40 évvel ezelőtt, 1982 februárjában jelent meg a Haircut One Hundred debütáló albuma, a Pelican West. A Haircut One Hundred rekordgyorsasággal lett slágerlistákat döntögető sztárzenekar, de aztán ugyanilyen tempóban hullott atomjaira az együttes. Cikkünkben a kérészéletű zenekar történetét jártuk körbe.
A brit Haircut One Hundred két alapítója, a gitáros-énekes Nick Heyward és az autodidakta basszusgitáros, Les Nemes 1977 óta játszottak együtt különböző nem túl sikeres zenekarokban. 1980-ban megjelent egy kislemezük Moving England nevű triójukkal, ennek kudarca után felvették a vállaltan semmit nem jelentő Haircut One Hundred nevet, és tagokat kezdtek toborozni új vállalkozásukhoz.
Egy évvel később kialakult a zenekar végleges felállása, az alapítók mellé csatlakozott Graham Jones gitáros, Marc Fox ütőhangszeres, Phil Smith szaxofonos, a dobos pedig a korábbi session-zenész Blair Cunningham lett. Nagy-Britanniában éppen dübörgött a poszt-punk és a two-tone, miközben elkezdtek megjelenni azok az újromantikus és szintipop zenekarok (Human League, Soft Cell, A Flock Of Seagulls stb.), akik az Egyesült Államokban is komoly népszerűségre tettek szert.
Ebből a közegből eléggé kilógott a Haircut One Hundred, egyfelől hétköznapi megjelenésük miatt (a tagok leginkább úgy néztek ki jellegzetes kardigánjaikban, mint egy bentlakásos iskola piknikezni induló tanulói), másfelől zenéjük miatt is. Nick Heyward, a zenekar dalszerzője éppen ekkoriban vált hatalmas Beatles-rajongóvá, így a hatvanas évek brit popzenéje erősen visszaköszön a dalaiban, ami érdekes kombinációt alkotott a jazz/funk-rajongó Les Nemes groove-okra építő zenei világával.
AZOK A 80-AS ÉVEK…-BELI KIRÁLY ELEKTROPOP-LEMEZEK.
Heyward saját bevallása szerint próbált nagyon egyszerű dalszövegeket írni a Haircut számára, sok dalban szinte végig egy-egy értelmetlennek tűnő sort vagy versszakot ismételget (Lemon Firebrigade, Love’s Got Me In Triangles). A zenére is hasonló játékosság jellemző, de az azonnal ható rágógumi-refrének mellett a komplexebb hangszerelések, meglepő váltások sem idegenek a Haircut One Hundred zenéjétől.
A zenekart elég hamar megtalálta az Arista, és ők adták ki debütáló kislemezüket, a Favourite Shirts (Boy Meets Girl)-t 1981 őszén, ami kapásból a brit kislemezlista 4. helyéig kúszott. A következő single, a Love Plus One pedig nemcsak a dobogót érte el, hanem Amerikában is komoly sikert aratott. A két sikeres kislemez után elég nagy várakozás fogadta a Pelican West című debütáló albumot 1982 februárjában, amely azonnal sztárstátuszba röpítette a zenekart.
A Pelican West 12 dala közül kiemelkedik a három kislemez (Favourite Shirts, Love Plus One, Fantastic Day), és bár a dalszövegek valóban nem túl mélyenszántóak, a zene lendülete és egységessége feledteti mindezt a hallgatóval. Az album producere egyébként az a Bob Sargeant (The Monochrome Set, The English Beat, The Fall stb.) volt, aki John Peel műsorait is rögzítette. A Pelican West platinalemez lett Nagy-Britanniában, és szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben is.
A Pelican West sikerének köszönhetően a Haircut One Hundred meglehetősen hosszú és fárasztó turnék sorozatát bonyolította 1982-ben. A zenekar szuperfegyvere, a kisfiús mosolyú Nick Heyward azonban nem viselte jól a felhajtást, pár hónappal a lemez megjelenése után már komoly kimerültséggel és depresszióval küzdött. 1982 nyarán jött ki a lemezen nem szereplő Nobody’s Fool című dal, ami egy év alatt a zenekar negyedik (!) olyan kislemeze volt, ami a brit top 10-ben landolt – ez azonban már a vég kezdete volt. A Haircut One Hundred elkezdte előkészíteni második nagylemezét a kiadó legnagyobb örömére, de ekkor elég váratlan fordulat történt: Nick Heyward bejelentette kilépését.
Heyward elhatalmasodó depressziója mellett a másik problémát a zenekaron belüli kreatív feszültségek jelentették. Heyward ambiciózusabb lemezt akart készíteni második nekifutásra, ekkoriban ugyanis teljesen Elvis Costello Imperial Bedroom című lemezének hatása alá került. Emiatt mindenképpen Geoff Emerickkel szeretett volna dolgozni, aki nemcsak Costello albumának volt a producere, hanem fontos szerepet játszott olyan lemezek megszólalásában is, mint a Beatles Revolvere.
A BIZTOS KEZŰ SOFŐR – ELVIS COSTELLO ELSŐ KÉT STÚDIÓALBUMA.
A megmaradó tagok viszont inkább maradtak volna a bevált formulánál, és nagy lendülettel nekiálltak énekesük nélkül lemezt készíteni. A producer ismét Bob Sargeant volt, Heyward helyett viszont nem vettek be új tagot, a frontemberi feladatokat a zenekar ütőhangszerese, Marc Fox vette át. A Heyward nélkül készült Paint And Paint (1984) valóban megmaradt a táncosabb-funkysabb zenei világnál, a lemez azonban akkora bukás volt, hogy megjelenése után a Haircut One Hundred szinte rögtön feloszlott.
Nick Heyward időközben szólókarrierbe kezdett: az 1983-ban megjelent North Of A Miracle valóban érettebb és némileg komorabb album, mint a Pelican West. A négy sikeres kislemezt (Whistle Down The Wind, Take That Situation, Blue Hat For A Blue Day, On A Sunday) is tartalmazó album azért is izgalmas a Haircut története szempontjából, mert ezeket a dalokat Heyward eredetileg a zenekar számára írta, így valami ilyenre számíthatott volna a közönség, ha a frontember nem a kilépés mellett dönt.
Heyward szólóelőadóként azóta is aktív, legutóbbi albuma Woodland Echoes címmel jelent meg 2017-ben. A zenekar többi tagja is a zene közelében maradt: a legaktívabb változatlanul Blair Cunningham dobos, aki 7 évig tagja volt a The Pretendersnek, de emellett többek között Paul McCartney-val is játszott, Les Nemes basszusgitáros pedig Rick Astley kísérőzenekarával turnézott, mielőtt felhagyott volna a profi zenéléssel.
A zenekar tagjai között nem volt igazán nagy feszültség a szétválás után: Heyward szólólemezein egykori zenésztársai közül többen is (Nemes, Cunningham és Phil Smith) rendszeresen közreműködtek. Így nem meglepő, hogy a VH1 zenecsatorna 2004-ben egy estére sikeresen összetrombitálta a zenekar összes tagját egy koncertre a Band Reunited című műsor keretein belül, aminek van néhány őszintén megható pillanata.
A Haircut One Hundred a 2010-es évek elején ismét koncertezgetett, még egy új anyag híre is fölröppent, de végül csak egy koncertlemezük jelent meg. 2013 óta a zenekar hivatalosan inaktív, Heyward is inkább szólóban volt aktív, de többször nyilatkozta, hogy nagy álma az, hogy egyszer még egy nagy londoni koncertet tartsanak a Roundhouse-ban.
szöveg: Sallai László
és a teljes, bővített kiadású Pelican West:
