Így született meg a magyar reggae – Ladánybene 27-interjú

November 6-án, a vajdasági Sin Seekas társaságában pótolja be tavaly elmaradt születésnapi koncertjét a Ladánybene 27 az Akvárium Klubban, akik az elmúlt 35 (most már 36) évük legnagyobb slágerei mellett a járvány alatt született és a Recorderen debütált Szavak – színek – hangok lemezükről is játszanak. Bodnár Tibor zenekarvezető-gitárossal beszéltük át az első magyar reggae zenekar történetét az A.E. Bizottság hatására alakult, bohó performanszokkal szórakoztató elődzenekaroktól a nyolcvanas évek ska-életén és a rossz emlékű hakniturnékon át a mindent megváltoztató jamaicai útig és még tovább.

Az első koncertjeitek egyben performanszok is voltak. Milyen mutatványokkal készültetek?

Gimnazistaként Hofbauer József tanárunk szervezett ún. beszélgetőtáborokat, ahol mi amolyan pedagógusként tehetséges, hátrányos helyzetű 13. kerületi gyerekeknek fejleszthettük a kreativitását. Két héten át napi 20 órában vetélkedőkön vettünk részt, filmeket néztünk és elemeztünk, színdarabot írtunk és adtunk elő, és ez annyira összerántotta a baráti körünket, amelyből aztán a Ladánybene szerveződött, hogy hasonló kreativitással kezdtünk el gondolkodni a zenélésről. Gimnáziumi formációk összeolvadásából jöttünk létre: a berzsenyiseké egy profibban játszó zenekar volt, a Zsemle, avagy 65 Zsemle Club Band. Nekik volt egy underground formációjuk is idétlen figurákkal, a Fröccsöntők. A mi kiliános zenekarunk, a Gerle Női Kalap pedig kicsit az A.E. Bizottság hatására alakult. Petőfi-verset szavaltunk bluesütemre, patetikus szocialista jelmondatokból írtunk banális békedalt, máskor meg kínai költők, Li Taj-po és Tu Fu verseit mondta az énekesünk monoton hangon, amit a kutya se értett, de mi jót röhögtünk rajta.

Ezeket a bolondságokat aztán átmentettük a Ladánybene korai programjába is. Kezdettől fogva volt egy klubunk a József Attila Művelődési Házban, ahová sokan jártak, és nekik találtuk ki köszönetképp a Ladánybene-füzeteket, amikbe verseket, színdarabokat és a dalszövegeinket írtuk. Amikor az énekesünk, Miksa bevonult katonának, katonaruhában léptünk fel és katonapoénokat adtunk elő, de előfordult, hogy parasztszoknyában adtunk népiesebb műsort. Vicces, jópofa időszak volt, teljesen más, mint a ska/reggae-s Ladánybene.

A Ladánybene 27 a korai években: Tary Zsolt, Tóth Gábor, Árokszállási Tamás, László M. Miksa, Bodnár Tibor és Hertelendi István.

Az első években bluest, rock and rollt, funkyt és humordalokat játszottatok némi skával fűszerezve. Milyen ska/reggae zenei élet volt a szocializmusban?

Akkoriban a Susanna és a Life Is Life jelentette a reggae-t, meg a UB40 Red Red Wine-ja és a top Bob Marley-slágerek a rádióban. A nyolcvanas években nem lehetett progresszívabb, underground reggae-t hallani Magyarországon, és skában is az útkeresés volt érezhető. Örültünk, ha valakinek volt egyáltalán rádió- vagy kislemezfelvétele, mint a bajai Fórumnak (Csak az a biztos, ha tele a has) vagy a GM49-nek (Kötöde). A brit ska vonalat a Fals zenekar képviselte, akik szintén angyalföldiek voltak. Megnéztük az egyik koncertjüket a József Attilában, és ezen fellelkesülve írtunk egy komplett ska-programot. Utána már úgy működtettük a klubunkat, hogy a műsor második fele táncolós ska koncert volt.

Első lemezetek, a Reggae a PolyGramnál jelent meg 1991-ben. Addigra már a reggae-től dobbant legnagyobbat a szívetek, vagy közrejátszott az irányváltásban az is, hogy megláttatok egy piaci rést Magyarországon?

Nem mi láttuk meg, hanem Szigeti Feri, a Karthago gitárosa, aki később a lemezkiadónk lett. A Magyar Rádió Lemezbörze helyett című sorozatában a nyolcvanas évek vége felé leadták Bob Marley Babylon By Bus című koncertalbumát, ami nagy hatással volt ránk. Utána megpróbáltuk a reggae-t is becsempészni a számainkba, de csak odáig jutottunk, hogy az Új Ska refrénje picit lassabb lett, aztán persze visszagyorsítottuk a dalt. Őrült lelkesedéssel próbáltunk akkoriban, és rengeteg dalunk született. Ha vettünk egy új effektpedált, az is kitermelt egy új dalt. Idővel egyre több reggae-s téma került a műsorunkba, és amikor ’90-ben tehetségkutatókon keresztül eljutottunk a tokaji Rock gyermekei táborba, a három reggae nótánkra figyelt fel Szigeti Feri, aki azt javasolta, csináljunk egy komplett reggae műsort, legyünk mi Magyarország első reggae zenekara, és szülessen meg az első magyar reggae album. Mivel nekünk is tetszett az irány, nem sokat gondolkodtunk rajta.

A reggae egyszerű zene, de a teljesen más forrásokból táplálkozó, kelet-európai zenei szocializációval, úgy képzelem, nem lehetett könnyű ráérezni.

Ez egy hosszú folyamat volt és sokat kínlódtunk vele. A reggae nem igényel virtuóz hangszeres tudást, de van egy olyan belső lüktetése, együtt zakatolása, amit vagy úgy tud elsajátítani az ember, ha Jamaicába születik, vagy rengeteg reggae-t hallgat és még többet játszik. Mi szerencsére nagyon szerettünk próbálni, egy kört akár egy órán keresztül is játszottunk két akkorddal, és sok időnk volt, hogy összeérjen a történet. De hogy a helyén volt-e minden, abban nem vagyok biztos. Kelet-közép-európai zenekarként izgágább, feszültebb világban nőttünk fel, mint hogy ennyire le tudjunk lazulni, ráadásul az érdeklődési körünk sem volt még autentikus. Minket elsőre a reggae fényesebb oldala fogott meg, Bob Marley híresebb dalai, egy szuper UB40-koncert a Sportcsarnokban és egy másik a Nelson Mandela-koncerten, ahol rengeteg híres előadó lépett fel, de amikor a UB40 játszott, mindenki táncolt és jól érezte magát. Ez nagyon tetszett nekünk. Huszonegykét évesen még csak a felszínét kapirgáltuk ennek a zenének.

Mégis rögtön befutottatok, a Rastafari és a Szedegetem országos sláger lett, jártatok a tévébe, sőt playback-turnéra is mentetek. Hogyan éltétek meg a sikert?

Teljesen váratlanul ért minket. Kapkodtuk a fejünket, hogy bekerültünk a PolyGram multikiadó istállójába, egyszerre csak híres zenészekkel jártunk össze, és olyan helyekre léptünk fel, mint a SOTE Klub, ahol csak a legnagyobb nevek, a V’Moto-Rock, a KFT vagy Koncz Zsuzsa szoktak. Csodálkoztam, hogy tényleg ilyen jók vagyunk? Mi csak szerettünk együtt zenélni, és hülyéskedni a színpadon, és ez tetszett az embereknek. Nem a rasztáknak, hanem olyan fiataloknak, akik valami újra, vidámra, színesre vágytak. Olyan szövegvilágra, amit átéreznek. Erre az akkori szövegírónk és gitárosunk, Tádé (Tóth Gábor) jól ráérzett, és az Ez a nap sem az én napom, a Megérkezem, vagy a Szedegetem szakítós szövege nagyon betalált. Országszerte erős tábor alakult ki a Ladánybene körül. Sokat játszottunk egyetemeken, főiskolákon, és tulajdonképpen bárhol, mert az volt az elvünk, hogy ahol csak lehet, jelen kell lenni. Ha reggeli tévéműsorba hívtak, ahol csak playbackelve lehetett játszani, akkor azt is megcsináltuk. De ha élőben lehetett, akkor odamentünk már hajnalban, hogy összerakjuk a cuccunkat. Való igaz, hogy jó pár diszkóba elmentünk haknizni. Nem vagyok rá büszke, de jó tanulópénz volt, hogy ilyet nem csinálunk többet.

Ezek szerint nem volt jó élmény a diszkózás.

Gatya dolog volt. Nem azért, mert tiszteletlenek lettünk volna a közönséggel, hiszen ők nem is vártak komoly előadást, csak azt, hogy arcot tudjanak társítani a rádióban hallott dalokhoz, hanem azért, mert playback volt, és nem volt időnk kommunikálni a közönséggel, menni kellett tovább. Egy este 2-3 fellépésünk is volt, az ember sokszor azt se tudta, merre jár. Nem is csináltuk sokáig, talán egy-másfél évig tartott ez az időszak, a Szedegetem berobbanó sikere után.

Amit a Van még a világon-nal sikerült megfejelni.

A Szedegetemmel beneveztünk egy tehetségkutatóra, amin befutott előadók is indulhattak, mint a Pa-dö-dő vagy Delhusa Gjon, és a második helyen végeztünk. Ez lett a kulcsa a sikernek, mert a nyertesről itthon általában azt gondolják, valami mutyi áll a háttérben, minket viszont megszerettek, mert új és vidám társaság voltunk, és úgy látták, hogy felette állunk ezeknek a dolgoknak. A második lemezzel már sokat koncerteztünk, nagy színpadokon léptünk fel, a tévé és a rádió játszotta a számainkat, és lett egy komoly menedzsmentünk, amellyel azt tűztük ki célul, hogy megpróbálunk megfelelni ennek a világnak. Erre akartunk rálicitálni a Van még a világon promójával, amikor elutaztunk Jamaicába klipeket és útifilmet forgatni, és ez valóban még magasabb szintre föltekerte azt a lemezt.

Viszont azzal, hogy megismertük a jamaicai zenéket és kultúrát, a zenekar kapott egy jó értelemben vett taslit. Két-három lemez után fel is oszlanak zenekarok, mert nem tudnak megújulni, nekünk viszont ez adott egy löketet, hogy átértékeljük a zenéhez, a hangszerünkhöz, a reggae-hez fűződő viszonyunkat. Ezzel át is rendeződtek az erőviszonyok a zenekarban. Kezdetben egy megfoghatatlan irányba haladtunk, amit mindenki akart, most pedig lett egy kézzelfogható irány, amit nem mindenki érzett a magáénak. Át kellett gondolnunk, hogy mit akarunk elérni, slágereket akarunk-e írni, amiket játszik a tévé meg a rádió, illetve képviselni akarjuk-e a műfajt itthon vagy sem. Ezután alakult ki a hatfős felállás, ami időnként változó szaxofonosokkal 13-14 évig játszott együtt.

Bodnár Tibi a Tom-Tom Stúdióban a Van még a világon felvételei alatt.

Vagyis elengedtétek az elvárást, hogy rádiós slágereket írjatok, és a roots reggae felé mentetek el? Ez a két út kizárja egymást?

Nem zárná ki, ha nem Magyarországról beszélnénk. Én sokáig tiltakoztam az ellen, hogy a reggae rétegzene. ’96-ban, a jamaicai utunk után két albumot vettünk fel, a Bob Marley-válogatást és a Pozitívot, ami progresszívebb, autentikusabbra törekvő albumként készült, és üzenetében is próbáltuk a jamaicai tapasztalásokat közvetíteni. A Még csak álom volt a húzódal, aminek inkább a tempójára és a mondanivalójára figyeltünk, nem a fülbemászóságra, és a klipjét is utcai zavargásokról szóló híradófelvételekből vágtuk össze. Nem is lett akkora sláger.

Ekkor jöttetek rá, hogy a reggae nálunk rétegzene?

Ezeknek a lemezeknek nem volt akkora sikerük, de a mi albumaink sosem voltak aranylemezek. A II-ből a Szedegetem óriási sikerével is csak valamivel több, mint 20 ezer példány ment el, és akkor százezer eladástól számították az aranylemezt. A Van még a világon-ból kicsivel több fogyott, de az se súrolta az aranylemez-kategóriát. Folyamatosan koncerteztünk és haladtunk előre, amiről azt gondoltam, ad egy olyan erős jelenlétet, mintha sokat szerepelnénk a tévében és a rádióban. Pedig heti négy koncert se ér annyit, mint ha a klipedet bevarázsolod az aktuális zenetévébe.  Ha erre fektetjük a hangsúlyt, talán el tudtunk volna adni százezret a lemezekből, de mi a zenélésre és a műfaj minél szélesebb körű megismertetésére koncentráltunk. A Kell egy ház egyébként még nagyobbat ütött, mint az előző két slágeres album, és úgy éreztük, a kicsit átalakult formációval is jó úton járunk, hiszen nem szoktak a 4-5. lemezükön ekkora slágert írni zenekarok. A Kell egy ház messzire röpített minket és mai napig tart a lendülete.

A Ladánybene a Kell egy ház forgatásának díszletében, amit a Menekülés a győzelembe című, többek közt Stallone-val és Pelével készült John Huston-filmben is használtak.

Hogyan újította meg a jamaicai út a zenéteket?

Elképesztő mennyiségű és minőségű zene zúdult a nyakunkba, megismertük a jamaicai zene sokszínűségét a dubtól a dancehallon át a roots reggae-ig, és felfedeztünk olyan előadókat, mint a Third World vagy Burning Spear. Az Israel Vibrationtől olyan lassú reggae-t hallottunk, hogy csak néztünk, ilyen létezik? Sokat elemeztük, miért válthat ki ilyen pozitív érzéseket a jamaicai zene az emberekből, és arra jutottunk, hogy a titka egyebek mellett a szívdobogáshoz közeli ritmus, a one drop dobképlet, és az ottani szegénység ellenére is vidám, lelazult, kellemes életérzés, amire biztosan hatott az ország klímája is.

Zenekarvezetőként azt képviseltem, hogy a jamaicai tapasztalatainkat meg kell mutatnunk itthon is, és olyan felületeket kell képeznünk, ahol az emberek találkozhatnak ezzel a muzsikával. Ebből kifolyólag kicsit talán hátrébb tettük a zenekar menedzselését, a műfaj menedzselése mögé. Kihasználva a régi lendületet és a Van még a világon sikerével jött ismertséget, megalakítottuk a LB Reggae Sound Systemet, és a koncertek utáni partykon az összegyűjtött zenéinkből dj-ztünk. A Józsefvárosi Klubban elindítottuk a Trechtown Reggae Party sorozatot, ahol egy szépen szóló, régi Martin rendszerű cuccon játszottam minden csütörtökön, amelynek tölcséres mélyei voltak, és aki kezdte kapizsgálni, hogy ezek a dubok, mély hangzások, effektek milyen izgalmasak, azok lejárogattak oda. A saját számainkat is másképp hangszereltük, elkezdtünk dubos dolgokban gondolkodni, és a következő négy-öt évben megmutattuk a dancehallt, a dubot, a roots reggae-t, és skából se a britet, hanem a jamaicaira hajazó ska jazzt a lemezeinken. Emiatt nem is voltak annyira egységesek, de talán jobban tükrözték a műfaj sokrétűségét.

A Reggaekirakat lemezből készítettünk egy dubremix változatot, csináltunk riddim albumokat, ami szintén jamaicai specialitás; ezeken nem dalként, hanem zenei alapként élnek a zenék, amikre különböző énekesek felvehetik a saját verziókat. A Judge Dayből és a Judah Riddimből készítettünk riddimet, és szövetkeztünk fiatal hazai énekesekkel, mint Columbo, Kemon, Copy Con vagy KRSA. Ezekből nagyon jó dolgok születtek. A Ladánybene-tábort, ami eleinte jobban hasonlított a régi beszélgetőtáborokra, és sok mindenki fellépett ott a Kispáltól a Géniuszig, pedig átalakítottuk reggae fesztivállá, hogy az is egyfajta ünnepe legyen a műfajnak. A Reggae Campet a mai napig csináljuk, és támogatjuk a fiatal előadókat, most épp a Sin Seekasszal vagyunk szorosabb kapcsolatban.

Gondolkodtatok azon is, hogy mit és hogyan lehet hitelesen átültetni a reggae-ből és a rasztafári kultúrából a magyar zenébe? Nem volt például fura kelet-európai zenészként azt énekelni, hogy „Az ígéret földje Etiópia, ő az új haza, fehérek előtt nem hajolt meg soha”?

De. Utólag kicsit furcsa, de abban a dalban is a jamaicai kultúrát akartuk bemutatni, holott akkor még nem ismertük pontosan, hiszen a Rastafari 1990-ben íródott. Mi a zenekarral nem vagyunk raszták, nem is lenne autentikus ezt állítani, de szimpatizálunk velük. Jamaicát nagyrészt Afrikából elhurcolt rabszolgák leszármazottai lakják, és a stabil identitásra való igényüket elégítette ki Marcus Garvey, amikor egységesebbé tette a rasztafári gondolatrendszert. A rasztafárinak nincs bibliája vagy merev szabályrendszere – erre mondják, hogy mindenkinek saját rasztája van –, de az olyan alapvetésekben, mint az egymás iránti tisztelet vagy a húsevés elhagyása, összetartó. Támaszt ad az embereknek és ez jó dolog.

A 2000-es években volt egy nagy felfutása a magyar reggae-nek. Most milyen a színtér?

Volt már erősebb időszaka a magyar reggae-nek, a pandémia rendesen odavágott a műfaj képviselőinek. A 2000-es évek eleje sok minden történt a reggae-ben, mi is aktívak voltunk, a Tilos Rádióban pörögtek a reggae dj-k, szuper volt az Ablak-a-dubra sorozat, volt honnan meríteni. A PASO, Irie Maffia, Tigris, Riddim Colony szépen és sokáig muzsikált, még ha nem is mindegyikük reggae zenével ért el nagyobb sikereket. Riddim Colony már nincs, G Ras többnyire akusztikus zenéket játszik, Tigris évente egy-két koncertet vállal – ez a generáció a PASO és az Irie Maffia kivételével hátrébb szorult. Őket követte az Afrodzaqum és a fehérvári Speakers of Zion, akik jegelődtek, az európai dubot játszó Burkus König pedig nagyon eldugottan létezik. A Sin Seekas olvasztótégelye a különféle műfajoknak, az új lemezeken is sok a funkos, hiphopos, lendületes dal, de a reggae-től távolodtak. A Reggae Campre is inkább ska zenekarok jelentkeznek.

Miért szorult háttérbe a reggae?

A reggae-nek mindig is volt egy hullámzása, ami attól is függ, befut-e egy nagy reggae nóta, ami felhúzza a többi alstílust és előadót. Manapság feszültebb a világ, más tempók kellenek, másban jók a zenészek.

Két éve megújult a Ladánybene felállása, ezzel megint új korszak kezdődött a zenekar életében?

Amikor az Offenzíva album előtt volt egy nagy váltás, nem session zenészként csatlakoztak hozzánk az új tagok, mint régi zenekaroknál szokás, hanem egyenlő beleszólást kaptak mindenbe. Ez jól is működött, de most úgy érzem, inkább a régi arcoktól jönnek az ötletek. Ez persze technikai kérdés, a lényeg az, hogy remek muzsikusok jöttek a csapatba. Fűri Tomi két számot is hozott az új albumra, Hertelendi Anna, a dobosunk – és a basszusgitárosunk lánya – pedig már a második olasz Sunsplash fesztiválon is ott volt velünk az anyukája hasában, ő kiskorától szívta magába a Ladánybene zenéjét. Jó a hangulat, összezakatolódott a csapat, gőzerővel készülünk a születésnapi koncertre.

A Ladánybene 27 november 6-án adja 35/36. születésnapi koncertjét az Akvárium Klubban, amin régi barátok és kollégák (Tóth Gábor Tádé, Superior, Ferenczi Kinga, Pásztor Ákos, Sóti Juli, Gregorio Alto) is fellépnek velük. Facebook-esemény, jegyvásárlás.

szöveg: Soós Tamás

fotók: Ladánybene 27-archívum