Paul Thomas Anderson kilenc film alatt az egyik legnagyobb amerikai rendezővé nőtte ki magát, aki bármely műfajban otthonosan mozog, és olyan szintű autonómiát élvez, ami nem sokaknak adatik meg Hollywoodban. Nem tévedhetetlen, de a március 24-én a magyar mozikba kerülő Licorice Pizza újabb érv arra, hogy hagyni kell, hogy hallgasson a megérzéseire. Ez a kritika először a Recorder magazin 91. számában jelent meg.
Az öt-hat évtizede megbízhatóan teljesítő mesterek (Spielberg, Scorsese, Eastwood) helyzetéhez hasonló művészi autonómiát csak nagyon kevés fiatalabb rendező élvez Hollywoodban. Még Tarantinónak vagy Wes Andersonnak is tele kell pakolnia sztárokkal minden filmjét ahhoz, hogy elég pénzt kapjon a megvalósításra. A Licorice Pizza alapötletével valószínűleg az amerikai rendezők 99%-át elhajtotta volna minden ép eszű producer. Történet- helyett hangulatközpontú, a hetvenes években játszódó felnövéstörténet két ismeretlen, átlagos kinézetű újonccal a főszerepben? Legjobb esetben is nullköltségvetésből jöhetett volna létre úgy, hogy utána a Sundance filmfesztiválon imádkoztak volna, hogy csak vegye már meg egy streamingszolgáltató.
 |
| Paul Thomas Anderson, Alana Haim és Cooper Hoffman a Licorice Pizza című filmben |
Paul Thomas Anderson kezében viszont a COVID-bezárások után még mindig gyengélkedő filmipar egyik megkerülhetetlen, mindenképpen moziban átélendő élménye lett, ami még könnyed műfaja ellenére is az Oscar-szezon egyik automatikus éllovasa. Ahhoz, hogy mindezt a bizalmat kivívja, kellett persze a Vérző olaj, a Boogie Nights, a The Master vagy a Fantomszál, de a Licorice Pizza egyikre sem igazán hasonlít, sőt, a megosztóbb filmjeivel (Kótyagos szerelem, Beépített hiba) sem rokonítható.
Természetesen a korrajz ugyanolyan pazar, mint a Boogie Nightsban, és az „összejönnek-e vagy sem?”-dilemma a Kótyagos szerelmet juttathatja eszünkbe, de a Licorice Pizza sokkal inkább egy „hangout movie”, azaz a lényeg, hogy ráérősen együtt lébecolunk a karakterekkel különböző mindennapi és kevésbé mindennapi kalandokon keresztül. Az alműfaj klasszikusai az Amerikai graffiti, a Tökéletlen idők, a Majdnem híres, az Everybody Wants Some!! és mostantól kétségtelenül a Licorice Pizza is.
A karakterek imádnivalóak, isteniek a zenék, egymást követik a zseniális epizódok és őrült cameók (Bradley Cooper a legemlékezetesebb, de még vagy öt hasonló jelenetlenyúló alakítást lehetne említeni), a háttérül szolgáló 70-es évekbeli Los Angeles pedig egyszerre tűnik mesebelinek és a legapróbb részletig hitelesnek. Mindeközben pedig az egész filmet belengi egy olyan laza könnyedség, hogy egy pillanatig sem érezzük, hogy bármiféle katartikus végkifejlet felé kellene haladnia.
Egyesek ezt kifejezetten izgalmasnak fogják találni, másokban okozhat majd hiányérzetet. Hiába slágertéma mostanában, Paul Thomas Anderson mégis darázsfészekbe nyúlt a két főszereplője közötti korkülönbséggel, és ahogy a Fantomszál kapcsán felmerült, hogy hímsoviniszta szempontból közelíti meg a párkapcsolati erőviszonyokat, úgy a Licorice Pizzára is rá lehet húzni, hogy egy 50-es férfi közhelyes kamaszkori vágyálmainak filmes feldolgozása.
Szerencsére Alana Haim és Cooper Hoffman színészi alakítása minden aggályt eloszlat, megaláztatásokkal és elhibázott döntésekkel tarkított kósza útkeresésükkel maximálisan lehet azonosulni, és az őrült kalandok közepette a kettejük közti őszinte vonzalom az egyetlen biztos kapaszkodó. Paul Thomas Anderson nyilván megszerezhette volna Emma Stone-t és Timothée Chalamet-t is ezekre a szerepekre, de érdemes volt kockázatot vállalnia egykori kabalaszínésze, Philip Seymour Hoffman 18 éves fiával és kedvenc együttese, a HAIM (a testvértrió minden tagja és szüleik is szerepelnek a filmben) énekesnőjével. Ahogy két óra alatt visszafordíthatatlanul szívünkbe zárjuk ezeket a friss, eredeti és tökéletlen karaktereket, az újabb bizonyítéka annak, hogy Paul Thomas Anderson megérzéseiben sosem érdemes kételkedni.
szerző: Onozó Róbert
