Van úgy, hogy a tehetség, az elsőosztályú dalok és a ragyogó megjelenés elegye sem elég ahhoz, hogy egy énekesnőből sztár lehessen. Három példát mutatunk rá, hogy a zeneiparban ez már 50 éve sem volt másként. Ez a cikk először a Recorder magazin 89. számában jelent meg.
Nem kell hosszan magyarázni, hogy ma, amikor minden egyes nap ötven-hatvan-százezer zeneszám kerül fel a különféle csatornákra, miért tűnik szinte lehetetlennek, hogy valaki szigetként magasodhasson elő a hangok óceánjából. Kétség sem férhet hozzá, hogy most, ebben a pillanatban is elkallódik valahol egy orbitális tehetség, mert ebben a játékban a minőség önmagában még csak a küszöbön juttat valakit túl, a trónra biztos nem segíti fel. Nem árt azonban emlékeztetni magunkat, hogy ezek a rideg tények a popipar lényegében egész története során meghatározóak voltak. Látványosan példázza ezt mindaz, ami a soul/R&B első felfutása idején három csodálatos énekesnővel, Wendy Renével, Alice Clarkkal és Claudia Lennearrel történt.
Lányanyák
Hármójuk közül Wendy Rene lépett a legkorábban a pályára: 17 éves volt 1964-ben, amikor első kislemezei megjelentek a később legendássá terebélyesedett, akkor még épp felfutóban lévő memphisi Stax kiadónál. A fehér testvérpár által vezetett, ám hangsúlyosan a fekete előadókra koncentráló lemezcég gyakorlata hasonló volt ahhoz, ami ma az ilyen-olyan streamingszolgáltatókat jellemzi. Ha csekélyebb mennyiségi mutatókkal is, a Stax ugyanúgy a folyamatos jelenlétre épített: csak tolta és tolta az újabb és újabb kislemezeket az újabb és újabb előadóktól (jobbára hozzájuk személyesen betérő, helyi tehetségektől), hátha valamelyik majd jobban megtapad – vagyis a lokálisból átkerül az országos listára. Volt, akinek bejött, és még több, akinek nem. Otis Redding, Carla Thomas vagy később Isaac Hayes Amerika-, illetve világszerte ismert név lett, míg a Mary Frierson néven született, művésznevét éppen Otistól kapó Wendy Rene csak álmodozhatott erről.
 |
| Wendy Rene |
Volt miért álmodoznia: After Laughter című, kivételesen érett, szívfájdalommal csordultig telített előadásmódot, valamint egy egészen fantasztikus orgonafutamot felmutató számát végtére is Memphis-szerte nagyra tartották – de az énekesnő karrierjének felfelé irányuló mozgása itt lényegében meg is szakadt. Voltak ugyan még erős, jobbára éppúgy a sűrű vágyakozásra építő számai, de áttörést egyik sem hozott neki, közben pedig zajlott az élet: 1967-ben már a második férjével élt, gyermeke született, és úgy döntött, hogy visszavonul a zenéléstől. Utolsó fellépését jó barátja, Otis Redding társaságában tervezte, de a kisbabája miatt végül inkább otthon maradt – így nem volt rajta a gépen, amely 1967. december 10-én a Monona tóba zuhant a legendás énekes és több zenésztársa halálát okozva.
Wendy Rene ezután kizárólag templomokban énekelt, és minden bizonnyal örökre elfelejtették volna a nevét, ha 1993-ban nem jelenik meg a Wu-Tang Clan zseniális Tearze, amely az After Laughter hangmintájára épült. 2007-ben Alicia Keys írt a dalra saját slágert (Where Do We Go From Here), később pedig Lykke Li és Ariana Grande is feldolgozta a számot, de az énekesnő ekkor már oly sok éven és életeseményen volt túl, hogy a visszatérés komolyan nem merülhetett fel. 2010-ben fellépett egy New Orleans-i fesztiválon, aztán ugyanúgy a csöndet választotta, mint a megelőző évtizedekben. 2014-ben, 67 évesen sztrókot kapott, és meghalt. Utolsó éveit egy szép nagy memphisi házban töltötte, amelyet a legjobb dalát feldolgozó zenészektől kapott jogdíjaiból vásárolt.
Wendy Rene, amint az interjúiból tudható, nagyon örült neki, hogy ifjúkori dalait a 90-es évektől újra felfedezték a fiatal zenészek. A 70-es évek elején nagyon hasonló pályaívet leíró Alice Clarkhoz viszont talán el sem jutott kései felszárnyalásának híre. Pedig az angolok sokat tettek azért, hogy neve legalább bizonyos körökben szépen csengjen. Előbb, 1973 táján You Hit Me (Right Where It Hurt Me) című korai számát kapta fel az amfetaminnal fűtött, egész éjszakás táncpartijairól is híres northern soul-színtér – de Clark ekkor már lemondott a popiparról, és eltűnt valahol a családi élet (ő is korán szült), a vallásosság (egy szigorú elveket valló szektában nevelkedett) és a civil foglalatosságok (bár senki sem tudja, élete szerény 57 éve alatt pontosan miből is élt) háromszögében. A 90-es évek elején aztán megint a britek hozták helyzetbe egy számát, ezúttal a teljesen más ízeket hordozó Don’t You Care-t, amely hamar az acid jazz-partik egyik alapvetésévé vált, de Clark ekkor sem került elő a gomolygó homályból.
 |
| Alice Clark |
A Don’t You Care a korabeli fotók alapján kifinomult szépségű énekesnő egyetlen, Alice Clark című, 1972-es nagylemezére készült, amely a neves Mainstream Recordsnál, Bob Shad producer (a filmrendező Judd Apatow nagypapája) markáns hangzást képviselő cégénél jelent meg, és bár a 70-es évek egyik legjobb soulalbuma, a maga idejében semmiféle visszhangot nem keltett.
Pedig kristálytiszta hangjával Clark tényleg mindent tud rajta a leheletfinom sejtetéstől az érzelmek nyílt elszabadításáig, miközben gazdag, dús és eredeti hangszerelésekkel egy világklasszis zenekar teríti alá az alapokat. A lemezgyűjtők számára hosszú időn át az egyik leginkább vágyott kincset jelentő lemezt 2019-ben végül újra kiadták vinylen, és bár ismert név ekkor sem lett belőle, a kivételesen pozitív kritikai visszhang legalább, úgy néz ki, hosszú időre bebiztosította Clark helyét a soulzene történetében.
Barna cukor
Az itt szereplő három énekesnő közül Claudia Lennear került a legközelebb a sztársághoz – ahogy a tehetséges háttérénekesekről szóló, őt is megszólaltató 2013-as dokumentumfilm címe is mutatja (20 Feet From Stardom), fénykorában úgy tízlépésnyire járhatott a valód hírnévtől.
 |
| Claudia Lennear |
Claudia óriási hang volt (egy női Joe Cockert vagy Steven Tylert kell elképzelni), gyönyörű (1974-ben a Playboyban domborított), és a baráti köre is megért egy misét: a 60-as évek végén Ike és Tina Turner zenekarában feltűnt lány előbb Mick Jagger, majd David Bowie barátnője volt, róla szól a Brown Sugar és a Lady Grinning Soul, első és egyetlen lemezének felét pedig a New Orleans-i soulzseni, Allen Toussaint írta. Nehéz választ adni rá, hogy miért nem érdekelte mindezzel együtt sem a nagyközönséget, mert bár a Phew! című lemezen a zenekar rezgésszáma nem mindig egyezik a művésznőével, amikor összeállnak a dolgok (például a dögös It Ain’t Easyben vagy a fülledt Going Downban), akkor azért reped a fal.
Vagy legalábbis repedhetett volna. De Claudia Lennear legalább nem kényszerült távolra attól a pályától, amelyre született: noha francia- és művészettörténet-tanárként is dolgozott, vokalistaként újra és újra színpadra léphetett Joe Cocker, George Harrison és Freddie King mögött. Igaz, csak a legjobban beavatottak tudhatták ilyenkor, micsoda csillag is ragyog ott hátul, a reflektorfénnyel már nem sepert színpadrészeken.
szerző: Greff András
headerkép: Wendy Rene, Alice Clark és Claudia Lennear
