Tizennégy évesen Oscarra jelölték, megállta a helyét Jeff Bridges, Harrison Ford és Tommy Lee Jones mellett, megjárta a Transformerst és az MCU-t, új életet lehelt egy nagy 19. századi költőnőbe, és mellesleg még popsztár is. Tucatnyi okunk lehet rajongani Hailee Steinfeldért, most megosztjuk a legfontosabbakat. Ez a cikk először a Recorder magazin 89. számában jelent meg.
A 24 éves Hailee Steinfeld már két tucat filmet és sorozatot tudhat magáénak, ám a legkönnyebben három főszereppel lehet szemléltetni kiemelkedő tehetségét. Az áttörést egy 13 éves korában eljátszott karakter hozta meg számára, és sok hasonló életkorú pályatársával ellentétben nem egy Disney-produkcióban, hanem kapásból a Coen testvérek kamerája előtt mutatkozhatott be. A félszemű című, 2010-es elégikus westernben nyújtott alakításáért Oscar-díjra is jelölték, de ne tévesszen meg senkit, hogy melyik kategóriában – semmiképp sem mellékszereplő.
A filmet elsősorban azzal vezették fel, hogy Jeff Bridges megörökölte Rooster Cogburn rendőrbíró szerepét, amelyért John Wayne annak idején Oscart nyert, ám a bemutató után Steinfeld lett a film valódi sztárja. A történetben is tizenéves Mattie Rosst játssza, akinek édesapját orvul meggyilkolják, ő pedig felbérli a részeges, szebb napokat látott Cogburnt, hogy segítsen üldözőbe venni és kézre keríteni a tettest. Mattie konok, eltökélt, karót nyelt gyerek, aki meglett férfiakkal és banditákkal szemben is állja a sarat.
 |
| Jeff Bridges és Hailee Steinfeld A félszemű című filmben |
Egy koránál érettebb lányt játszik, vagy legalábbis olyasvalakit, akinek felnőtt szituációkban kell megmérettetnie, de egy percig sem cukiskodja el a nyakig begombolt Mattie csörtéit. Sőt, az egy dolog, hogy egyenrangú partnere Bridgesnek – és olykor még túl is szárnyalja –, vagy hogy gond nélkül, teljesen természetesen adja elő a cikornyás Coen-párbeszédeket. De a film alapjául szolgáló Charles Portis-regény szikár, lényegretörő prózáját, az egész történet sava-borsát szolgáltató puritán elbeszélői hangot elsősorban nem Coenék teremtik meg, hanem Steinfeld emeli át, ő képviseli tartásával, összeszorított szájával, szigorúságával.
Hat évvel – és számos kisebb-nagyobb független filmes, blockbusteres, drámai és komikus szereppel – később ismét kamaszként dominálhatta az elmúlt évek legklasszabb felnövés-vígjátékát, az Egy magányos tinédzser Nadine-ja ugyanakkor nem is különbözhetne jobban Mattie-től. Csökönyösnek ő is csökönyös, ez gyakorlatilag minden Steinfeld-alakításra igaz, ám míg Mattie az összeszedettség szobra volt, Nadine egy irányíthatatlan, zabolázhatatlan forgószél, ami csak romokat hagy a nyomában, és destruktív ereje saját magát sem kíméli.
Nadine kiállhatatlan figura, akinek kínos megnyilvánulásain, meggondolatlanul bántó mondatain, cselekedetein csak fogjuk a fejünket; iszonyúan vicces, akinek szarkasztikus egysorosait, grimaszait látva meg tudjuk érteni, miért szereti a Woody Harrelson által játszott jófej tanár, hogy az őrületbe kergeti; és ellenállhatatlanul karizmatikus jelenség, aki játszi könnyedséggel uralja a képernyőt. Kelly Fremon Craig filmje azért nagyszerű, mert atipikus főszereplőt választ a tinivígjátékához, egy neurotikus különcöt, aki általában a főhős barátnője szokott lenni; így lesz újszerű, hogy végigjárja vele is a hagyományos hollywoodi jellemfejlődési ívet, amelyben egy kicsit belátja, hogy nem mindig körülötte forog a világ.
Harmadik nagyszerű alakításában, a Dickinson címszerepében, nem fogod kitalálni, igen, megint egy kamaszlány bőrébe bújik, és ezúttal egy valós személy, az amerikai irodalomtörténet egyik legfontosabb költője, Emily Dickinson fiatalkori énjét testesíti meg. A tragikus sorsú irodalmi alak – életében gyakorlatilag nem ismerték el, utolsó éveit a szülői házba zárkózva, remeteként élte le – az Apple TV+ streamingszolgáltató tévésorozatának szándékosan anakronisztikus koncepciójában egy vérbeli tinisorozat főhőse lesz, mintegy az ezredforduló környékén divatos modern Shakespeare- vagy Jane Austen-adaptációk inverzeként: ezúttal nem a klasszikus regény sztoriját és karaktereit emelik át a jelenbe, hanem a jelenbeli frázisokat, a Z-generáció mémes nyelvezetét, attitűdjét vetítik rá a 19. századi, fűzős hősökre.
 |
| Hailee Steinfeld a Dickinson című sorozatban |
Ez a zsánerkísérlet lehetne idegesítően modoros, de egyáltalán nem az, nagyon is szerethető, vagány, energikus, és nem kis mértékben Steinfeldnek köszönhető, hogy a gordiuszi csomót átvágva egyszerre tud abszolút modern színészként hű maradni Dickinson szellemiségéhez. Persze, az általa játszott Dickinson legfőbb tulajdonsága alapból a konvenciók elleni lázadás, legyen szó a kötött nemi szerepek sutba dobásáról, a szürreális közjátékokról, amikor a Wiz Khalifa által alakított Halállal társalog, vagy a szerelmi életéről, melynek középpontjában legjobb barátnője, egyben bátyja jegyese, majd eggyel később felesége, Sue (Ella Hunt) áll.
Steinfeld (aki a sorozat producereként aktív döntéshozóként kiveszi a részét a munkálatokból, a szereposztásból, a forgatási előkészületekből is) ragyogóan szellemes, akaratos, céltudatos, az egyik pillanatban mély érzésű, filozofikus, a következőben felszínesen csacska. Menő, ahogy Lizzóra táncol, vagy férfiruhában belóg a komoly egyetemi előadásra, és visszaköszön nála Nadine is, mert jó tinédzserhez méltón sokszor annyira belemerül saját világfájdalmába, frusztrációiba, hogy nincs tekintettel másokra. A novemberben megjelenő harmadik évad egyben az utolsó is lesz, így valószínűleg nem jutunk el az életrajz későbbi, szomorúbb szakaszához, amit eddig látomások, és a halál, elmúlás gondolatának visszatérő jelenléte sugallt előre, de hát ez nem is passzolna Steinfeld sugárzó szerepértelmezéséhez.
Még idén egy másik sorozatban is kamatoztathatja azt a lenyűgöző képességét, hogy szinte bárkivel és bármivel képes szikrázó kémiát kialakítani – nemcsak romantikus viszonylatban, hanem akár egy CGI/makett robottal is, mint a Transformers-franchise aranyos Szuper haver-parafrázisában, az ŰrDongóban. A Hawkeye-ban visszatér a Bosszúállók íjásza, Clint Barton, azaz Sólyomszem (Jeremy Renner), és most kap maga mellé egy mentoráltat Kate Bishop személyében, aki később akár az MCU-filmekben is átveheti majd Barton helyét. Renner jellemzése szerint Kate Bishop „imádnivalóan idegesítő és egyben bűbájos”, tehát mintha csak Steinfeldre szabták volna.
 |
| Jeremy Renner és Hailee Steinfeld a Hawkeye című sorozatban |
A színészkedés mellett pedig még arra is jut ideje, hogy évek óta aktív másodállásként építse popzenei karrierjét. A Tökéletes hang második és harmadik részében csillogtatta meg énekesi képességeit, és még 2015-ben le is szerződött egy lemezkiadóval, azóta pedig két EP-t adott ki (Haiz, Half Written Story), és olyan sztárok előzenekaraként turnézott, mint Meghan Trainor, Katy Perry és Charlie Puth.
Dalai a könnyed, táncolható elekropop mezsgyéjén mozognak, és fel lehet fedezni bennük egy-egy jópofa csavart: az I Love You’s Annie Lennox No More I Love You’s című slágerének dudorászását dolgozza át, debütáló single-je, a Love Myself pedig a színész-énekesnő bevallása szerint is az önkielégítéshez intézett dicshimnusz. Biztosra vehetjük, hogy még jó darabig nem fog unatkozni, és mi sem fogjuk megunni.
szerző: Huszár András
