Jon Hopkins legjobb lemezein a mindennapi hangok intimitásával vegyített pszichedelikus elektronika fontos gondolatokat, útmutatásokat foglal organikus egységbe. Ez a cikk először a Recorder magazin 91. számában jelent meg.
Jon Hopkins életművét 2013-ig leginkább csak tisztességesnek lehet nevezni. A londoni Royal College of Musicban tanult zongorista első három, kevésbé emlékezetes lemeze után egy időre a perifériát választotta: dolgozott együtt Brian Enóval, írt egy remek filmzenét Gareth Edwards 2010-es Monsterséhez, 2011-ben pedig kollaborált King Creosote-tal. Aztán jött az Immunity.
Az egyórás album szerzeményei egy archetipikus klubéjszaka keretei között folynak egymásba, megidézve egy hajnalig tartó veretés endorfinokkal, hullámzó érzelmekkel és a társas magány melankóliájával átitatott momentumait. Az út izgatottsággal indul, a hangulat egyre feszültebbé, a tempó egyre feszesebbé válik, egészen a megérkezésig, amit dicsőséges döngölés követ. Kábító szintidallamok úsznak techno-passzírozásra, ambientszőnyeg és glitches rugdalás keveredik. A We Disappear és az Open Eye Signal párosa fantasztikus. A böszme Colliderben kicsúcsosodó kíméletlen táncünnepet a merengés pillanatai veszik körbe, puha hangképekkel, leftfield-jelleggel, érzékeny zongoradallamokkal. A Sun Harmonics kontemplatív, euforikus hazaténfergésének majdhogynem negédes hangfolyama egy mechanikus-ritmikus zajokra kúszó zongoramelódia ambivalens békéjével zárul.
A kezdeti feszültség sehol, ágyban vagyunk, de egyedül. Az elektronikus tánczenék zárt, mesterséges világát Hopkins tudatosan nyitja meg a külvilág felé. Felénk. Szélsuhogás, ajtócsapódás, járdán lépdelő talpak, sószórók rázogatása, asztalon dobolás, lassított tűzijáték-robbanások, ablakbevágódások módosított-effektelt „talált hangjai” járják át a kompozíciókat. Hopkins érezhetően nem a szintetikus tökéletességre törekszik, hanem az életteliségre. Így verhető szét a fal a zeneszerző és a hallgató között: az Immunity „cselekménye” során kutatott emberi kapcsolatok humánuma nem a digitális-elektronikus minőségek elhagyásával hódítható vissza, hanem azokon keresztül.
A mára klasszikussá érett Immunity véget vetett Hopkins viszonylagos névtelenségének, a közel 170 koncert után totálisan kiégett zeneszerző pedig egy időre elvonult és elmerült a meditációban. Ennek eredménye hallható is ötödik, 2018-as lemezén. A gondolatiságot és ösztönszerűséget egyaránt sugárzó, progresszívebb Singularity szerkezete tudatosan rímel egy pszichedelikus – ayahuasca, varázsgomba, meszkalin vagy LSD mozgatta – trip ívére. A felfutási szakasz – a címadó dal – tele van izgalommal, várakozással, fokozódó pulzálással. A belső ismeretlenség felfedezésének botladozása ott van az Emerald Rush első, széttöredező perceiben, majd az, ahogy Hopkins megtalálja a továbblépéshez szükséges biztos pontot, példátlan. Az élmény kicsúcsosodása a Neon Pattern Drum törzsi táncával kezdődik és az Everything Connected tonnás technójában ér véget, szétrobbantva a leterhelt elméket. Jön a lemászás, a tisztulás, három csendes, szinti- és zongoradallamokra épülő álmodozós ambientszámmal. Az ezt követő epikus Luminous Beings tobzódva, játékosan próbálja meglelni az értelmet az új keletű, ragyogó fényben. A megfáradt utazó végül a teljes elengedés szakaszában a Recovery halk zongorahangjaira szenderül álomra.
Az Immunity-hez hasonlóan a Singularity is közel hozza szerzőjét, hiszen ez Hopkins megélt élménye is (a borító is jelzi, hogy nagy DMT-rajongó). A belső kozmoszt kutató lemezén többek között elrejtette a lakása előtt mászkálók utcazaját, vízforralójának sípolását és pingponglabdáinak pattogását is, a lemez záródalában pedig hallani, ahogy hozzáér a zongora billentyűihez, ahogy remeg a levegő a stúdióban. A szent és a profán egymásba olvadásával válik a Singularity teljes zenei ökoszisztémává, amelyben minden összefügg mindennel. Elképesztően összetett, eszméletlenül organikus lemez, hallgatni viszont egy percig sem nehéz. Sőt. A Singularity mestermű.
Hopkins a pandémia nyomását egy százéves tibeti hangtál kongására épülő 20 perces meditációs hanginstallációval oldotta. A 2020-as Meditations az, ami. Főként azoknak szól, akik használni is tudják. A hangtál végtelenben vibráló hangja nyitja tavalyi lemezét is. A Music for Psychedelic Therapy egy természeti-környezeti hangokra és elektronikus hangképekre épülő ambientlemez. Az album egy Hopkins életét megváltoztató élmény summázása: egy generatív hangokat és a hanghullám-terápia új irányait kutató tudóscsapat meghívott tagjaként vonult el az ecuadori Tayos-barlang mélyére, ahol több napot töltött a sötétben, vizsgálva-rögzítve az akusztikájáról híres vájat hangjait.
Sistereg a mindent bekebelező kuss, odakint madarak dalolnak, valahol csörgedezik egy patak, esőzaj. Hopkins mindezt csak alig hallható drone-búgással és szinte meg sem érintett zongorabillentyűk tünékeny hangjaival fogja össze. Másra nincs szükség: hála, áhítat, alázat van a flóra és fauna ritmizáltságtól megfosztott hangjainak hipnotikus áradásában. A lemez második fele a kiutat és a tapasztalatok feldolgozását eleveníti meg: ezekben az izolációs tartályként lebegtető kompozíciókban már több a fény, a szín, az irány, több a zenei hang (a vonósok és a madárcsivitelés összhangja kiemelendő). Az út vége a tábortűz, az otthon melege, az izzó fa sercegésénél pedig csak a néhai Ram Dass lemezt záró monológjának bölcseletei megnyugtatóbbak. A Music for Psychedelic Therapy azonban több egy esőerdei field recordingnál.
Ahogy a Singularity, úgy ez a lemez is a pszichedelikus utazás narratíváját követi. A két album közötti eltérés azonban nem csupán zeneileg hatalmas: míg a Singularity absztrahálva idézte a tripstációkat, addig a Music for Psychedelic Therapy célja a tágult tudat barlangjába leereszkedő pszichonauta kísérése és az út formálása. Nem illusztrál, hanem megóv. Hogy ne legyen ijesztő az, ami elsőre általában az. Akármibe is botlunk odalent, Hopkins velünk van, és segít. A Music for Psychedelic Therapy egy hangok alkotta és határolta tér, amiben ijedelem nélkül el lehet tévedni. A végén úgy is ott lobog a tábortűz. Szó sincs ezoteriáról, vagy new age-ről, ez egy tisztán spirituális alkotás. A különbség rohadt nagy.
Hopkins munkája fontos és hiánypótló. A poszttraumás stressz szindróma, a depresszió és a szorongás kezelésében egyre nagyobb áttöréseket érnek el napjainkban a pszichedelikus terápiák (például pszilocibin-, MDMA-terápia). A terápia során használt klasszikus zenék (Bach, Górecki, Pärt) poros repertoárja olyan lemezzel bővült, ami címében is hirdeti: a kezelés támogatására született. Hogy a zenéjét használni fogják-e a felügyelt pszichedelikus terápiákon, azt nem tudni – de Hopkins ezzel belépett egy érdekes diskurzusba. Amit remélhetőleg a jövőben még többen megtesznek majd.
szerző: Pernecker Dávid
