„Hagyományainkat saját kedvünkre őriztük” - Hírdalcsokor-interjú

„Olyan legény akart hozzám járni / Ki a piát nem tudta megállni / Számtalanszor vitte el a mentő / Sej, csak a válás volt az én megmentőm.” Női sorsokat, élethelyzeteket feldolgozó új szövegekkel énekli hagyományos népdalait a Kartali Asszonykórus, hogy aztán egy feminista kórus popsláger-átdolgozással válaszoljon nekik. A Hírdalcsokor különleges projekten dolgozó kurátorral, Erdődi Katalinnal és a népdalénekes Annus Rékával beszélgettünk a Budapesti Őszi Fesztivál programjaként szombaton és vasárnap látható, ingyenes performansz előtt.

Alicja Rogalska lengyel művész, Erdődi Katalin és Annus Réka a Kartali Asszonykórussal közösen dolgozott azon, hogy az 1969-ben alakult kórus által énekelt népdaloknak új szövegeket írjanak – olyanokat, amelyek „a kórustagok élethelyzetét és mindennapjait, az általuk fontosnak tartott kérdéseket és témákat dolgozzák fel”. A projekt keretében készült két videó, amiket az OFF-Biennále fesztiválon mutattak be, majd szeptemberben egy budapesti performanszra is sor került. Az asszonykórus régi-új dalaira a Varsányi SzIrének feminista kórus a capella popdalfeldolgozásai feleltek, és közben a közönséggel együtt egy budapesti sétát is tettek. Az előadást még kétszer lehet megnézni, október 2-án, szombaton délután 6-tól és 3-án, vasárnap 4-től. A részvétel ingyenes, regisztrációhoz kötött. További információk a Facebookon itt találhatók.

A projekt egyik alapgondolata, hogy a népdaloknak volt egy világra, az eseményekre reagáló funkciója. Van még olyan hely, ahol ez él?

Annus Réka: Ez a gyakorlat, hogy mindenki a saját életére vagy a tágabb környezet történéseire reagálva formálja a dalokat, már nem létezik. Bár tudunk olyan dalokról, amik csatákról, történelmi eseményekről szólnak, nagyobb részben azok alakultak könnyebben, amik az egyén nagyon személyes élettörténetére vonatkoznak: ki kibe szerelmes, ki kit hagyott el, milyen konfliktusok vannak az egyén életében egy falun belül. De ezek az átköltések, amik apró változtatások tulajdonképpen, a kisközösség által felügyelten zajlottak, és ha nem állták ki az idő próbáját, egyszerűen kikoptak. Ma már ezek a konzerváló feltételek nem állnak fenn, és így senki nem tenne olyat, aki autentikus népzenével foglalkozik, hogy változtat a dalokon. Én mint népi énekes azt megcsinálhatom, hogy olyan szövegeket válogatok egy előadásba, amik hozzám közel állnak, de az autentikus fogalmába nem fér bele az, hogy teljesen új, egyéni szöveg legyen. Amit a Kartali Asszonykórussal csináltunk, az abból a szempontból megvalósította az autentikus formát, hogy egy kisközösségen belül zajlott, és már létező, saját dallamokra, viszont más szempontból egy hatalmas beavatkozás volt. Nem mondhatjuk rá, hogy autentikus, de nem is kell, ettől függetlenül ugyanúgy róluk szól, érvényes.

Erdődi Katalin: Az asszonykórus vezetője, Volter Domonkos mutatott nekünk az MTA népzenei archívumából egy 1971-ből származó gyűjtést a galgahévízi asszonykórustól. Ott egy-két nagyon aktív kórustag szinte teljesen átírta a szövegeket úgy, hogy a téeszes időkre reflektáljanak. Először azt hittem, hogy ez valami propaganda-megrendelés volt a párttól, de ahogy meghallgattam, kiderült, hogy egyáltalán nem – olyannyira, hogy a kórustagok aztán bajba is kerültek.

Annus Réka: Azért a hagyomány szempontjából már az is nagyon a határán van a tradicionális közösségek felbomlásának.

Erdődi Katalin: Én nem is az autentikusságot hangsúlyoznám ebben, hanem az átírás kibeszélő-kiéneklő funkcióját. Egyébként a gyűjtő nem annyira érdeklődött az átiratok iránt, ő az autentikus dalokat akarta hallani, és nem az akkori változásokról szóló szövegeket, amikben sok minden terítékre kerül, a téesz-elnökkel kapcsolatos elégedetlenségtől a fokhagymapótló megjelenéséig. Ez is izgalmas kérdés, hogy miről akar beszélni az éneklő közösség, és a gyűjtők mire kíváncsiak.

Az átiratokban előkerül a rendszerváltás vagy a veszély, hogy „Kartalunk alvóvárossá válhat”, de aktuális közéleti történések nem szerepelnek bennük.

Erdődi Katalin: Amikor belekezdtünk az átírásba, mi sem tudtuk pontosan, hogy milyen témákat, milyen szinteket fogunk érinteni. Az, hogy ilyen személyes hangvételű lesz az átírás, az nem volt kezdetektől fogva világos. A Hírdalcsokor név – ami már létezett, amikor megkerestük a Kartali Asszonykórust – mutatja, hogy mi közéleti hírekben, a hírvivő funkció újraélesztésében is gondolkodtunk, akár a média funkcióját is feszegetve. Egyfajta közösségi híradás érdekelt minket: a dalcsokorban például a falu jövőjével kapcsolatos vágyak, félelmek egyértelműen megjelennek („Kartal, Kartal, mikor leszel város? / Hogy tartsuk itt a fiatalságot? / Épült bölcsőde, megnyílt a sportcsarnok / Munka nélkül nincsenek kilátások”), de számomra a női élethelyzeteket és küzdelmeket feltáró személyesebb történetek is fontos társadalmi témákat vetnek fel, amik nem feltétlenül kapnak elegendő teret a médiában.

A hagyományőrzés sajátos módon kerül elő az utolsó dal szövegében: „Hagyományainkat saját kedvünkre őriztük / Sej, a pipiskét korunk ellenére viseltük / Az új vezetőnkkel autentikussá lettünk / A rózsás pipiskét fájó szívvel le is tettük.”

Erdődi Katalin: Ez nagyon fontos, hiszen a kórustagok igényt tartanak arra a fajta szabadságra, hogy ezt úgy csinálják, hogy maguknak tetsszenek, és nem feltétlenül igazodnak ahhoz, amit a „hagyomány” a korukból fakadóan diktál. Tehát van egy ilyen határátlépő attitűd a kórusban, ami szembemegy az „autentikussággal”. Ők a kórussal „a hagyományt éltetik”, ahogy ők mondják. Csak egy kórustag járt népviseletben mindennapos szinten, az asszonyok egy jó része a kórusba a viselet miatt csatlakozott, ahogy ez benne is van a szövegben („Van, kit szép viseletünkkel csaltunk a kórusba”). Nekik nagyon fontos, hogy mi az, amiben szépnek, vonzónak érzik magukat. Ez fontos idősebb nőknél is, amiről egyébként nem szoktunk beszélni, mert mindig azt gondoljuk, hogy nekik ez nem téma, pedig dehogynem. Az, hogy „saját kedvükre” öltöztek, azt jelenti, hogy bizonyos szabályokat nem követtek, például az autentikus viselet szerint fehér harisnyát a fiatal nők hordanak, az idősebbek pedig barnát; vagy a pipiskét, ami egy fészek a főkötőn, azok hordják, akik már házasok, de még nincs gyerekük, tehát egy nagyon meghatározott korosztályhoz kötődik.

Annus Réka: Több dilemma is felmerül itt. Az egyik az, hogy az a réteg, aki hordhatná a pipiskét, hiányzik a kórusból, tehát nem hordaná senki, ha ők nem mutatnák meg. Ha ők ezt felveszik, akkor látnak belőle valamit az emberek; ha nem veszik fel, akkor feledésbe merül. A másik kérdés az, hogy melyik az a hagyomány, amihez ragaszkodunk. Lehet vitát nyitni a harisnya színéről, de ha azt vesszük etalonnak, ami a 18-19. században volt, akkor valószínűleg még senki nem hordott harisnyát.

Az előadással átkerültek egy egészen más közegbe, a művészeti fesztiválokra. Erre hogyan reagáltak?

Erdődi Katalin: Az mindig egy nagyon fontos momentum volt a kórustagok számára, hogy élőben is előadják a dalokat. Az OFF-Biennále keretében kiállításként mutattuk be a videómunkákat, de fontos volt, hogy legyen majd fellépés is Budapesten. Az, hogy ez nem egy népzenei kontextusban történt, az őket nem zavarta; az volt a fontos, hogy legyen nyilvánosság, legyen érdeklődés. Ez az, amit a saját helyi kontextusában kicsit hiányol az asszonykórus, hogy olyan sokan nem érdeklődnek az ő munkájuk iránt. A fellépéseknek van egy nyilvánosságteremtő funkciója, van egy élő kapcsolat a közönséggel, és párbeszéd a Varsányi SzIrénekkel is. Nem volt célunk, hogy az asszonykórust olyan helyzetbe hozzuk, ami az ő szokásos fellépéseiket mímeli; az volt a fontos, hogy használjuk azokat az elemeket, amiket ismernek, de hogy átfordítsuk egyfajta kortárs művészeti nyelvre, plusz a városi terekkel való párbeszédre is. Erről sokat beszéltünk is velük. Nem véletlenül jöttek be a Budapestről szóló történeteik, és részben ezekre reflektálva kerestük a helyszíneket. Fontos volt, hogy az ő tapasztalataik és kötődéseik ugyanúgy inspirálják és kontextualizálják ezt a performanszt, mint a mi művészeti érdeklődésünk és szándékunk, illetve harmadik félként a SzIrének is részt vettek ebben a folyamatban-

Annus Réka: A kórus tagjai vannak olyan szinten, hogy mindegy nekik, hogy ki hallgatja őket, a kartali művház vagy a budapesti kortárs művészeti fesztivál közönsége, ugyanúgy szólnak mindkét helyen. Ez egy hatalmas pozitívumuk.

Abban, hogy a Varsányi SzIrének által előadott popdal-feldolgozások mellé raktátok őket, benne volt az, hogy a mai városi ember számára ugyanúgy a közös zenei nyelv a popzene, mint a kisközösségekben a népzene volt?

Erdődi Katalin: Igen, a népzene és a popzene is populáris irányzatok, és széles közönségnek szólnak – ha ma már nem is, egy időben a népzene ugyanúgy társadalmilag beágyazott volt, mint most a popzene. Mindkettő nagyon befogadható módon tudja csatornázni a különböző üzeneteket, miközben erős érzelmi töltetük is van. Ez foglalkoztatott minket abban is, ahogy a Varsányi SzIrének átírják vagy újra kontextualizálják a popdalokat. A performansz dramaturgiájában egymásba fűzzük a két kórus dalait: nagyon figyeltünk arra, hogy mi után mi jön, mi kapcsolható mihez, hogyan viszonyul egymáshoz a két kórus és hogyan felelgethet egymásnak két dal, vagy lehet köztük akár egy törés, váltás is. Hálás feladat volt ezekkel a zenei anyagokkal dolgozni, mert nagyon kompakt és sűrű tartalmilag a népzene és a popzene is: néhány percbe kell belesűríteni viszonylag sok mondandót. További szempont volt, hogy a Kartali Asszonykórusban van egy idősebb és egy fiatalabb generáció, de a köztes, a fiatal dolgozó nők generációja nincs képviselve, viszont a SzIrének pont belőlük áll. Vagyis a zenei stílusok mellett fontos volt a generációk közötti párbeszéd is. De önmagában is izgalmas az, hogy ez a két kórus együtt dolgozott Kartalon, akik egyébként valószínűleg soha nem találkoztak volna. Ez mindkét oldalról egy nyitás volt.

A Kartali Asszonykórus és (középen, balról jobbra) Erdődi Katalin, Alicja Rogalska és Annus Réka

Lesz ennek folytatása? Akár további előadásokra gondolok, esetleg más kórusokkal, vagy arra is, hogy a Kartali Asszonykórus esetleg saját kedvére folytatja a dalok átírását?

Annus Réka: Utóbbi már meg is történt, az egyik kórustag születésnapjára készítettek egy átírást, amit végül egy ember vállalt magára; az egyik, általunk közösen is átírt dalhoz írt az alkalomhoz illő szöveget, és ajándékként adták elő.

Erdődi Katalin: Abban a formában, ahogy ezen a projekten dolgoztunk, Rékával és Alicja Rogalska lengyel képzőművésszel közösen — akinek volt már egy korábbi együttműködése egy lengyel népdalkörrel, ami részben a mi munkánkat is ihletette — nem tudom, hogy mikor lesz lehetőségünk újra együtt dolgozni. Azt látni kell, hogy egy ilyen kollaboratív alkotófolyamat rengeteg munka, hiszen meg kellett ismernünk egymást a Kartali Asszonykórussal, nagyon egymásra kellett hangolódni, ami mindenki számára intenzív élmény volt, de időigényes is. Közösen, a különböző impulzusokból gyúrtuk össze a dalszövegeket, két videómunkát forgattunk, majd a Varsányi SzIrénekkel kiegészülve megalkottuk a performanszt. A pandémia miatt az eredetileg tervezett néhány hónap helyett majdnem kétévesre nyújt az együttműködés, és ezalatt nagyon sok beszélgetés, találkozás, egyeztetés, tárgyalás volt. Lehetséges, hogy még fogunk ilyen formációban együtt dolgozni, de jól is esik egy kétéves, kiállítást, kiadványt is eredményező folyamatot lezárni. Jó, hogy a fellépésekkel tudjuk ezt megtenni, mert ez volt a pandémia alatt a legkényesebb pont.

Annus Réka: A kórustagoknak is hiányzott a személyes szereplés, és bennem is volt egy nagy hiányérzet. Már az elején megbeszéltük, hogy lesz egy élő bemutató, és számomra ez volt a megkoronázása az egésznek, ami egy egészen más típusú jelenlét és munka, mint a videó készítése, amit egyébként szintén nagyon szerettünk.
 

Hírdalcsokor a Budapesti Őszi Fesztivál honlapján – Facebook esemény

Hírdalcsokor a Facebookon – Varsányi SzIrének a Facebookon

Interjú: Rónai András

Fotók (fentről lefelé): Vida Szabolcs (első két kép), Horváth Árpád (harmadik kép)

A cikk megjelenését a Halmos Béla Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.