„Mégis maradsz, hátha változik egyszer valami” – Interjú Szeiler Bálinttal (Tündérvese)

Szeiler Bálintot elsősorban a Tündérveséből és a Rossz versekből ismerhetjük. Reisz Gábor filmjében ő volt a főhős idealizált grunge-hőse, a Tündérvesében pedig ő a systemesen zúzó, törökös dallamokat játszó, alteres szövegeket éneklő frontember. Inspirálja a Tool, Gaye Su Akyol, de református lelkész dédapja is, aki formabontóan festett meg vallási témákat. A szeptember végén kiadott, második és még erősebb Tündérvese-lemez kapcsán Bálinttal megfejtettük a török pszichedelikus folk reneszánszát, az altermetál előnyeit és buktatóit, és azt is, mi frusztrálja a magyarországi mindennapokban, és tökön rúgná-e a hatéves énje, ha látná, mivel foglalkozik manapság. A Tündérvese október 9-én, azaz ma este mutatja be Körbezárul című friss lemezét a Gödör Klubban.

Sokan a döner metálnak becézett Arkadaşlarımlával figyeltek fel rátok. A többi számotokra is hatott a keleties dallamvilág, te pedig turkológiát és oszmanisztikát végeztél. Mi vonz a török és a keleti zenékben?

A törökös dallamokat, skálákat mindig is imádtam, kiskoromban sok hippizenét hallgattam, amikben szintén érezni a közel-keleti hatást, mint például a White Rabbitben (Jefferson Airplane), a The Endben (Doors), vagy akár a Paint It Blackben (Rolling Stones). Kiskamaszként aztán megtalált a System of a Down, majd a Tool, akiknél szintén erősen tetten érhető ez a vonal. Amikor zenélni kezdtem, ösztönösen hasonló témák jöttek belőlem, és úgy éreztem, itthon ez hiányzik, nem sokan képviselik ezt az irányzatot.

A török folklórnak külföldön most reneszánsza van, sokan játsszák pszichedéliába mártva, például az Altin Gün vagy Gaye Su Akyol, de a King Gizzard & the Lizard Wizardnak is van több török hatású, mikrotonális psychrocklemeze.

Néha olyan, mintha a nyugati zene körbeért és egy picit önismétlővé vált volna, ezért egyre inkább olyan zenekarok válnak érdekessé, akik tradicionális témákat, akár népi hangszereket csempésznek a dalaikba. A globális kultúra annyira egységessé vált, hogy rengeteg embernek igénye lett a lokális jellegzetességekre, a folklórra. Jó példa a Khruangbin, akik nem a közel-keleti, hanem az ún. thai funk vonalat viszik.

Sokat hallgatom az említett török előadókat is, zseniálisan vegyítik a helyi népzenét más, modernebb hatásokkal: Gaye Su Akyol pszichedéliával, rockkal, surf punkkal, míg az Altin Gün retro szintikkel és folyamatos táncra késztető ritmusokkal. A Tündérvesével is felmerült az Arkadaşlarımla után, hogy a török vonalon megyünk tovább, de végül mégis maradtunk annál, amit csúnya szóval mi csak altermetálnak hívunk, azaz igényesnek szánt magyar szöveggel próbálunk zúzos zenét játszani. Tervben van, hogy csinálok egy hasonló, teljesen török projektet, de ez még várat magára.

Azért is izgalmas, hogy a metálból és a magyar alterből is merítetek, mert ezek között nincs sok átjárás. Tíz-húsz éve még vagy alteros voltál, vagy metálos. Te felváltva hallgattál Kispált meg Slayert?

Pontosan. Mindkét stílust szeretem, de megértem azokat is, akiknek fenntartásaik vannak egyikkel-másikkal szemben. Az alter itthon kicsit szitokszóvá is vált, a Tündérvese kapcsán is érzem ezt az előítéletet. Olyan, mintha két vadra céloznánk, de egyiket se találnánk el, mert a metálosoknak nem elég vérhányós, az alterosoknak viszont itt-ott túl kemény a zenénk. Sokszor nekem is az volt a bajom a magyar alterrel, hogy bár erős a szöveg és jó az akkordmenet, a hangszerelés gyengíti az adott számot. A Kispál és a Borz egyébként zeneileg baromi izgalmas– én például a Primust is érzem a korai dalaikon –, de sokszor nekem még az is kevés. Külföldön több olyan zenekar van, akiknél jó a szöveg, szép az ének, mégis eszeveszetten tudnak zúzni, mint például nagy kedvencem, a Queens of the Stone Age. Szerintem ez a középirány itthon kicsit hiányzik, mi ezen is akarunk változtatni.

Frusztrál, ha két szék közül a földön találod magatokat?

Régen tartottam tőle, hogy semmit nem érünk el, és inkább olyan zenekart kéne csinálni, ami könnyebben besorolható valahova. Ha elmész Lazarvsra, tudod, mire számíthatsz: fű, sátán, metál, iszonyú döngölés, pusztító profizmus. Nálunk meg belefér, hogy egyik pillanatban Pink Floydosdit játszunk, a következőben meg Mastodonosat. Ennek a zenének nehezebb megtalálni a közönségét, de már rég nem görcsölök ezen. Akinek tetszik, annak nem a műfaji besorolás miatt fog, arról nem beszélve, hogy sokaknak pont ez a keveredés lehet vonzó.

TŰRHŐ HIMNUSZOK - SZERINTÜNK EZEK A LAZARVS-OS APEY LEGJOBB SZÁMAI

Korábban többtételes, tízperces számokat írtatok. Volt ebben bizonyítási vágy, hogy megmutasd, ilyet is tudsz?

Biztos volt, de a külvilág helyett talán inkább magamnak akartam bizonyítani, hogy ez működhet. Apám nagy rocker volt, rajta keresztül óriási Pink Floyd-fanatik lettem. A zenéjükben sok egyszerű és közérthető téma van, de azokat úgy rakták össze, hogy kiadjanak egy összefüggő, komplex szerkezetet. Én is ki akartam próbálni, milyen 8-10 perces számokat írni egyszerűbb témákból. Sokszor meg is kaptuk, hogy jó a zenénk, de egy dalból akár ötöt is csinálhatnánk. A Körbezárul lemezen emiatt is törekedtünk arra, hogy rövidebbek legyenek a számok, de hogy ne menjünk szembe teljesen a korábbi iránnyal, szerettem volna a dalokat egy átfogó narratívára, a mentális és fizikai bezártságból való kitörésre felfűzni.

Ennek egyik kulcsszáma lett a Pánik, amelynek megírása segített a pánikbetegségeddel szembeni küzdelemben. Tényleg ilyen alapvető változást hoz az életedbe, ha kiírsz magadból valamit?

Abszolút. Szerintem mindenkinek meg kell találnia a szelepet, amin ki tudja engedni a felgyülemlett félelmet, haragot, frusztrációt. Nálam ez a zenélés, másnak a sport, a főzés, akármi. Már az első lemezt is terápiás célból írtam, de az még egy sokkal komorabb, gonoszabb világot jelenít meg. A Körbezárulon viszont már magát a gyógyulási folyamatot is be akartam mutatni, hogy van remény, és ha az ember tesz érte, ki tudni mászni a mélyből.

Nem az segített a pánikbetegségen, hogy pszichológushoz jártál, és a zene már annak a következménye, hogy intenzíven foglalkoztál a témával?

A kettő erősen összefügg. Fontos a terápia, de óriási teher került le rólam, miután kiadtam magamból ezeket a számokat. Ráadásul rengetegszer játsszuk el őket, és egy idő után az a fajta feszültség, amit egy szöveg hordoz, elpárolog. És nem nekem kell, hogy szóljanak ezek a szövegek: ha bárkinek egy kicsit is segít egy-egy ilyen dal, akkor érte meg igazán megalkotni.

A mentális problémákat a legtöbben még ma is tabuként kezelik: régi beidegződés nálunk, hogy ciki pszichológushoz járni, mert akinek erre van szüksége az életképtelen, elmebeteg stb. Pedig az állandó munkával és stresszel járó életmódunk miatt sokkal többen küzdenek mentális problémával, mint ahányan be mernék vallani. Sokan szerintem észre se veszik, és csak akkor kérnek segítséget, amikor már nagyobb a baj.

„Akármennyit lopnak még, tudom, sosem lesz elég. Miért várunk még? A jövőnket is elvették.” Az Elég című dalba nehéz nem politikai töltetet látni, de a lemez kontextusában mintha a Káin is az örökös megosztottságról, egy önmagával folyamatos harcban álló társadalomról szólna.

A Káin esetében ez nem volt tudatos, de örülök, ha a másik dallal olyan kontextusba kerül, ami gazdagítja a jelentését. Sokáig szándékosan nem érintettem politikai témákat a szövegekben, mert nem akartam, hogy a véleményem megossza a közönségünket. Ugyanakkor éreztem, hogy ha nem beszélek az itthoni helyzetről, az olyan, mintha homokba dugnám a fejemet. Szerettem volna megjeleníteni azt a frusztrációt, amit a magyarországi mindennapok okoznak. Hogy azon agyalsz, minek maradj, amikor sokan már elhúztak, és külföldön amúgy is jobban kereshetnél, mégis maradsz, hátha változik egyszer valami, de valójában nem teszel érte semmit.

Azt látom, hogy az itt élők hozzáállásával, a társadalom mentalitásával van baj: amíg bármit meg lehet tenni velünk, addig minden maradni fog ugyanúgy. Függetlenül attól, ki van kormányon. Nem akartam azt énekelni, hogy „Holnaptól már töltve a puska, halál az összes politikusra”, mint ahogy azt a Rózsaszín Pitbull tette, de az én szememben az Elég mindkét oldalnak szól. Nyilván az egyiknek jobban, de akinek nem inge, az ne vegye magára.

Dédapád, Szúdy Nándor festő volt, az egyik képe került az első lemezetek borítójára. Művészcsaládban nőttél fel?

Anyai ágon többen foglalkoztak zenével, tánccal, képzőművészettel: dédanyám, Dános Lívia zongoraművész volt, a nagyapám, Szúdy János jazzdobos, a bonni Beethoven Orchestra nyugalmazott timpanistája. De a családunk tagja Behumi Dóri is, a Budapest Bár kiváló énekesnője. Dédapám református lelkész volt a kommunista időszakban, ami erősen megnehezítette a festői karrierjének alakulását. A II. világháború előtt már viszonylag ismertnek számított, de addigi teljes munkássága megsemmisült a bombázások során, és a 40-es évek végén nulláról kellett újrakezdenie a festést.

Mindig is intenzíven foglalkoztatta, hogy sajátos nézőpontból dolgozzon fel vallási témákat, reagálva a háborúra, az őket ért sérelmekre. Valljuk be, nem szokványos ábrázolása Szűz Máriának, hogy kilóg a fél melle, a háromkirályok pedig rémalakokként jelennek meg a háttérben. Rám iszonyat sokat hatott ez az örökség, mindig is tovább akartam vinni. Ezért is lett a Káin az egyik kedvencem a számaink közül, mert úgy érzem, egy kicsit nekem is sikerült kifordítva megragadnom egy vallási témát. Van ebben egyfajta kritikusság, hogy ne fogadj el mindent úgy, ahogy mondják, járj utána, alakítsd ki a saját nézőpontodat.

Ismerted a dédapádat?

Sajnos nem, de dédanyámat igen, és ő rengeteget mesélt. Ő volt az is, aki mindig mondta, hogy „szarni kell az iskolára”, ne foglalkozzak mással, csak írjak-zenéljek, mert egyedül a művészet számít igazán. Ez is hatalmas hatást gyakorolt rám. Meg persze sok zenésztársamhoz hasonlóan én is bekattantam kiskoromban, amikor először láttam a Smells Like Teen Spirit klipjét a tévében.

Reisz Gábor filmjében, a Rossz versekben el is játszottad a Nirvanára rákattanó kissrác idealizált alteregóját. A film végén a gyerekkori énjei szembesítik a főhőst azzal, mennyi mindent feladott a művészi álmaiból, és ezért jól tökön rúgják. Téged tökön rúgna most a hatéves Bálint?

Azt remélem, nem. Sok olyan pillanat volt az életemben, amikor döntenem kellett, hogy folytatom-e a zenélést, ez tényleg életút-e, megéri-e anyagilag, emberileg. Ezt a választást a mai napig időnként meg kell hozni. Rengeteg olyan emberrel találkozok, aki régen zenélt, aztán „nem úgy alakultak a dolgok”. A hatéves énem biztos örülne, hogy egyáltalán még zenélek – az, hogy zenekarban, csak ráadás.

A Tündérvesén kívül mivel foglalkozol?

Egy időben törökről fordítottam, majd filmes kellékbeszerző voltam, de volt, hogy hackereket füleltem le. Egy ideje viszont kizárólag hanggal foglalkozom, elsősorban filmhanggal és sound designnal, ami jól ki tudja egészíteni a zenélést.

A Rossz versek forgatásán, tökön rúgás előtt-után. Fotó: Szemerey Bence

Hogyan kerültél a Rossz versekbe?

A bátyám, Szeiler Péter Reisz Gábor osztálytársa volt a SZFE-n. Amikor először találkoztam Gáborral, épp túl volt azon a szakításon, amiről a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan szól. Figyeltem ezt a srácot a kocsmában, mindenki röhögött körülötte, de ő csak ült és nézett maga elé. Szimpatikus volt, mert én is hasonló karakter voltam akkoriban, úgyhogy odaültem hozzá és együtt néztünk magunk elé. Büszke vagyok rá, hogy a fájdalmát át tudta ültetni egy ilyen filmbe, és ezáltal még elismert rendezővé is vált. Majd mindezt fokozni tudta a Rossz versekkel. Amellett, hogy több ponton tudtam azonosulni a film főhősével – én is vízilabdáztam, nekem is voltak csajozási meg versírási bénázásaim –, rengeteget kaptam a Rossz versektől: kipróbálhattam a színészetet, de a páromat, Farkas Clarát is a forgatáson ismertem meg. Ő volt egyébként több klipünk és a Körbezárul lemez látványtervezője is.

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan hatott a Tündérvesére is? Mondtad, hogy már az első lemezetek is terápiás volt.

A számok többségét jóval korábban írtam, és pont azért volt szimpatikus Gábor, mert én is az alkotásban láttam a megoldást. Rengeteg szarság történt velem, és úgy gondoltam, hogy mindez hasznos, mert a szenvedésből lehet igazán jó dalokat írni. Ez persze hülye mártírduma. Ma már úgy vagyok vele, hogy nem muszáj belehalni a művészetbe, attól nem lesz jobb. A párkapcsolatom, a terápia és a jóga is sokat segített abban, hogy a Körbezárul lemezt már ne ez a hozzáállás határozza meg, hanem pont a törekvés az ettől való megszabadulásra.

A többiekkel szoktunk azon röhögni, hogy Ákoshoz hasonlóan nekem is lehetne csinálni egy dalszöveg-generátort a gyakran használt szavaimból: halál, méreg, vak, harag, gyász stb. Az Engedjetek-ben azért is hozok fel példákat, mert szeretném, ha elengedhetném végre ezt a mentalitást. A jövőben inkább kicsit elvonatkoztatnék önmagamtól, hogy ne mindig arról írjak, nekem éppen mi fáj. Inkább alkalmazott művészetként, más karakterek bőrébe bújva szeretnék szövegeket írni, de mindezt úgy, hogy mégse veszítsenek az értékükből, tartalmilag hitelesek legyenek.

szöveg: Soós Tamás

headerkép: Farkas Christián

Tündérvese a Facebookon

Tündérvese a Bandcampen