Milliárd dollárokkal a dalszerzők oldalán

Ismét a dalok számítanak alapegységnek mind a zenehallgatók, mind a zeneipar számára. Akkor ezek szerzői kapják a legtöbb pénzt, ugye? Haha.

A legkevesebbet a szerzők kapják

A pandémia miatt újra felszínre tört a vita, hogy mégis mennyit fizet a stream. Újdonság, hogy most minden korábbinál erősebben hallatszik a szerzők hangja. Az üzenetük egyszerű: miközben az egész zeneipar az ő dalaikra épül, ők részesednek a legkisebb arányban a bevételekből.

Vagyis a streambevételek

- körülbelül 30%-a marad a streamingszolgáltatóknál, 

- kábé 55%-a megy a kiadóknak (pontosabban a hangfelvételek jogtulajdonosainak – ha ez kiadó, akkor szerződés szerint fizet ebből az előadónak), 

- végül kábé 15%-a szerzőknek (egy része a közös jogkezelőn keresztül, másik része a zeneműkiadónak, ha van – ők pedig szintén egyedi szerződés alapján fizetik ki a szerzőket).

A CD-korszakból maradt

Ahogy azt Richard Constant jogász magyarázta, ez a felosztási arány a cd-korszakból jött; annál egy kicsit kedvezőbb a szerzők számára, hiszen a cd utáni bevételből 9% volt az ő jogdíjuk. Ennek az volt a magyarázata, hogy a cd gyártása, raktározása, szállítása stb. a lemezkiadók feladata, ez mind pénzigényes és kockázatos, így megérdemlik a magasabb jogdíjat. De hát ez az érv a streamnél nagyrészt érvénytelen. (Az igaz, hogy néhány költséges feladat még mindig jellemzően a kiadókat terheli, például a marketing.)

A streamingszolgáltatóknak – és a legtöbb tech cégnek – elsősorban nem a dalok, hanem a hangfelvételek kellenek, így a kiadókkal szoktak előbb megállapodni. Aztán vagy maguktól eszükbe jut, vagy a jogászoktól megtudják, hogy a zeneipar annyira bonyolult, hogy a szerzőknek is kéne fizetni. De a főbb számok addigra már rögzítve lettek a szerződésekben, így a kiadók könnyen átvihették a nekik kedvező arányokat a streamkorszakba.

Összefonódások

A szerzők és zeneműkiadók lobbiereje alacsonyabb, mint a kiadóké, hiszen utóbbiaknak vannak sztárjaik, előbbiek közül még a leghíresebbek is alig azok. De mostanában egy újabb magyarázat is felmerült arra, miért nem tudtak hatékonyabban fellépni a szerzőket képviselő tárgyalópartnerek.

A legerősebb tárgyalási pozíciója a számtalan sláger jogait kezelő major zeneműkiadóknak van. Nézzük csak ezek listáját: Universal Music Publishing Group, Sony Music Publishing, Warner Chappell. Mindegyik közös cégcsoporthoz tartozik egy-egy major lemezkiadóval. Viszont a lemezkiadók a bevételeik nagyobb részét tartják meg, mint amennyit a zeneműkiadók. Így a tulajdonosnak egy adott mennyiségű pénzt (a stream bevételek kábé 70%-át) anyagilag jobban megéri nagyobb arányban a lemezkiadónak juttatni.

Be a szervezetbe

A majoröket gyanúsító álláspont képviseli Merck Mercuriadis, a Hipgnosis Songs Fund alapítója, aki maga mellé állította a „stream gazdaságtanát” vizsgáló brit parlamenti vizsgálóbizottságot is. (Igaz, hogy például az amerikai zeneműkiadók szövetségének vezetője szerint ez baromság, ráadásul káros is, mert gyengíti a szerzői oldal egységét.)

Mercuriadis nagy húzása az volt, hogy meggyőzte a befektetőket, hogy a dalok értékes, hosszú távon jövedelmező „vagyontárgyak”, és immár 2 milliárd dollárt költött katalógusokra, nemrég pedig újabb egymilliárdot szerzett. Azt mondja, ebből a pozícióból tényleg tud tenni a szerzők kihasználása ellen. Egy amerikai szakszervezet alapításában gondolkodik, ami úgy működne, mint például a forgatókönyvíróké Hollywoodban. Ők “néhány évente bemennek a stúdiókhoz, és emlékeztetik őket arra, hogy nélkülük nincs film, úgyhogy méltányos díjazást kérnek. A stúdiók kiabálnak, elmondják őket mindennek, de a végén csak kitalálják, hogyan tudnának többet fizetni az íróknak.”

szerző: Rónai András
headerképen: Merck Mercuriadis