A saját rituálénk. Jon Hopkins: Ritual (lemezkritika)

Jon Hopkins új lemezét „személyes rituálékhoz” írta, ezért a spirituális munka tetemes részét nekünk kell elvégezni. Ez a kritika először a Recorder magazin 118. számában jelent meg.

A Dreamachine – Brion Gysin beat-polihisztor 1959-es találmánya – jópofa pszichedelikus játékszer. A kütyü stroboszkopikus fényáradatát csukott szemhéjon keresztül figyelők szó szerint lemennek alfába (alfa-agyhullámok, szevasztok!), hallucinálgatva a harmadik szemet felfeszítő heveny villódzástól, pszichedelikumok segítsége nélkül. A Dreamachine ugyan működik zene nélkül, de zenével az igazi. Bármilyen zenével. Ez talán nem túlzás annak tükrében, hogy Gysin legszívesebben Throbbing Gristle-t hallgatott az érzékelés kapuit döngető fényfürdőben. Az épeszűbbek ugyanakkor – magától értetődően – inkább langy ambienttel vagy savasabb elektronikával ágyaznak meg a belső utazásnak. Nem meglepő ezért, hogy több zenekar és előadó írt már zenét Gysin „álomgépéhez”, ahogy az sem, hogy ezek közül Jon Hopkins idei munkája a legjobb. Még akkor is, ha a Ritualt teljesértékű Hopkins-lemeznek a kelleténél megengedőbben lehet csak nevezni. 

A 40 perces művet Hopkins egy edinburghi jégpályán felállított böszme méretű Dreamachine-installációhoz komponálta felkérésre, ezt a főként funkcionális kísérőzenét pofozta aztán album-kompatibilissé. A Ritual – ahogy azt Hopkins is hirdette – a 2021-es bámulatos Music for Psychedelic Therapy kinetikus párdarabja. Épp annyira alkalmazott – illetve alkalmazható – pszichedelikus zene, amennyire nem. Működik Gysin köcölléjével és anélkül is, tisztességes tudattágító cuccokkal meg pláne. A ketamin-terápiához írt süppesztő, átölelő korábbi remekétől eltérően viszont a Ritual sodor és húz és visz előre. 

Hopkins legszebben és legtisztábban építkező műve ez. A meditatív, hangtálszerű csengésektől, halk harangjátéktól, selymes sutyorgásoktól és természeti hangképektől átjárt simogató, kozmikus drone-nyitány lassan segít ki az űrbe, vagy be az űrbe, kinek mi. A lüktetés finoman kúszik be a háttérből: eleinte mintha nem is hallanánk, mintha nem tudnánk, hogy mire kezdünk bólogatni. A szinti-pulzálás alatt-fölött édeskésen csilingelő, meleg, oltalmazó dallam ébred. Anyaméh, szívverés, szeretet, nyugalom, béke, százszázalékos Hopkins. A gyönyörű téma kellemesen modulál, sűrűsödik, rétegződik, bonyolódik, majd pedig szépen eltűnik. A bólogatás azonban marad, végig. 

De a Ritual bólogatása más, mint az Immunity és a Singularity zseniális kettősének bólogatása. A Ritual nem tánczene, attól Hopkins az elmúlt évek során egyre távolabb meditálta magát. A Ritual transzzene. A Suicide és a Fuck Buttons legjobbjait idéző, egyre tömörödő, egyre vaskosabban zakatoló, egyre torzabb hipnotikus vezérdobogás annyira magával ragadóan mássza meg a testet-lelket, hogy szinte észre sem vesszük, ahogy hullámzunk tőle. Egy félórás, mesteri, élő-lélegző build-up ez, amit Hopkins nem robbant szét, csak eloszlat. Nincs katarzis, csak csendesedés egy csodás, „hopkinsosan” szentimentális zongoramelódiára. És vége is. 

Jó volt. Nagyon is jó. Tényleg van utazásjellege, a belső fajtából. Tényleg jó rá trippelni. De mintha – Hopkinshoz mérten – kevés lenne. Mintha kisujjból lenne kirázva. Noha tudatos, koncentrált, elmélyült-elmélyítő íve és strukturáltsága példás, a Ritual végső soron mégsem válik transzformatívvá. De lehet, hogy nem is kell azzá válnia. Inkább eszköz, mint önmagában helytálló gyógyambient-lemez. Elvégre Hopkins a Ritualt „személyes rituálékhoz” írta, ezért a spirituális munka tetemes részét nekünk kell elvégezni, nem neki.

8/10

Pernecker Dávid