Három hónappal ezelőtt elképzelni nem tudtuk, hogy megtartják az idei cannes-i filmfesztivált. Aztán amikor bejelentették a programot, nem volt kérdés: muszáj jönni. Más volt ez az idei Cannes, mint a korábbiak. Csendesebb, nyugisabb, szellősebb, de egy pillanatra sem hiányzott a tömegnyomor és a gyomorideg. Összesen 32 filmet néztem meg, közülük nyolcról fogok most írni.
THE FRENCH DISPATCH (Wes Anderson)
Én nagyon szeretem Wes Andersont, de a The French Dispatch az eddigi legfárasztóbb, legöncélúbb és a legkevésbé vicces filmje. Alapvetően egy szkeccsfilm, három hosszabb és két rövidebb történettel, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az ember elkezdi összehasonlítani az epizódokat, és rájön, hogy igazán jó csak az egyik volt.
Itt az a jó rész, amiben Benicio del Toro egy pszichopata gyilkos festőt játszik, Léa Seydoux pedig az anyaszült meztelenül modellkedő börtönőr múzsáját, ott cikázik körülöttük Adrien Brody mint műgyűjtő, és az egész sztorit Tilda Swinton meséli el egy teremnyi embernek. Ennek a résznek szép íve van, jó humora, törődünk a karakterekkel, megérint a befejezése. És amikor vége, kezdődik egy újabb történet. Egy jóval érdektelenebb, ami már nem ránt be annyira, hiszen előtte már kaptunk egy teljes filmélményt, aztán a harmadik még annyira sem érdekes, mint a második. Kevésbé izgalmasak a figurák, kevésbé viccesek a poénok (és ami Andersonnál eddig nem volt: becsúsznak béna poénok is). Ez a szkeccsfilmek átka.
Apropó. Készült valaha igazán jó szkeccsfilm? Csak a Párizs, szeretlek! jut eszembe, annak szinte minden epizódja szuper volt. Különben fájó az is, hogy újságírós filmként is csalódást okoz a The French Dispatch, pedig én tényleg azt vártam, hogy Wes Anderson méltó emléket állít a szakmánknak, de annyi volt kábé az újságírós kontent, hogy Bill Murray kétszer elmondta, hogy "írj úgy, hogy azt gondolják róla, hogy direkt fogalmaztál úgy" vagy valami ilyesmit.
Ezzel együtt egészen fantasztikus, hogy Wes Anderson karrierje 25. évében megcsinálhat egy ilyen filmet. Tarantino beszélt arról egy podcastban nemrég, hogy a 90-es évek elején vele együtt ott volt még egy rakás fiatal rendező Sundance környékén, és mindenki meg volt győződve arról, hogy a következő évtizedekben sorban fogják csinálni a mozifilmeket. És ez végül csak Tarantinónak jött össze közülük. A többiek vagy tévésorozatokat rendeznek, vagy már hosszú évek óta nem csináltak semmit.
Wes Anderson pedig azt csinál, amit akar, és most ezt akarta csinálni. Még jobban belecsavarodott a formalizmusba, mint korábban (ebben a filmben már tényleg egyetlen olyan beállítás sincs, ami bekerülhetne valaki másnak a filmjébe), rákattant a fekete-fehérre és a 4:3-as képarányra, és új értelmet ad a sztárparádé fogalmának. Ez legyen a legnagyobb bajunk.
6/10
ROBUSTE (Constance Meyer)
Nehéz a dolga a színészóriásnak, ha sokáig él és nagy a munkabírása. Vagy inkább a mi dolgunk nehéz, ha lépést akarunk tartani vele. Itt van például Gérard Depardieu, akinek 248 kreditje van az IMDb-n, de én kábé csak öt évente szoktam elkapni valamiben, hogy megállapítsam: még mindig jól nyomja az öreg.
Most is ez a helyzet, ráadásul a Robuste című filmben gyakorlatilag önmagát alakítja: egy házsártos színészlegendát élete alkonyán, akivel már minden megtörtént négyszer, és az ellenkezője is. Ezt a fickót hozza össze a történet egy nagydarab, fekete női testőrrel (Déborah Lukumuena, a másik kiscsaj a Divinesből), és azt hisszük, hogy tudjuk, hogy merre megy majd a sztori. Előbb utálják egymást, aztán nagy nehezen megkedvelik a másikat, és tanulnak valami fontosat az életről, és ja, végülis történik valami ilyesmi is, de nem bántó módon, hanem finoman és ízlésesen, és hálistennek nincs benne valószínűtlen fordulat vagy érdemtelen katarzis.
7/10
VAL (Ting Poo, Leo Scott)
Ez volt az első film idén Cannes-ban, amin sírtam. Nem is tudom már, hogy miért. Azt hiszem, azon ahogy a gyerekei szeretik Val Kilmert. Vagy lehet, hogy azon az esküvői videón, amin nagyon szorosan ölelte a feleségét és súgdosott valamit a fülébe. Pedig egyáltalán nem megy rá ez a film, hogy megható legyen.
Először is kiderül belőle, hogy Val Kilmer vette meg az egyik első, kereskedelmi forgalomban elérhető videókamerát, és több mint negyven éve felvételeket készít mindenről, ami vele történik. Ezek a felvételek iszonyatosan feldobják ezt a dokumentumfilmet, mert egészen más meghallgatni egy anekdotát arról, hogy hogyan fúrta ki Val Kilmert egy jó szerepből a Broadwayen előbb Kevin Bacon, majd Sean Penn, mint konkrét korabeli felvételeket látni Baconről, Pennről és Kilmerről az öltözőben.
Szépen végigmegyünk az illusztris karrieren. Részletesebb áttekintést kap a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig tartó aranykor, és - bár erre semmi utalást nem tesznek a filmben - döbbenetes újra szembesülni vele, hogy Kilmer szinte egymás után nyújtott három olyan alakítást, amiért minimum Oscar-jelölést kellett volna kapni, de akár díjat is.
Először Jim Morrisonná lényegült át Oliver Stone The Doors című filmjében (itt beismeri Kilmer, hogy a felesége számára borzalmas lehetett az az év, amikor erre az alakítására készült fel, mert otthon is akkora seggfejként viselkedett, mint Morrison), aztán jött a halálos beteg Doc Holiday a Tombstone - A halott városban, majd a szerencsejátékfüggő bankrabló a Szemtől szembenben. Tényleg felfoghatatlan, hogy egyik alakításáért sem jelölték.
Aztán jött az az időszak, amikor szupersztárt akart csinálni belőle Hollywood, és megtudjuk, hogy mekkora kínszenvedést volt Batmant játszani a 1995-ös Mindörökké Batmanben, mert alig tudott mozogni a jelmezben (leginkább csak odatámasztották helyekre, ő meg felmondta a szövegét), és konkrétan nem hallott semmi, ha a fején volt a maszk, ezért egy idő után már nem is szólt hozzá senki. Aztán amikor sikeres lett a film, csinálták volna egyből a következő részt, de Kilmer kiszállt a buliból - ezzel a döntéssel nyilván nem szerzett jó pontokat Hollywoodban. Amúgy azt a dolgot, amit a legtöbbet lehetett hallani Kilmerről ebben az időben, hogy faksznis és elviselhetetlen, és ezért nehéz vele dolgozni, egyetlen rövid montázzsal elintézik a filmben.
Kilmer pár éve torokrák miatt majdnem teljesen elvesztette a beszédkészségét (recsegő manóhangon tud csak beszélni, amit hallunk is néha a filmben, de azért jó döntés volt, hogy az egyes szám első személyű narrációt a fia, Jack Kilmer szolgáltatja), de nem sajnáltatja magát emiatt, sőt meglepő, hogy milyen méltatlan helyzetekben is hajlandó megmutatni magát. Például amikor egy Comic-Con-szerű rendezvényen órákon át osztogat autogramot pénzért, rosszul lesz, belehány a kukába, majd egy pokróccal letakarva menekítik ki a helyszínről tolószékben. Mivel színészi munkát már alig kap, kénytelen elvállalni ilyen szerepléseket (egyszer látjuk a semmi közepén felkonferálni egy Tombstone-vetítést), és beszél arról, hogy sokáig nagyon ódzkodott attól, hogy a kiárusítsa a régi sikereit, de mostanra megbarátkozott ezzel. Mindezt szentimentalizmus nélkül szemléli a film.
9/10
COMPARTMENT NUMBER 6 (Juho Kuosmanen)
Van az a rész a Mielőtt felkel a nap elején, amikor Ethan Hawke és Julie Delpy szóba elegyedik a Budapestről Bécsbe tartó vonaton. Ha ennek elképzeljük az egész estés, elcseszett, finn-orosz művészfilmes verzióját, és akkor közel járunk ahhoz az élményhez, amit a Olli Maki legboldogabb napja rendezőjének új filmje nyújt.
A kilencvenes évek végén vagyunk (egyszer megemlítik a DiCaprio-féle Titanicot) vonat itt Moszkvából megy Murnanszkba, az út több napig tart, a lány egy leszbikus finn régészhallgató, a fiú egy kopasz tahó kétkezi munkás ("ezeket valami gyárban állítják elő itt" - mondja róla valaki), aki egy végtelenül szórakoztató karakter, és kábé öt perc után már annyira benne vagyunk a fejében, hogy előre röhögünk azon, hogy hogyan fog reagálni egy-egy szituációra, aztán meg röhögünk még egyszer, amikor tényleg reagál rá.
Ennek a két nagyon pontosan megrajzolt karakternek az ismerkedése már elég volna egy jó filmhez, de itt az összes mellékszereplő is nagyon el van találva, plusz lenyűgözően hiteles a látvány, nem beszélve arról, hogy csakis imádni lehet egy filmet, amiben háromszor is lemegy a nyolcvanas évek kölyökdiszkó-himnusza, a Voyage, Voyage a Desirelesstől.
9/10
INTREGALDE (Radu Muntean)
Radu Muntean rendezte a román új hullám aranykorának egyik emblematikus filmjét, az Ünnepek előttöt, ami egyben minden idők egyik legjobb filmje a válásról. Az azóta készült filmjei nem szóltak akkorát, és a mostani visszafogott reakciókból arra következtetek, hogy ez az új sem fogja felperzselni a mozikat Európa-szerte.
Miért ne lehetne filmet készíteni arról, hogy egy kocsi elakad a sárban? Lehet is, és kell is. A legtöbben talán horrorba fordítanák ezt a történetet, vagy egy kemény túlélőfilmet csinálnának, amelyben az ember harca kel a könyörtelen elemekkel, de Munteannál ez inkább csak egy kisebbfajta kellemetlenség marad, amire pár hónap múlva már lehet, hogy nem is emlékeznek a szereplők.
Aki megcsinálja ezt a filmet, az Kente Áron, akit egy Luca Sabin nevű amatőr játszik (vagyis nem játszik, hanem csak úgy van). Ő egy fogatlan, szenilis tata, akit egy darabon elvisznek kocsival a főhősök (gyakorlatilag miatta akadnak el a sárban), aztán elcsatangol, és onnantól az egész film arról szól, hogy őt próbálják biztonságba helyezni. Kente Áron zseniális karakter, minden szava arany, minden megmozdulása emlékezetes, és érezhető, hogy Muntean is beleszeretett ebbe a figurába, és az indokoltnál talán többet foglalkozik vele, míg a végére gyakorlatilag már a Kente Áron-show megy, és valós időben nézzük végig, ahogy alaposan megfürdetik ezt a drága embert.
7/10
STILLWATER (Tom McCarthy)
Nagyon bizarr film, de valahogy mégis működik. A főszerepben Matt Damon, mint sasos válltetkós, kamionos sapkás, asztalnál imádkozós, kigyúrt fegyvertulajdonos, aki csak azért nem szavazott Donald Trumpra, mert büntetett előélete miatt nem szavazhatott. Szóval ez a fickó Marseille-be megy, mert a lánya ott ül börtönben már öt éve, és még négy év van hátra. A leszbikus szeretője meggyilkolásáért ítélték el a lányt (Abigail Breslin játssza, a család kicsi kincse 15 évvel később), ő ártatlannak vallja magát, és most fejlemények vannak az ügyben, de az ügyvédje nem hajlandó foglalkozni vele, ezért az apuka veszi kézbe a dolgokat - mindenféle nyelvtudás és helyismeret nélkül. Nem akar egy újabb csalódást okozni a lányának, ezért monomániás elhivatottsággal vágtat egyik nyomtól a másikig, és közben megismerkedik egy egyedülálló anyukával (Camille Cottin a Hívd az ügynökömet! című Netflix-sorozatból), egy színházi színésznővel (ahogy Matt Damon figurája kiejti a "theatre" szót, mintha akkor mondaná ki először életében, az egészen parádés). Feszült krimiből komótos családi drámába vált át itt a film, ahogy Damon figurája szép lassan egyre közelebb kerül ehhez a nőhöz és az ő kilencéves lányához (Lilou Siauvaud).
Egy időbe telik, még megszokjuk Damont ebben a szerepben. Eleinte egy redneck-karikatúrának tűnik, amit csinál, ami inkább lenne való egy Saturday Night Live-szkeccsbe, mint az Oscar-fődíjas Spotlight rendezőjének új filmjébe, de aztán minden egyes kimondott "ma'am"-mel és "sir"-rel egyre jobban belopja magát a szívünkbe ez a fickó, hogy aztán a végére már tényleg drukkoljunk neki, hogy ne legyen boldogtalan.
7/10
RIEN À FOUTRE / ZERO FUCKS GIVEN (Julie Lecoustre & Emmanuel Marre)
Nyolc évvel ezelőtt derült ki, hogy Adèle Exarchopoulos megdöbbentő természetességgel tud létezni a kamera előtt. Akkor Léa Seydoux-val együtt az Adèle életében olyan szinten elbűvölte a Spielberg-vezette zsűrit, hogy kívételes módon nemcsak a rendező, hanem a két színésznő is kapott az Arany Pálmából.
Szerencsére azóta sem sikerült őt elrontani, ebben a mostani filmjében is vannak hosszú részek, amikor olyan keresetlen civilséggel nyomja, mintha nem szóltak volna neki, hogy forog a kamera. Egy fapados légitársaságnál dolgozó stewardesst játszik, és rögtön az első jelenetben megtudunk valami (számomra) meglepőt erről a munkáról: ezek a nők halálra vannak nyomasztva azzal, hogy minél több túlárazott szart (ételt, italt, parfümöt, miegymást) tukmáljanak rá a szerencsétlen utasokra. Egy út alatt konkrétan utasonként 5 eurónyit kell eladniuk. Adèle figurája jó ebben, ami nem csoda, hiszen folyamatosan szemrebbenés nélkül hazudozik amúgy is.
Nagyon specifikus ez a film, talán már egy kicsit túl részletesen és repetitív módon mutatja be a főhős lány meló-bulika-Tinder háromszögben zajló életét, és nem akarok nagy szavakat használni, de azt éreztem, hogy nagyon pontosan ragad meg valami esszenciálisat úgy általában a korunkkal, konkrétan meg ezzel a generációval kapcsolatban, amit más filmek nem ragadtak még meg. És ez szuper, mert imádom azokat a filmeket, amikből tanulni is lehet, de még valami esszenciálisat is megragadnak a zeitgeistból. Ilyen film a Rien à foutre, aminek a magyar címe lehetne Szarom le, vagy Pont leszarom, vagy Hova szarjak?!, de ha ezeket ki kéne csillagozni, akkor legyen inkább Teszek rá, bár ismerjük be, hatalmas lenne látni a Művész mozi homlokzatán azt a szöveget, hogy Hova szarjak?!
8/10
TITANE (Julia Ducournau)
A Titane mindenekelőtt egy olyan film, amit úgy a legjobb megnézni, hogy semmit nem tud róla az ember. Minden elolvasott szó csak gyengíti az élményt. Viszont, ha van lehetőség rá, meg kell nézni azonnal.
Durva amúgy, - és ezt remélem, már tényleg nem olvassa senki - hogy Julia Ducournau rendezőnek (ő csinálta a Nyers című, kellemesen elborult emberevős horrort pár évvel ezelőtt) milyen hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy elborzassza a nézőt. Az hagyján, hogy ötpercenként felszisszensz valamin, de a mellettem ülő ember párszor már hangosan nyöszörgött a kíntól, eltakarta a szemét, és csúszott lefelé a székén.
Például, amikor - és pont az ilyeneket nem szabad elolvasni erről a filmről - a főszereplő csaj (Agathe Rousselle észbontó alakítása, amit ha nem díjaznak ma este, akkor nincs igazság) az indokoltnál jóval agresszívebben ráncigálja a fogaival egy másik lány (Garance Marillier, a kiscsaj a Nyersből) mellbimbópiercingjét, vagy amikor egy bárszék lábát belehelyezi egy földön fekvő fickó szájába, és jól rátehénkedik, hogy az ürge feje csak úgy reccsen. Aztán lehuppan a székre, hogy egy kicsit kifújja magát. Mert olyan fárasztó megölni valakit.
9/10
szerző: Varga Ferenc
