Van olyan dal, amihez szorosabb érzelmi viszony fűz, talán azért is, mert nehezebb volt megfejteni, viszont a megküzdés miatt a szöveg katarzisa is megnőtt?

Oláh Ibolya: Hozzám nagyon nehéz közel kerülni, érzelmileg mindig tartok másoktól egy bizonyos távolságot. Ez nem az embertől függ, hanem ez a sorsom. Az életem során belém rögzült, hogy ne engedjek egy ponton túl másokat, hogy ne érezzek csalódást, vagy éppen örömöt, boldogságot, szerelmet, mert ez az, amiben végül sérülni lehet. Mindig csak annyit adok magamból, amennyit kell, és utána bezárok, amivel jól meg tudom nehezíteni mások dolgát. Ezért sem volt könnyű Pici bácsival dolgozni, mert rajta is ugyanezt éreztem. Két nehéz természetű ember, ha találkozik, ráadásul egy olyan időszakban, ami egyikünk számára sem volt könnyű… De túllendültünk rajta, ami által született egy borzasztóan jó anyag, a Voltam Ibojka, amiből pedig született egy fantasztikus előadás, a Női posta, amit a mai napig élvezek, és alig várom, hogy mikor játsszuk legközelebb.

Bíró Kriszta: Ibolya, csak arra nem válaszoltál, hogy melyik az a szöveg, ami a legjobban megérint.

Oláh Ibolya: A legszebb vers. Amikor először meghallottam, nem is a dalt, inkább a szöveget, mélyen beleszerettem. Aztán az a bizonyos rózsacsokor (Rózsacsokor-variációk), amit Parti Nagy Lajos írt, még tetőzte Erdős Virág versét. Nagyon szép versek hangzanak el az előadásban Kántor Pétertől Szép Ernőig. Számomra a dalok a legnehezebbek, mert előadás közben annyira elvisznek, hogy utána nehéz kizökkenni abból az állapotból és tenni-venni a színpadon. Vittem magammal mérleget a próbafolyamatra, és megmértem: egy-egy előadáson 3,5 kilót fogytam a stressztől.

Bíró Kriszta: Nagyon nehéz feladat elé állítottam Ibolykát, mert miközben énekli ezeket a pokoli nehéz dalokat, prózaszövegek is elhangzanak felvételről, amiket különböző színészek olvasnak fel – ezek a levelek, amikre a dalokban reagál Ibolya –, és közben különféle cselekvéseket is végre kell hajtania a színpadon. Ha nagyon belemerül egy-egy dalba, akkor nehéz egyik pillanatról a másikra váltani, és elmenni egy kellékseprűért, vagy odamenni a két muzsikushoz, Furák Péterhez és Födő Sanyihoz, de Ibolya megugrotta ezt az akadályt.

A Voltam Ibojka és a Női posta is a sanzonok világát kelti életre. Mennyire áll hozzátok közel ez a műfaj?

Oláh Ibolya: Mindig is érdekeltek a sanzonok és a portugál fado dalok is, de nem értettem igazán a világukat. Ennek ellenére izgatta a fantáziám, hogyan lehetnék híres sanzonénekes vagy fadoénekesnő. Elkezdtem beleásni magam ebbe a világba, megnéztem egy dokumentumfilmet Edith Piafról, és hűha! Nem sokban tért el az életünk, talán csak annyiban, hogy én még élek. Tudtam, hogy Pici bácsi ebben a zenei világban mozog, de nem siettettem a dolgot, megvártam, amíg a sors zenei téren összehoz minket. Amikor elkezdtünk a Voltam Ibojkán dolgozni, fél évig csak verseket elemeztünk, aztán fél évig gyakoroltunk, és csak a következő évben kezdtem el sanzonokat énekelni. A tetoválások közül, amiket a nyakamon látsz, az egyik Edith Piafot ábrázolja, aki hitt a Síró Madonnában, a másik tehát egy Madonna, a harmadik pedig a La Vie En Rose.

Oláh Ibolya és a tetoválások. Fotó: Lettner Kriszta.

Miért szeretsz sanzonokat énekelni?

Oláh Ibolya: Mert nagyon mélyek. Nem olyanok, mint a mindenkori populáris zenék. Összetettebbek, nehezebbek. Nem lehet őket szépen elénekelni. Tudnám úgy is, de nem akarok szépen énekelni, hanem át akarom élni, elő akarom adni őket, hogy libabőrözzenek a nézők és még a hátukon is felálljon a szőr. Ha nem tudom előadni, akkor ugyanolyan vagyok, mint bárki más. Ettől lesz más a Női posta is. Hogy itt minden dalt elő kell tudni adni és bele kell dögleni.

Bíró Kriszta: Ibolyának igaza van abban, hogyha ezeket a dalokat valaki szépen elénekli, az még semmi, csak egy üres edény, amit meg kell tölteni azzal a személyességgel, amitől nekem nézőként görcsbe rándul a gyomrom, feláll a szőr a hátamon, és időnként meg elröhögöm magam kínomban. Ha valaki meghallja azt a szót, hogy sanzon, valami poros, ásatag dologra gondol, holott ez egy tévedés. A sanzon tud kortárs lenni, ha az énekes valóban egy számára fontos érzést vagy gondolatot közvetít. A sanzonnál borzasztó fontos a szöveg is, nem csak a dallam. A Voltam Ibojkára és a Női posta című előadásra senkinek se jutna eszébe azt mondani, hogy sanzonok szólnak, mert ez a közhely van a fejünkben, és sanzont utoljára Edith Piaf énekelt. Miközben ezek sanzonok, csak meg kellett újítani picit a műfajt. Úgy gondolom, Presser Gábornak ez tökéletesen sikerült.

A Női posta előadás legközelebb ma este látható a Marczibányi Téri Művelődési Központban, jegyvásárlás, Facebook-esemény, holnap pedig a Klebelsberg Kultúrkúrián, jegyvásárlás.

Következő előadás a Marczibányiban: december 11., jegyvásárlás, Fb-esemény.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Lettner Kriszta