Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 86. számában jelent meg.
#13 - Vad folyó (Wild River, 1960)
Az alkonyati csatában gyomron lőtt férfi a sebére csodálkozva üldögél a folyóparton, felesége a homokba rogyva bámulja gyönyörű haldoklását, a hangsávon Bob Dylan a mennyországról dalol. Ez a felejthetetlen Peckinpah-jelenet a Pat Garrett és Billy a kölyökből egyetlen képsorba sűríti Elia Kazan tizenhárom évvel korábbi Vad folyóját.
Rozsdás hátterek előtt, a konokul ködös októberben ismerkedik egy szabódó férfi és egy félszeg, vörös nő: Lee Remick és az autóbalesete után félig megnyomorodott Montgomery Clift úgy udvarolnak egymásnak, mintha illő tisztelettel próbálnának részvétet nyilvánítani. Megy le a nap, búcsúzni kéne; de ők egyre csak a sarkokat, a karfákat, az ajtófélfákat markolják; „ne, ne, ne menj” – suttogja valamelyik. És nézik egymást. Nincs szebb film arról, hogy a felnőttek is félnek a sötétben.
Montgomery Clift sosemvolt gesztusokat talál föl, hogy beléjük sűrítse a kisiklott életek igazságát: orrtörlés helyett az egész fejét az ujjaihoz dörgöli, s néha (persze a kudarc tudatában) puszira nyújta a kezét a lány felé. A végén aztán úgy ér véget a világ, hogy kivágnak egy fát: a nő elsétál a tanyájáról, és mögötte a munkások a dőlő tölgynek kurjongatnak. Otthagyni a múltat olyan, mint kifordulni a földből. „A legjobb mozi arról, hogy viszlát” – Pedro Costa mondta John Ford A hosszú szürke vonaláról, de mondhatta volna erről a filmről is.
szerző: Nagy V. Gergő
