„Jó technika és fürge ujjak” – The Dead South-interjú

November közepén az Akváriumban adott telt házas koncertet a népszerű kanadai folk/bluegrass zenekar, amire mindössze két hónap alatt kapkodták el az összes jegyet. „Rockzenekar dobos, bluegrass banda hegedűs nélkül” – vallja magáról a sajátos felállásban (bendzsó, mandolin, cselló, gitár) játszó The Dead South, akiket legtöbben az In Hell I’ll Be In Good Company virális videójáról ismerhetnek. Nate Hilts énekes-gitárossal és Scott Pringle mandolinos-énekessel a törökfürdőzéssel és falmászással töltött szabadnapjuk után, de még az esti buli előtt beszélgettünk metálos múltjukról, a bluegrass-játék kihívásairól, a Coen fivérekhez fűződő viszonyukról, és persze arról is, miért nem szívesen lennének a Mumford & Sons gonosz ikertesói.

Mikor először hallottam a zenéteket, azt hittem, amerikai bandát hallgatok. Kanadában is nagy hagyománya van a bluegrass zenének?

Nate Hilts: Szépen gyarapodik a bluesgrass színtér nálunk. Ha megállítasz valakit az utcán, valószínűleg hallott már azokról az amerikai bandákról, a Trampled by Turtlesről, az Old Crow Medicine Show-ról, vagy az ausztrál Dirty Three-ről, akiket mi is fő hatásként szoktunk emlegetni. Azon a környéken, ahonnan a szüleim származnak, sok öreg játszott népzenét hegedűn.

Kanadai népzenét?

Nate Hilts: Itt válik érdekessé a dolog, mert a kanadai folkzene valójában azoknak a zenéknek a keveréke, amiket a betelepült emberek – ukránok, lengyelek, németek, skandinávok és a többiek –hoztak magukkal. Kanadának inkább a keleti partján létezik hagyományos kanadai népzene, a nyugatin sokkal inkább multikulturális a folkzene. Sokan vándoroltak át Amerikából is Kanadába, és ők hozták magukkal az amerikai folkot, így idővel a kanadai folk is egyre közelebb került az amerikaihoz.

Danny Kenyon (cselló), Colton Crawford (bendzsó), Nate Hitls (ének, gitár), Scott Pringle (mandolin)

Sokszor mondtátok, hogy eleinte még nem voltatok elég jók ahhoz, hogy bluegrasst játszatok. Miért nem? Mi kell a jó bluegrasshoz?

Nate Hilts: Jó technika és fürge ujjak. Scott akkor fogott a kezébe először mandolint, amikor megalapítottuk a bandát, én pedig inkább a ritmusgitározásban voltam jártas, nem a kifinomult pengetésben.

Scott Pringle: Korábban elakkordozgattam az akusztikus gitáron, de a bluegrassban nagyon gyorsan kell pengetni. A húszas éveim előtt, amikor csatlakoztam a zenekarhoz, nem is hallottam bluegrasst, bele kellett ásnom magam. Eleinte folkdalokat és rockslágereket játszottunk bluegrass hangszereken, aztán idővel megtanultuk, mitől lesz egy bluegrass dal bluegrass dal, egy metáldal metáldal, egy rockdal rockdal, és vegyítettük ezeket, hogy megszülessen a saját hangzásunk. Főleg keményebb zenék hatottak ránk, mint a System of a Down, a Red Hot Chili Peppers, vagy a Bad Religion, Colton játékát pedig a Lamb of God inspirálta.

Akkor miért nem egy metálbandát alapítottatok?

Nate Hilts: Szerintem jó metálzenekar lennénk, de akkor is csak egy újabb metálzenekar a sok közül. Így viszont van esélyünk valami egyedit létrehozni. Igazság szerint véletlenül találtunk rá a hangzásunkra. A hangszerek maguktól kiadták ezt a soundot.

Scott Pringle: Ráflesseltünk a bendzsóra.

Dead South az Akvárium Klubban. Fotó: Bodnár Dávid.

Nate Hilts: Még az egyetemen találkoztam Coltonnal, aki nem sokkal azelőtt vett magának egy bendzsót, én pedig épp Trampled by Turtlest hallgattam. Mondtam neki, hogy mindig is szerettem volna egy zenekarban játszani, pláne olyanban, amiben van bendzsó is. Ez volt az első véletlen. A második pedig, hogy a másik három ember, akikkel elkezdtük a zenekart, kiléptek, és a helyükre két barátunk, Scott és Danny jött.

Scott Pringle: Danny kiskora óta csellózik, ezért adta magát, hogy nálunk is azon játsszon. A bluegrassban nem nagyon használják ezt a hangszert, szóval már ettől is kicsit más lett a hangzásunk. Én pedig soha nem játszottam mandolinon, de Nate-nek lógott egy a falán. Kézbe vettem, és akkor helyére került az utolsó puzzle is. Sokáig tartott kitanulnom, az első két évben rosszul játszottam rajta. Ha meghallgatod a harmadik lemezünket, azon már nagyon más, sokkal jobb a mandolinjáték.

Mit rontottál el?

Scott Pringle: A hangsúlyt a (le)csapásoknál. A mandolin pergődobként funkcionál a zenekarban, míg a cselló lábdobként. Én leütésre hoztam az akkordokat, de aztán észrevettem, hogy a mandolinosok felütésre játsszák az akkordot, a csapások pedig a leütésre jönnek, tehát mindent fordítva kellett játszanom, mint ahogy korábban csináltam.

Scott Pringle az Akvárium Klubban. Fotó: Bodnár Dávid.

Amúgy miért nincs dobosotok? Tanultatok a Spinal Tapből?

Nate Hilts: (nevet) Eredetileg volt dobosunk, de ő volt az egyik tagunk, aki kilépett. Az új felállással úgy éreztük, nincs szükség dobosra, mert nagyon perkusszíven játszunk a sok a lecsapással és leütéssel, és a gitárjáték is nagyon ritmikus.

Scott Pringle: Én kifejezetten élvezem, hogy nem tudunk elbújni a dob mögé. Így minden hang, minden pengetés hangsúlyosabb, tisztább.

Mit szóltok hozzá, ha a Mumford & Sons gonosz ikertestvéreként emlegetnek titeket?

(nevetés)

Nate Hilts: Semmit. Emlegessenek. Valaki kitalálta, és azóta nem tudjuk ezt levakarni magunkról.

Nem rajongtok a párhuzamért.

Nate Hilts: Nem hasonlítanám magunkat a Mumford & Sonshoz. Értem a párhuzamot, bendzsó, lábdob, miegymás, de mi nem akarunk senkinek a gonosz kiadása lenni. Mi önmagunk vagyunk.

A Dead South-dal, amit a legjobb élőben játszani

Nate: Gunslinger’s Glory. A végére begörcsöl a kezem, mert nyolc percen át kell keresztfogásos akkordokat játszani, de így is ez a legszórakoztatóbb dalunk élőben. Meg a The Recap. Meg a Banjo Odyssey.

Scott: Én a Broken Cowboyt csípem a legjobban. Nem sokat játszom benne, csak éneklek, de minden egyes alkalommal szíven üt.

Legtöbben az In Hell I’ll Be In Good Company klipjéről ismernek titeket. Már másfél éve kint volt az első lemezetek, amikor elkészültetek a videóval. Titeket is meglepett a sikere?

Nate Hilts: Sejtettük, hogy nagyot fog menni, mert jó szám lett, de meglepődtünk, hogy klippel együtt milyen sok emberhez eljutott. Pont egyszerre jelent meg a klip és a második lemezünk, és az In Hell miatt az első lett nagyon keresett és kicsit lenyomta a másodikat. Fura volt.

Scott Pringle: Ugyanakkor rengeteget dobott a karrierünkön az a klip. Kinyitotta előttünk például az amerikai piacot.

Nagy nyomást rakott rátok, hogy rögtön az első albumotokon megírtátok a legnagyobb slágereteket?

Scott Pringle: Rám nem annyira, de Danny-re, aki az In Hell szövegét és dallamát írta, igen. Ettől függetlenül albumról albumra nehezebb a dalszerzés. Nem akarjuk újra megírni azt a számot, amit egyszer már megírtunk, és ez nem könnyű, ha szórakoztató, vidám és egyszerű dalokat szeretnél játszani.

Mi a megoldás?

Nate Hilts: Nincs megoldás, csak írjuk, ami jön. Nyüstölni kell a gitárt, aztán egyszer csak jönnek a jó ötletek.

Valahogy tényleg megoldottátok a helyzetet, mert bár erős volt az első albumotok is (Good Company), de igazán a másodikon (Illusion & Doubt) találtátok meg a hangotokat, a legjobb dalaitokat pedig a harmadikra írtátok meg (Sugar & Joy).

Scott Pringle: Egyetértek. Az első lemezen még kerestünk magunkat és a hangzásunkat. Elég gyorsan is vettük fel, pár hétvége alatt. A másodikon már egy producerrel (Jason Plumb) dolgoztunk, aki új irányokba terelt minket, és megtanultuk azt is, milyen dalszerkezetek, harmóniák állnak nekünk a legjobban. A harmadikon már ezt a tudást kamatoztattuk.

Nate Hilts: A Sugar & Joy nem azért a legjobb lemezünk, mert feltétlenül a legjobb számaink vannak rajta, hanem mert beértünk dalszerzőkként, és a legjobb hangszerelési megoldásokat, szövegeket erre a lemezre hoztuk.

Scott Pringle: Szerintem a dalok is ezen a legjobbak!

Nate Hilts: Na jó, lehet.

Scott Pringle: Az In Hell a leghíresebb dalunk, de nincs olyan mélysége, mint az újak némelyikének. A régiek egyszerűbbek, könnyebb őket játszani, kevesebb bennük a váltás. Az újakban több a nüansz.

Mik a legmélyebb Dead South-dalok?

Scott Pringle: A Snake Man. A Diamond Ring. A Gunslinger’s Glory. A Boots. De a Black Lungban például egyetlen akkord megy végig, a kórusban nincs szöveg, csak óóó-zás, és az is jó. Jólesik néha visszatérni az egyszerűséghez.

A Sugar & Joy-t a legendás alabamai Muscle Shoals Stúdióban vettétek fel. Ez is „mélyített” a hangzásotokon?

Nate Hilts: Ez sem volt tudatos döntés. Nem tudtuk, hol stúdiózzunk, és a menedzserünk javasolta a Muscle Shoalst. Ott derült ki, hogy egy Grammy-díjas producerrel, Jimmy Nutt-tal fogunk dolgozni.

Scott Pringle: Aki ráadásul egy bluegrass lemezért kapott Grammy-t, de erről nem tudtunk. Még egy varázslatos véletlen.

Nate Hilts: Kérdezgettük, hogy vett-e már fel hasonló zenét, aztán láttuk, hogy hopsz, ott egy Grammy a falon.

Mit adott hozzá Muscle Shoals a zenétekhez?

Nate Hilts: Nehéz megfogalmazni. Volt valami a levegőben. Ha nem zenéltünk, akkor másokat hallgattunk zenélni. Öreg arcokat. Éttermekben, pubokban néztük a bandákat, aztán a stúdióban mondták, hogy akiket láttunk, Aretha Franklinnel meg a Rolling Stonesszal játszottak annak idején.

Scott Pringle: És most a helyi kocsmában játszanak 15 embernek. Pedig legendák.

Milyen filmben tudnátok elképzelni a zenéteket? A szövegeitek olyanok, mintha forgatókönyvet írnátok a Coen tesóknak.

Nate Hilts: Néhány dalunkat – például a Gunslinger’s Glory-t – valóban filmek inspirálták, és nem lőttél mellé: Tarantino mellett a Coen fivérek a másik kedvenceink. Mi is sötét humorral mesélünk történeteket. De említhetném Hans Zimmer filmzenéit is, úristen! A zenéje erősebben teremti meg a jelenetet, mint a képek. Szerepeltek már dalaink tévésorozatokban, Az Esernyő Akadémiában, az Amerikai istenekben és A bosszú csillagában, de a legnagyobb vágyunk az, hogy zenét szerezzünk egy filmhez.

szöveg: Soós Tamás
headerfotó: Adam Kennedy (a fotó a 2020-as Newcastle-i koncerten készült)