A heistfilmek bombabiztos receptre épülnek. Végy egy fineszes mesterbűnözőt, szedjen össze csapatot csupa színes, sármos egyéniséggel, tervezzék meg és hajtsák végre a Nagy, Képtelen Tolvajlást – majd vérmérséklettől függően engedd meg nekik, hogy ki is élvezzék győzelmük gyümölcsét. Ami garantált, az a primér szórakoztatás. Steven Soderbergh múlt hónapban debütáló No Sudden Moves című új tolvajfilmje apropóján összeszedtünk tizenöt gyöngyszemet az időtálló műfajból. Ez az összeállítás először a Recorder magazin 86. számában jelent meg.
15. A nagy dobás (Set It Off, 1996)
Mint látni fogjuk, a heist a férfiak terepe, ritka, hogy a tolvajok beengednek maguk közé akár csak egy nőt is. Még ritkább a női crew, és sajnos a közelmúltbeli hasonló próbálkozások nem sikerültek túl jól (Ocean’s 8 – Az évszázad átverése, Nyughatatlan özvegyek). F. Gary Gray társadalomtudatos filmje, melyben négy fekete nő anyagi nehézségek, traumák és bosszú által sarkallva bankrablásra adja a fejét, inkább a Bonnie és Clyde jellegű törvényekívüli történetek egyike, mintsem klasszikus heistfilm, de van olyan jó és kevéssé ismert, hogy bevegyük ide.
14. Sivatagi cápák (Three Kings, 1999)
Ma a legtöbben csak úgy emlékeznek vissza a Sivatagi cápákra, hogy „ez az a film, aminek a forgatásán George Clooney úgy összebalhézott David O. Russell rendezővel, hogy kis híján bepancsolt neki”. Pedig a film elkészültének körülményeitől függetlenül még 20+ év után is kifejezetten élesen karcol az öbölháborúban megcsömörlött cinikus katonák kincsszerző szatírája, amely a Kelly hősei nyomdokain haladva még olyasmire is rá tud kérdezni, mint hogy mennyit jelenthetnek az önzés és a hősiesség fogalmai egy elcseszett háborúban.
13. Komputerkémek (Sneakers, 1992)
Az első film a listán, amit egyértelműen a parádés szereposztás ad el. Itt van Robert Redford, a még ötven fölött is lehengerlően sármos és magabiztos lángész, Sidney Poitier, mint a bölcs korelnök, Dan Aykroyd, mint összeesküvéselmélet-hívő kettyós, River Phoenix, mint pimasz csodagyerek, David Strathairn, mint a vak nörd, és Mary McDonnell, mint… nos, a nő. Ezek után mindegy is, milyen akcióba vágja a fejszéjét ez a sok szerethető fura fazon, de a csavaros cselekmény se kismiska, amelyben kétszer kell ellopniuk ugyanazt a veszélyes kémeszközt.
12. Ronin (1998)
John Frankenheimer karrierösszegző mesterműve zsánerfilmes ínyencfalat: tökös, kemény bűnügyi film szófukar, vérprofi antihősökkel, könyörtelen árulásokkal, húsbavágóan erős akciójelenetekkel, a modern kori gazdátlan szamurájok régivágású tolvajbecsületével. A keserűen romantikus, a karakterszínészek krémjét felvonultató Ronin csak azért nem kerül feljebb a listán, mert maga a heist nem az igazi központi elem, hanem csak ürügy – de ugye senki nem követelné rajtunk a rendező utolsó, tényleges heistfilmjét, a Hulla, hó, telizsákot?
11. A belső ember (Inside Man, 2006)
Bárcsak minden rendező stúdiós bérmunkája olyan vagány lenne, mint Spike Lee heistfilmje! Lee mesterien játszik a nézői elvárásokkal, az információátadással, a feszültségkeltéssel: egy mezei párbeszéd közben idegbajt kapunk, mikor robban fel valami a háttérben, a slusszpoént bezzeg nem látjuk jönni. Az Ocean’s Eleven-ök és a Kánikulai délután szerelemgyerekeként eközben hamisítatlan New York-i filmként ábrázolja az egyszerre közönyös és zsibongó metropoliszt, és pár évvel a világválság előtt még a bankszektornak is fricskát mutat.
10. Petárda (Bottle Rocket, 1996)
Wes Anderson első filmjében még nincs patentra kimérve minden wesandersonosság – a dioráma-világ, a depresszíven bohókás figurák, a rigorózus formanyelv –, de ezzel együtt se téveszthetnénk össze mással. A heistfilmek szinte mindig feszes narratívával rendelkeznek; na, hát Anderson cselekménye minden, csak nem feszes: míg a Wilson tesók eljutnak a film elejétől tervezett – és végül totálisan elfuserált – heisthoz, addig annyi egzisztenciális, tépelődő, tragikomikus kitérőt tesznek, hogy szinte el is felejtjük, mi volt a premissza.
9. Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs, 1992)
Quentin Tarantino korszakos debütálása legalább annyira felborítja a heistfilmek szabályait, mint Andersoné – sőt, talán még jobban is. A heistot utólag kell összeraknunk az elbeszélt morzsákból; a csapatot a nyitójelenetet leszámítva azután ismerjük meg, hogy lement az akció, és egymás torkának ugranak. Cseles koncepció és hibátlan megvalósítás, amit legalább egy – de inkább több – évtizeden át próbált a komplett Hollywood lemásolni, de nem véletlen, hogy a megannyi epigon egyike sem került még csak az összeállításunk közelébe sem.
8. A vörös kör (Le Cercle Rouge, 1970)
A heistfilmeknek alapvetően két fő válfaja van: az egyikben a svindli vidám kaland, amiben öröm együtt játszani a kedvelhető csibészekkel; a másik kemény krimi, amiben a barázdált arcú bűnözők bukása legalább olyan jelentős, mint a véghezvitt akció. Jean-Pierre Melville ez utóbbit maxolja ki: a kimért tempó embert próbáló lehet, de így lesz igazán klausztrofób az atmoszféra és kegyetlen a finálé. A kúl Alain Delon, a nyers Gian Maria Volonte és a megtört Yves Montand illúziómentes hűvössége a Szemtől szemben vagy épp a Roninban élt tovább.
7. Rififi a férfiak közt (Rififi, 1955)
Az egyik legtöbbet hivatkozott heist alapművet eredetileg Melville rendezte volna, nem csoda hát, hogy a későbbi francia film dialógmentes ékszertolvajlása erősen rímel az 50-es évekbeli előd hasonló jelenetsorára. De semmi kétség, hogy a kettő közül melyik az etalon, és miért. A néma csendben lebonyolított, félórás heist a szakmai profizmus és a feszültségkeltés csúcsa, ahol azt is átérezhetjük, hogy ez az egész betörősdi meg kasszafúrósdi igazából milyen rohadt fárasztó, vesződséges, hosszadalmas babramunka.
6. Élősködők (Parasite, 2019)
A tolvajbandák rendszerint valamilyen kézzelfogható vagyontárgyat akarnak meglovasítani: ékszereket, széfben őrzött pénzkötegeket, értékes festményt. A dél-koreai Oscar-dózerben ehhez képest egy komplett életmódot próbál elcsórni a szennyvízzel elárasztott szuterénből a szöuli Rózsadombra vágyó szélhámoscsalád. A szimfonikus eleganciával megkoreografált heist-szekvenciák kéjes élvezetet nyújtanak, amelyből a „csapat” mindegyik tagja kiveszi a részét. Amit pedig Bong Joon-ho végül kihoz mindebből, tényleg párját ritkítja a műfajban.
5. Eredet (Inception, 2010)
Christopher Nolan imád szemfényveszteni. Hol a nézőkkel járatja a bolondját (Memento), hol a szereplői egymással (A tökéletes trükk). Még a Dunkirkre is igaz, hogy voltaképp egy nagy heistakció, ahol hazacsaklizzák a brit hadsereget. Az Eredet tőrőlmetszett heistfilm, méghozzá a létező legbombasztikusabb – itt az a csavar, hogy nem egy tárgyat kell ellopni, hanem egy gondolatot elültetni egy ember fejében. Népszerű teória, hogy a csapattagok megfeleltethetők egymásnak egy forgatás stábtagjaival. Talán ezért imádják Hollywoodban a műfajt: nem egy lehetetlenül bonyolult heist a logisztikai tervezéstől a művészi lebonyolításig maga a filmkészítés is?
4. A hal neve: Wanda (A Fish Called Wanda, 1988)
Láttunk már temérdek amerikai, néhány francia, és egy dél-koreai példát – de mit kezdenek a zsánerrel a britek? Találunk a szigetországban is hagyományos megközelítést (Az olasz meló), a koronaékszerük azonban az ex-Monty Python-os John Cleese (és Michael Palin) vígjátéka, melyben a sikeres gyémántrablás után versengve igyekeznek rászedni egymást önző, kapzsi szélhámosok. A brit hidegvér és az amerikai bumburnyákság összeütközésében Kevin Kline fergeteges idiótája viszi a prímet, de Jamie Lee Curtis femme fatale-ja sem marad le sokkal tőle.
3. Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi (Ocean’s Eleven, 2001)
Alapelvünk, hogy egy rendezőtől csak egy filmet választhattunk. Ez Steven Soderbergh-nél megizzasztott: a Logan Lucky vagy a Mint a kámfor is idefért volna. Mégsincs dilemma. Az Ocean’s Eleven játszi könnyedséggel mutatja be a felszíni szórakoztatás magasiskoláját. Pont annyit leplez le előre a tervből, amennyit kell, pont annyi az akadály, hogy izguljunk, és pont annyit titkol el Soderbergh, hogy meglepődjünk. Ám mindez feleennyire se működne, ha nem a legglamúrosabb filmcsillagok, Clooney, Pitt, Damon és Roberts bandáznának tündökölve.
2. Gyilkosság (The Killing, 1956)
Míg Danny Ocean az ellenlábasa kaszinóját fosztja ki, miközben visszaszerzi volt feleségét, a veterán Johnny Clay (Sterling Hayden) egy lóversenypályát szemel ki Stanley Kubrick szikár krimijében, mert ott összeszedhet annyi pénzt, hogy megházasodhasson. Míg Ocean csapatát jófej és menő arcok alkotják, Clay rosszarcú, korrupt, pszichopata alakokkal egészül ki. Míg Soderbergh érintése leheletfinom, Kubrick sebészi szikéje lehúz a véres, erkölcsi mocsokba. Fanyar a kezdet, erőszakos a folytatás, keserű a zárlat – itt aztán nincs helye a csillogásnak.
1. A nagy balhé (The Sting, 1973)
Ha realisztikusan nézzük, a Gyilkosság narratívája és világnézete tűnik egy heist leghitelesebb elbeszélésmódjának. De számomra a heistfilmek örömforrása nem a realizmusban, hanem az eszképizmusban rejlik. A heist folyamata maga sokkal jobban izgat, mint a következményei. A hétszeres Oscar-díjas A nagy balhéban pedig – a személyes téteket megalapozó prológust követően – még hosszas előkészület sincsen: mintha az egész film lenne a heist, ami épp ezért a leginkább részletgazdag a listán szereplő filmek közül. És bocs, Clooney, bocs, DiCaprio: Robert Redford és Paul Newman kombinált star powerjével egyszerűen nem vetekedhettek.
szerző: Huszár András
