A magaslat, amit máig ostromlunk - Sam Cooke

Három Oscar-díjra jelölték Regina King történelmi-életrajzi drámáját, a One Night In Miami-t, köztük a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában Leslie Odom Jr.-t, aki a nagyszerű soulénekest, Sam Cooke-t személyesíthette meg. Mi magyarázza Cooke népszerűségét? Hogyan hozta létre a polgárjogi mozgalmak egyik legnagyobb himnuszát? És hogyan fonódik össze hollywoodi utóéletében nem először a neve Malcolm X-szel és Muhammad Alival?

Az A Change Is Gonna Come jelentőségét lehetetlen vitatni és nehéz mindenestül felmérni. Mint egy popzenébe ejtett kő, amely nemcsak hogy egyre szélesebben és messzebbre terjedő hullámokat vet, hanem még magát a tavat is kitágítja. A dal 1964 elején jelent meg Sam Cooke Ain’t That Good News című lemezén, ám kislemezen – a Shake B-oldalán – csak december 22-én adták ki. Cooke ekkor már nem élt: 11 nappal korábban, máig tisztázatlan körülmények között halt meg, amikor a Los Angeles-i Hacienda Motel menedzsere, Bertha Franklin szíven lőtte. (A nő elmondása szerint Cooke hiányos öltözékben, őrjöngve rontott be hozzá, ő pedig önvédelemből emelt fegyvert rá. Az eset számos összeesküvés-elméletet szült.)

Az énekes mindössze egyszer adhatta elő élőben a dalt, Johnny Carson tévéműsorában – a felvétel elveszett. Saját szerzemény volt. Cooke-ot három 1963-as élménye is inspirálta, hogy megírja karrierje első kimondottan politikai töltetű dalát: Martin Luther King Jr. híres “Van egy álmom...” kezdetű beszéde a washingtoni menetről; egy louisianai incidens, melynek során szobafoglalásuk ellenére elhajtották egy szállodából Cooke-ot, feleségét és barátait, majd a dühös csapatot később csendháborításért letartóztatták a rendőrök; valamint Bob Dylan. A Blowin’ In The Windet hallva Cooke állítólag csaknem elszégyellte magát, hogy egy fehér srác egy ennyire erős üzenettel bíró polgárjogi dalt írt, ő pedig még csak mögötte kullog.

Megírta tehát a Dylan filozofikus-metaforikus, nyitva hagyott költői kérdésekkel, történelmi távlatokban és némi távolságból elővezetett politikus mondanivalójához képest az első sortól mélyen személyes, meggyőződéses, panaszos, fáradt, mégis optimista protestdalt, amely a fekete polgárjogi mozgalom egyik himnuszává vált. Releváns maradt a következő évtizedek során is, mind eredeti formájában, mind a számtalan feldolgozásban, Otis Reddingtől Lizzóig, mind a rendőri brutalitás elleni Black Lives Matter-tüntetéseken felvonuló civilek és aktivisták szájából.

Ám bármekkora horderejű is ez az egy dal, a 33 évesen elhunyt soulénekes életműve legalább ennyire meghatározó a poptörténelemben. Mint oly sok más, őt követő fekete soul-, r&b-, pop- vagy diszkósztár, Sam Cooke (az „e” betűt csak 1956-ban biggyesztette eredeti vezetékneve mögé) is a templomból érkezett. Apja protestáns prédikátor volt, a kis Sam pedig a gospelen keresztül szerezte zenei neveltetését.

Egészen fiatalon, 19 évesen választották be a Soul Stirrers nevű, a gospel műfajában rendkívül közkedvelt, országos ismertségű zenekarba, és hamar ő lett a frontember. 1956-ban aztán kilépett, hogy popzenei karrierbe kezdjen, és olyat tett, amire korábban még nem volt példa: gospelsztárként első saját dalával, az 1957-es You Send Me-vel berobbant az R&B-slágerlista és az összesített rádiós lejátszások első helyére.

Cooke rövidre szabott pályája hátralévő hét évében „a soul királyaként” óriási népszerűségre tett szert. Legtöbb dala bársonyosan csúszik, megmelenget, a napfényes, slágeres melódiák ugyanakkor korántsem sekélyesek: a fülbemászó Chain Gang az út mellett láncra verve robotoló rabok munkadala, a Bring It On Home modern soul szerelmi esdeklését egy 19. századi rabszolgaság-ellenes ének is inspirálta.

Művészi és kereskedelmi ambíciók is fűtötték: Dylan dalában nemcsak az üzenet fogta meg, hanem a Peter, Paul And Mary feldolgozásának anyagi sikere is. Saját lemezkiadót alapított, amellyel fekete zenészek útját egyengette. Előadóként pedig egyaránt meg tudta énekeltetni a harlemi afroamerikai klubközönséget, és elkápráztatta a Copacabanában összegyűlt fehér elit vendégeket, amiről két nagyszerű élő koncertalbum tanúskodik (Sam Cooke At The Copa, Live At The Harlem Square Club).

A Copacabana feltűnik a One Night In Miami című filmben is, itt találkozunk először Sam Cooke-kal (Leslie Odom Jr.), amint lebőg az ellenséges közönség előtt. Kemp Powers saját színművéből adaptált forgatókönyve csal egy kicsit: valóban történt ilyen, csak nem 1963-ban, hanem öt évvel korábban. Az 1964. február 25-én, egyetlen éjszaka során játszódó történet drámai karakterívéhez azonban szükség van arra, hogy kiélezett, kisarkított fordulóponton helyezze elénk a soulénekest. A premissza képtelen fantazmagóriának tűnik, pedig valóban megtörtént: Malcolm X, Sam Cooke, Jim Brown amerikaifoci-csillag és a névváltás előtt álló Cassius Clay, azaz Muhammad Ali a Sonny Liston elleni nyertes meccsét követően együtt töltöttek egy hosszú estét. Senki nem tudja, vajon miről beszélgettek.

Powers az ínycsiklandó rejtélyt ideológiák ütköztetésével, legendák közti nézetkülönbségek dramatizálásával, a fekete sztárok és befolyásos közéleti személyek felelősségét és szerepét körbejáró drámaként oldja fel, amelyben a komformista Cooke tüske a radikális Malcolm X (Kingsley Ben-Adir) szemében. Az aktivista egy ponton szembesíti az énekest azzal, hogy míg ő csak szerelemről énekel semmi kis nyálas dalokat, addig más zenészek felmérik a történelmi pillanat súlyát – azzal felteszi a lemezjátszóra a Blowin’ In The Windet. „Mindenki azt mondja, kér egy szeletet a tortából. Én nem. Nekem az átkozott recept kell” – fakad ki az énekes, aláhúzva gyakorlatias, érvényes érveit. A filmben mégis afféle ellenlábas, akinek be kell látnia tévedését: diadalmas – és Cooke küszöbön álló halála miatt tragikus – forduló- és tetőpont, amikor Odom Jr. előadja a filmben újraálmodott Carson-fellépésen protestdalát.

Ezek a dalok és szereplők még két másik filmben is vissza- és összeverődnek, külön miniatűr filmes univerzumot alkotva. Spike Lee Malcolm X című, háromórás, lenyűgöző, zsánereken végigkalandozó nagyeposzában az A Change Is Gonna Come-ot választotta a védjegyéül szolgáló filmnyelvi bűvésztrükk, a mindig lúdbőröztető úszó-kocsizó beállítás aláfestésére: ahogy a címszereplőt (Denzel Washington) élete utolsó óráiban a merénylet helyszíne felé húzza a végzet és a történelem láthatatlan vontatókötele, Cooke reménykedő mantrája is más értelmet, sötétebb színezetet nyer. 

Michael Mann hasonlóan ambiciózus életrajzi drámája, a 2001-es Ali a nyitó szekvenciához komplett Cooke-medley-t használ fel, egy koncert képei váltakoznak a Sonny Liston-meccsre edző Ali (Will Smith) jelenével, gyerekkorával, politikai ébredésével. A fantasztikus, impresszionista montázs kilenc percbe sűrítve vezet fel egy komplex személyiséget, konfliktushalmazt, a színpadon mitikus sziluettként éneklő Cooke-kal (David Elliott), és a már itt felbukkanó Malcolm X-szel (Mario Van Peebles) körbedúcolva. Nem is tudja ezt a magaslatot tartani az amúgy erős film. Cooke a magaslat, amit máig ostromlunk.

szerző: Huszár András