Jacques Demy nevét 2016-ban a filmrajongók egy generációja fedezhette fel a Kaliforniai álom révén, ám a francia rendező filmográfiája még annál is több csemegét rejt, mint amennyit Damien Chazelle modern musicalsikere megidézett. Kakukktojás újhullámos, szomorkás álmodozó – mi a titka? Ez a cikk először a Recorder magazin 85. számában jelent meg.
Cherbourgtól Los Angelesig
Félreértés ne essék: az 1990-ben, 59 évesen elhunyt rendezőt nem az ismeretlenség homályából kellett előásnia az előtte tisztelgő amerikai tanoncnak. Jacques Demyt életében komoly népszerűség övezte saját hazájában, a hatvanas években tódultak honfitársai a filmjeire. Francia újhullámos alkotóként Demy is az amerikai popkultúrából és a hollywoodi filmművészetből csemegézett, ám Hitchcock vagy a gengszterfilmek helyett a szélesvásznú-Technicolor musicaleket, az Egy amerikai Párizsbant és a West Side Storyt formálta át saját képére.
 |
| Agnès Varda és Jacques Demy |
Legnépszerűbb alkotása máig az 1964-es Cherbourg-i esernyők, ami Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát. A siker nem meglepő a külcsín alapján: a musical elképesztően szímpompás, lüktetően élő környezetbe helyezi ifjú főszereplőit, köztük Catherine Deneuve-öt, mesebeli varázsvilágot teremtve Cherbourg kikötővárosából. Demy célja bevallottan az volt, hogy megríkassa a nézőket, és bár a posztmodern irónia sem állt távol tőle, cinizmussal semmiképp nem lehet vádolni: minden porcikája szenvedélyesen romantikus.
Ám a film azt is remekül példázza, hogy Demy cukormázas fantáziavilága nem feltétlenül a legkönnyebben emészthető. Michel Legrand zenéje hömpölygő, emlékezetes, de még a musicalszeretők gyomrát is megfeküdheti, hogy minden egyes párbeszédet énekelve adnak elő a szereplők, néha kérlelhetetlenül sok a muzsika. A szerelmesek csalódásait pedig a hollywoodi mintákhoz képest szokatlanul keserűre élezi a vágyálmok valósággal való ütköztetésével.
Jacques Demy Cinematic Universe
Demy ambiciózus rendező volt, és szeretett játszadozni, épp ezért első öt filmjét gyakorlatilag egy közös univerzumba helyezte, ahol az egyes alkotások szereplői utalásszinten, vagy akár személyesen is be-beköszönhetnek. Ebből az ötből csak kettő musical, bár az 1961-es Lolában is olyan hangsúlyos szerepet kap Legrand zenéje, hogy végig arra számítunk, bármelyik percben dalra fakadhatnak a figurák (Anouk Aimée egyszer meg is teszi).
Az öt film sokban különbözik egymástól, tematikájukban, színpalettájukban, hangvételükben, de osztoznak egyfajta kozmikus szerelmi szervezőelvben. Szereplőik mindig sóvárognak, elvágyódnak; kalandokra ácsingóznak, mégis tehetetlenek; változatos konstellációkban botlanak egymásba és esnek szerelembe, de a sors folyton akadályokat gördít eléjük. A boldogság mindig karnyújtásnyira van, de a nagy találkozás elmarad, vagy a múlt vet árnyékot a jelenre, mint a be nem hegedt seb.
A szálak végül az 1969-es Model Shopban érnek össze, ami a Marveles analógia alapján a Demy-univerzum Bosszúállók-filmje, de úgy kell elképzelni, mintha a Bosszúállók minden addigi optimizmust, idealizmust, reményt a földbe tiporna, és lehozná a nézőt az életről. Ez Demy egyetlen Amerikában forgatott filmje, és sokkal inkább a hetvenes évek illúzióvesztett új-hollywoodi szembenézésének előfutára, mintsem a bohókás francia bolondozás átültetése.
 |
| Anouk Aimée és Gary Lockwood a Model Shop című filmben |
Lola egy szennyes lebujban gyűjti a pénzt félmeztelen fotókhoz pózolva, hogy meghiúsult amerikai álmát hátrahagyva hazatérjen, férje faképnél hagyta az 1962-es Bay of Angels szerencsejátékfüggő Jeanne Moreau-jával, az 1961-es filmjében megismert romantikus partnere Vietnamban veszett oda – ahova a Model Shop céltalanul ténfergő férfi főhősét behívják. Itt már faltól falig musicalzene sincs, csak a Spirit pszichedelikus-progrockja.
Sötét mesék, színes álmok
Demy elmondása szerint több tucat filmet szeretett volna hasonlóképp összefűzni, de végül karrierje további részében letett erről – viszont a musicalműfajhoz még vissza-visszatért. Az 1970-es Szamárbőr és az 1972-es The Pied Piper két klasszikus tündérmesét csomagol új köntösbe. A Jean Cocteau örökségét továbbvivő Szamárbőr sikerült jobban, szürreális esztétikával: itt kékre festett szolgálók lapozzák Catherine Deneuve kottáját a csembalónál, a vörösruhás katonák lovai is vörösre vannak festve, egy vénasszony békákat köpköd, a nagy menyegzőre pedig helikopterrel érkeznek a hatalmasságok. A történet hűen követi a mesét, de Demy a campy jelmezek mellett a dalbetétekkel is zavarba ejt (megint Legrand). Van egy dal arról, miért nem oké férjhez menni az apádhoz; a mosónők arról trilláznak, milyen undorító a szamárbőrbe öltözött Deneuve, aki később saját mágikus klónjával tortát sütve receptet dalol.
 |
| Catherine Deneuve a Szamárbőr című filmben |
A hamelni patkányfogó sötét fabulája leginkább azért lehet érdekes, mert Donovan adja elő benne a címszereplőként egy-két dalát – és mert a politikai szűklátókörűség és arrogancia a pestisjárvány kezelésénél meglepően aktuálisan hat 2021-ben. Kései bukásában, az 1982-es Une chambre en ville-ben viszont visszatért az operaként végigénekelt musical műfajához.
 |
| Dominique Sanda és Michel Piccoli az Une chambre en ville című filmben |
Az ötvenes évek óta dédelgetett szerelemprojekt az életmű legkomorabb darabja: sztrájkolók és rendőrök utcai összecsapásai szolgáltatják a hátteret Nantes-ban egy munkás és egy szenvedő burzsoá feleség tragikus, mindent elemésztő szerelméhez. Michel Colombier ábrándos dalait pszichopata, borotvával fenyegetőző férj, terhes barátnőjét faképnél hagyó szerető, bundája alatt pucéran mászkáló, mohón menekvésre vadászó bántalmazott énekli – a vér, az erotika, a testi szerelem féktelensége, és a szomorkás reményt kiváltó teljes bukás mind motívum Demynél.
Az életmű alkonyán még rendezett egy zenés filmet Legrand-nal, de az Orpheusz-mítoszt AIDS-allegóriaként modernizáló Parking sajnos beszerezhetetlen. (A többi filmje queer olvasatairól is születtek tanulmányok; Demy 1962-ben házasodott össze Agnès Vardával, és ugyan Demy bi- vagy homoszexualitásáról egyikük sem nyilatkozott, halálát AIDS okozta.) Demy álomvilágainak mindig van egy sajgó éle, a sarokban leselkedik a veszély, a szenvedély sötét oldala. A rochefort-i kisasszonyok jámbor bácsikájáról kiderül, hogy baltás gyilkos. De aztán elnézünk balra, és ott mosolyog Gene Kelly. Elnézünk jobbra, és ott táncol be a képbe George Chakiris. Lesétálunk az utcán, és mögöttünk csak úgy sasszéznak a járókelők. Minden színes, minden könnyű. És hiába vágyódik el innen Catherine Deneuve. Mi pont ide vágyunk.
szerző: Huszár András
