Azok a 80-as évek…-beli király elektropop-lemezek: a Human League, az ABC és a Soft Cell egy-egy albuma

2013.05.18. 20:42, rerecorder

human league.jpg

Az elektropop jelenleg már sokadik, ha nem egyenesen folyamatos virágzását éli, hatása könnyedén beazonosítható az olyan zenekarok eszköztárában, mint a Crystal Castles, a Passion Pit vagy a Cut Copy. Frissessége ellenére a műfaj eredete azonban egészen a 80-as évek hajnaláig vezethető vissza, amikor számos olyan remekmű is megszületett, amelyeket még ma is bátran vehetünk le a polcról - klasszikus szintipopot hallgatni ugyanis nagyjából olyan, mint valami régi videojátékkal játszani: bár a mai technika már sokkal több mindenre képes, azért megvan a sajátos romantikája ennek is. The Human League (a nyitóképen), Soft Cell és ABC-klasszikusokról írunk.

abc_1.jpgTalán kissé meglepő, hogy a zsáner alapvető kiváltó oka a punk, illetve inkább annak későbbi vadhajtása, a posztpunk volt. A sötét és nyomorúságos közeg ugyanis olyan terhet rótt a könnyűzene vállaira, amit idővel elkerülhetetlen volt valami frissebb, élénkebb és fogyaszthatóbb megjelenéssel ellensúlyozni, és ez végül nem is váratott sokat magára. A hullám jelentősége elsők között a brit Sheffieldben volt érzékelhető a 70-es, 80-as évek fordulóján: a jelentős iparvárost még üzemei, robotoló lakosai és füstokádó kéményei is arra teremtették, hogy a dinamikus, modern futurista pop otthona legyen, így érthető, hogy az időszak legnépszerűbb zenekarai közül kettő is (ABC - balra, The Human League) innen származott. Ez utóbbi csapat ráadásul a kor kulturális mérföldkövéért is felelős volt - amikor ’81 karácsonya után a Dare című harmadik lemezéből elment vagy ötmillió, már a szkeptikusok is sejtették, hogy ami történik, az nem csupán pár sminkben bohóckodó hülyegyerek szórakozása, hanem a globális színtér jelentős átalakulása is egyben.


A NYOLCVANAS ÉVEKBEN DIGITÁLIS KÖDBE KERÜLTEK AZ ANALÓG-KORSZAK SZTÁRJAI.

Dare.pngHa megkérdezzük egy szakértőtől, hogy mi a 80-as évek esszenciális szintipop-műve, jó eséllyel a Human League munkáját fogja említeni (a zenekar eddigre már túl volt két úttörő albumon - a '79-es Reproductionön és a 80-as Travelogue-on, és egy átalakuláson: a második album után kettévált a kvartett, Martyn Ware és Ian Craig Marsh a szintén jelentős szinti-pop/new romantic Heaven 17-ben folytatta, Philip Oakley énekes és Philip Adrian Wright billentyűs pedig bevett két énekesnőt, valamint Jo Callis gitáros-billentyűst a Rezillos punkzenekarból és Ian Burden billentyűs-basszusgitárost). Könnyen érthető, hogy miért a Dare a korszak egyik emblematikus albuma, hiszen ügyesen koncentrálja a műfaj alapvető sajátosságait, vagyis a mechanikus táncritmusok, a villódzó/elterülő szintetizátorhangok és -fátylak valamint a popos dalszerkezetek elegyét úgy, hogy közben a szextett karakteres jellemvonásaira is megfelelő méretű hangsúly kerül. Az album szögletes, darabos ütemeiben és az excentrikus énekes, Phil Oakey robotszerű, határozott énekstílusában ott rejlik ugyanis Sheffield rideg és közönyös hangulata, amit sokszor dicső emelkedettséggel, illetve a kimért, hűvös szerzeményekkel próbálnak ellensúlyozni - nem is sikertelenül. Ezzel a viszonylag egyszerű, ám a maga idejében újnak számító, könnyedén befogadható képlettel pedig nem csoda, hogy a Dare lett a színtér egyik csúcslemeze, amire több mint harminc év távlatából is előszeretettel szokás hivatkozni, és ami nélkül mondjuk a Hurts-ben még kevesebb lenne az eredetiség, mint egyébként.

abc lexicon.jpgA műfaj jellegzetességei persze már korábban is fel-felbukkantak a színen, a Buggles ’79-es megaslágere, a Video Killed The Radio Star például ékes példája ennek. A duó azonban más miatt is fontos: egyik fele, Trevor Horn ugyanis a 80-as évek elejének egyik legbefolyásosabb producere lett, amely címet a másik említett sheffieldi együttes, az ABC debütalbumán elért eredményeivel is kiérdemelte. Az 1982-es The Lexicon Of Love nem csak a színtér, de a korszak egyik remekbe szabott alkotása lett, amelyen elsöprő elegancia, mesteri szakértelem és egy csokor fenomenális szerzemény szálai érnek össze egy (a League-ével ellentétben) jóval szervesebb és grandiózusabb megszólalásban: funk, diszkó, monumentális nagyzenekari kíséret és elektronika nőtte be ugyanis a perfekt, cizellált hangzást, amit Martin Fry teátrális éneke és Horn megkérdőjelezhetetlen profizmusa emelt egészen az egekig, ahonnan sokáig valóságos popetalonként nézett le a kortárs mezőnyre. Ez, valamint az album pompája pedig vigaszként szolgálhat arra, hogy a formáció hírnevét sajnos már érezhetően kikezdte az idő vasfoga - ami persze a debütálás élvezeti értékéből egy cseppet sem von le.

soft_cell_nonf.jpgSheffield mögött persze más angol városok sem voltak lemaradásban, Londonban a „Blitz kidz” újromantikusai (Ultravox, Visage, Spandau Ballet, Culture Club, stb.), Liverpoolban a szintén úttörő OMD, vagy épp Leeds-ben pedig a Soft Cell biztosította a széleskörű belföldi lefedettséget. Marc Almond duója volt ráadásul az, amely az időszak egyik legnagyobb slágerét is elkészítette: ez volt a híres Tainted Love (egy Gloria Jones által énekelt 1964-es northern soul-szám feldolgozása), ami több mint tizenöt országban vezette a kislemezlistát, és ami jól bemutatja, mit remélhetett a SF bemutatkozó albumától az ember. A ’81-es Non-Stop Erotic Cabaret ugyanis egy nem csupán szerelmesebb és frusztráltabb víziót vetített maga elé a két fentebb említett példához képes, de nem szégyellt nyíltan homoerotikus utalásokat tenni, ráadásul egy szextörpéről írt szerzeményt is minden további nélkül elbírt. A páros tagjai ugyanis nagyon tehetséges zenészek voltak, akik kivételesen ügyesen ugrándoznak tempók és hangulatok között egy olyan fiatalos, ártatlan, ám fülledt vonzerővel, ami mondjuk a Human League merevségétől és az ABC csillogásától elhatárolódva, egy másik közönségrétegre tehetett mély benyomást. Ennek megfelelően a Soft Cell-debütalbum is egy meggyőző, zsigeri, szerethetően játékos, mégis kissé sötét anyag lett, amelynek számai olyan csalódott fiataloknak nyújthatott menedéket, mint amilyenek maguk a duó tagjai is voltak.


SZÉGYENTELENÜL JÓ NYÁRI POPLEMEZEK A NYOLCVANAS ÉVEKBŐL.

goodbandsbadsongs10.jpgMivel gyakorlatilag a modern technikára (a folyton fejlődő elektronikus hangkeltő eszközökre) van utalva, az elektropop jóval gyorsabban avul a többi műfajnál: bár az imént felsorolt zenekarok közül jelenleg mindhárom működik, sajnos már egyikük sem tudja visszaadni azt az élményt, amit fénykorában nyújtott. Hiába, a bőrdzseki hatvanévesen is jól áll az embernek, a szemhéjfesték viszont már kevésbé - ám épp azért fontos olykor-olykor megemlékezni a múlt klasszikusairól, hogy lássuk, hogyan kezdődött a könnyűzene egy-egy ma is népszerű válfajának a sorsa, a Human League, az ABC és a Soft Cell (fent) legjobb munkái pedig egy kivételesen kecsegtető lehetőséget nyújtanak a történelem feltérképezésére.

Judák Bence


(X) A nyolcvanas évek őrült kavalkádjába mindez könnyedén belefért, ahogy oly sok más is: Azok a 80-as évek és A 80-as évek legnagyobb pillanatai címmel indított sorozatokat a National Geographic Channel az évtized történetéről. Az adásokban a korszak jelentős zenei eseményei, sztárjai is középpontba kerülnek: a Sony Walkman piacra dobása, Madonna, Grandmaster Flash, Kurtis Blow és így tovább.

Hogy mindez még izgalmasabb legyen, a sorozat mellé egy nyereményjáték is indult, melyre értékes nyereményekért itt lehet pályázni, május 21-én éjfélig.


a Human League legnagyobb dobása, a Don't You Want Me:


a Human League-lemez első, formakialakító kislemeze egy Top Of The Pops-fellépésen, The Sound Of The Crowd:


az ABC első nagy slágere, a funkos-szintis szofiszti-pop Poison Arrow:


aztán a következő ABC-kislemez is nagyot robbant, The Look Of Love:


a Soft Cell-megasláger, Tainted Love:


a nem kicsit kinky és bizarr klippel feldobott Sex Dwarf:

https://recorder.blog.hu/2013/05/18/azok_a_80-as_evek_-beli_kiraly_elektropop-lemezek_a_human_league_az_abc_es_a_soft_cell_egy-egy_album
Azok a 80-as évek…-beli király elektropop-lemezek: a Human League, az ABC és a Soft Cell egy-egy albuma
süti beállítások módosítása