A halálsor hangja - Johnny Thunders élete és dalai

Áprilisban volt 30 éve, hogy a New York Dolls egykori gitárosa, a rocktörténet egyik legsúlyosabb figurája utoljára szúrta karjába a tűt. Dalai ma is helyt állnak magukért. Ez a cikk először a Recorder magazin 84. számában jelent meg.

Volt nála jobb gitáros a rocktörténetben, nem is kevés, ne soroljuk. Markánsabb már kevesebb. Ami pedig a hagyományosan az önpusztítással egyenlő rockandroll-életmódot illeti, abban Johnny Thunders vitán felül a legszűkebb elitbe sorolható. És ez nem csupán afféle színes – szomorkás, de izgalmas – életrajzi adalék, korántsem. Élete utolsó évtizedében, bárhogy forgatjuk is, ez a folyamatos halálkísértés, a lidérces tánc a penge élén vált művészete leginkább meghatározó jegyévé – a lemezein is, de a színpadon aztán végképp, ahol mindig benne volt a pakliban, hogy váratlanul, akármelyik percben, egy hanyag akkord, egy flegmán odaköpött refrén közben szűnik meg dobogni a szíve. Igazi későkapitalista perverzió: a haldokló művész, aki haldoklását is sikeresen áruba tudja bocsátani, hogy a bevételből is ezt finanszírozza, a szétesést, az agóniát. Végül nem a színpadon halt meg, de mint látni fogjuk, távozásában így sem volt sok köszönet. Pedig a története egyáltalán nem ennyire komor hangulatban indult.

Isten hozott a babaházban

Vagy mégis? A New York Dolls sztorija most, ötven évvel a zenekar felbukkanása után összegezve valahogy fényesebbnek tűnik a valóságosnál. A punk és a glam metal előfutárai, stílusikonok, merészen és előremutatóan genderfluid provokatőrök az alapkorszakban két nagylemezzel, amelyek általában rajta vannak a legfontosabb rockalbumok listáin.

A New York Dolls 1973-ban

Thunders eredetileg énekelt is, később már csak gitározott a zenekarban, amely szoknyában-sminkben és a korszak progresszív tendeciáival merészen szembemasírozó, alapjaira csupaszított, útszéli rockzenével terrorizálta New York már akkor is sokat látott klubjait a 70-es évek elején. Rajongóikból elismert zenészek, írók, rendező, újságírók lettek. Igazán irigyelnivaló história.

Ott és akkor azonban hozzátartozott az összképhez, hogy a Dolls mindkét – mondjuk ki: attitűdjében ugyan makulátlan, színvonalában azonban vadul egyenetlen – lemeze megbukott, eredeti dobosuk Londonban túladagolta magát, és vízbe fulladt, New York határain túl pedig a legsúlyosabb dílereket leszámítva senkit nem vonzott a zenekar. 1975-ben még Malcolm McLaren, a Sex Pistols világrengető sikerében később kulcsszerepet játszó menedzsergéniusz tett egy suta kísérletet a Dolls megmentésére (vörös bőrruhát adott a zenészekre, és eltolta őket valamiféle furcsa politikai paródia felé), de hiába: ekkorra már nemcsak a nagyközönség, hanem maguk a zenészek sem hittek egymásban és a zenekarukban.

A New York Dolls vörös bőrben

Thunders és a dobos Jerry Nolan aztán – napról napra súlyosbodó drogfüggőségüket is figyelembe véve – meglepően gyorsan összehozott egy újabb, nagy álmokkal útjára indított zenekart, a Heartbreakerst (amely így egy évvel korábban szabadult a világra, mint Tom Petty azonos nevű és hamar jóval ismertebbé váló kísérőzenekara). A kezdetben Richard Hellt, a Television egykori, a Voidoids későbbi oszlopát, a New York-i őspunk alaparcát is a soraiban tudó zenekar nyíltan az 50-es évek klasszikus rock and rollja felé fordult, de kellően hangos, lényegretörő és züllött volt ahhoz, hogy a berobbanás legszélén álló punkmozgalom fickós nagybácsijaként valódi közönségsikert érhessen el.

A sors istennőit azonban persze nem tudták kijátszani. Wayne Kramer foglalja össze ezt a legszebben a Please Kill Me című nagyszerű interjúkötetben: „Volt egy kifejezésünk, amit Johnny Thundersszel kapcsolatban használtunk. Azt mondogattuk, hogy ő mindig »kilopja a vereséget a győzelem fogai közül«”. Tény, ami tény, lopásban Thunders nem számított kispályás játékosnak: egy későbbi, rövid életű, éppen Wayne Kramerrel közös zenekara, a Gang War sztorijának például az vetett véget, hogy kilapátolta a készpénzt az egyik klubtulaj irodájából, és úgyszólván azonnal lebukott. 

A Heartbreakers azonban nem indult teljesen reménytelenül: a zenekar még az első lemezének megjelenése előtt Londonba költözött, ahol a Sex Pistols vendégeként részt vehetett az Anarchy Touron, a kor meghatározó jelentőségű, hatalmas botrányokkal, betiltott fellépésekkel teli koncertkörútján, amely végképp színes-szagos útjára bocsátotta a szigetországi punkmozgalmat. Itt azonban kiderült, hogy bár zeneileg nem állnak különösebben távol a tüskehajú brit punkoktól, a társadalmi-politikai mondanivaló semennyire nem jellemző rájuk, pedig ez az angolok áttörésében meghatározónak bizonyult. Jókor voltak jó helyen – rossz szlogenekkel. Johnny Rotten az anyakirálynőt gyalázta és a birminghami csavargyári munkások számára is átélhetően állította, hogy nincs jövő, ami mellett Thundersék tényleg nem rúghattak labdába a maguk húgyszagú heroinhimnuszaival.

A Heartbreakers azért felvette Londonban az egyetlen nagylemezét, az L. A. M. F.-et (avagy Like a Mother Fuckert), de hiába voltak ezen Johnny Thunders egész pályafutásának talán legtömörebb, legszellemesebb dalai, ha az egészet végül erőtlen, színtelen hangzásba burkolták (a ma legkönyebben elérhető, „The Lost ‘77 Mixes” alcímű, jóval későbbi változat viszont igazságot szolgáltat az amerikai őspunkzsáner egyik legjobb lemezének). Ráadásul ekkorra már tényleg minden a drogokról szólt az életében – a helyzet pedig, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, évről évre rosszabbá vált.

Johnny a mocsokban

Johnny Thundersről egyvalami mindenképp kijelenthető: lehet, hogy csupán három-négy akkordot és kétféle szólót tudott, ezeket azonban úgy fogta le, ahogyan sem előtte, sem utána senki más. Thunders úgy gitározik, mintha folyamatosan a teljes szétesés előtti legutolsó töredékmásodpercben járna – valahogy még minden egyben van, de az isten sem érti, hogyan. Énekhangjában, tönkrevágott központi idegrendszere miatt kissé csálén megnyomott szavakat hordozó dallamaiban pedig ott vibrál a saját sorsával, örök vesztességének tudatával végül is – más választása nem nagyon lévén – megbékélt trubadúr minden rettentes tapasztalata, egy nyilvánvalóan és kéjjel elvesztegetett élet átható groteszksége. 

Így miközben a nyolcvanas években lényegében az élőhalottak szintjén vegetált a mindennapok során, az állapotát őszintén tükröző lemezei felkínálják a katarzist – igaz, csak a hallgatók, és sohasem az előadó számára. Nemcsak a még 1978-ban megjelent So Alone-on van így, ami sokak szerint a legjobb szólólemeze, hanem a Hurt Me című megrázó akusztikus albumon és utolsó stúdióanyagán, a Patti Palladinnal közösen rözgített, sajátos feldolgozásokat közreadó Copy Catsen is. 

A korszakban készült videofelvételeken (amelyek közül jó néhányat megnézhetünk két róla szóló, igen erős dokumentumfilmben, a Born To Lose-ban és a Looking For Johnnyban) pedig tényleg egy járkáló halálraítélt ténfereg, hadovál, verekedik, olykor pedig szívhasítóan szépen zenél is a szemünk előtt. Johnny Thunderst végül New Orleansban, egy olcsó motelben érte a halál máig tisztázatlan körülmények között. 

De hogy túladagolta magát vagy valami nála is súlyosabb állapotban lévő gengszterparódia nyomta be neki a szándékosan túlméretezett végső adagot, lényegében mindegy is. Az ember, akinek szájából sohasem hangzott hiteltelenül a Heartbreakers egyik emblematikus száma, a Too Much Junkie Business, jó előre precízen kijelölte a maga landolási területét.

Tépett fekete

Johnny Thunders sosem adott el milliókat a lemezeiből, de sok zenészre komoly hatást gyakorolt. Az életmódjával is: a dühöngésig fokozott drogozás vitatathatalanul rajta keresztül is vált jó ideig a rocksztármítosz alaptartozékává, elhúzódva egészen nagyjából Amy Winehouse, a Thunders-mintát eleddig utoljára követő tragikus tehetség haláláig. De a zenéje és a megjelenése azért fontosabb volt. 

Ne becsüljük le az imázst sem: a jellegzetesen tépett, fekete, félhosszú haj és az egykor sejthetően elegáns, de már turkálóból kimentett, meggyötört ingek kombinációja végül is egy egész évtized ifjúsági divatját meghatározta – bár jellemző módon már nem ő, hanem a két legnagyobb, nála sokkal, de sokkal sikeresebbé váló követője által.

Nikki Sixx a Mötley Crüe-ból és Izzy Stradlin a Guns N’ Rosesból egyszerűen elképzelhetetlen Thunders nélkül – utóbbi még a páratlanul hanyag ritmusgitározását is át tudta venni, ami pedig a legnehezebben másolható. A GNR egy nagyon szép, részben Thunders stílusában fogant emlékdalt is kiadott a Use Your Illusion kék lemezén (So Fine), és érdekes megfigyelni, hogy míg Thunders saját dalaiban a bocsánatot soha semmiért nem kérő, az önsajnálatot tudatosan kerülő vesztesek öntudatossága a meghatározó, addig a róla szóló számok szerzői világosan érzékelik a figura tagadhatatlan tragikumát.

Ez tükröződik a Johnny’s Gonna Die-ban is a The Replacementstől, a Look Awayben Iggy Poptól és a Snatched Defeatben Wayne Kramertől. De a szellemiségéhez talán egykori barátja, Michael Monroe néhány évvel ezelőtti dala a leghűségesebb, a Six Feet in the Ground – a zuhanás himnusza, amely persze ugyanúgy a bukásról szól, de közben felettébb felemelő.

szerző: Greff András