Nem rongy ember - Rag’n’Bone Man

Rag’n’Bone Man villámgyorsan jutott el a legelső slágerlistás kislemezdaltól a nemzetközi sikerig, helyet követelve magának a brit popsztárok élvonalában. A májusban megjelent második nagylemez (Life By Misadventure) némiképp irányváltás a megszokott soul-popos soundhoz képest, de lenyűgöző énekhangja ezúttal sem hagyja cserben. Ez a cikk először a Recorder magazin 84. számában jelent meg.

A most 36 éves Rory Graham kamaszkorában kezdett zenével foglalkozni, és eleinte a hiphop és a blues keresztmetszetében találta meg önmagát: a Fugees és Muddy Waters egyidőben ütött be nála. A 15 fős lélekszámú Uckfieldből először Brightonba helyezte át székhelyét, ahol hiphop-kollektívát alapított, miközben a helyi bárok open mic estjein élezte ki készségeit. Itt szóltak neki először 18-19 éves korában, hogy te figyelj, nem rappelsz rosszul, de az énekhangod, na, az valami egészen különleges. 

Igazuk volt: a Rag’n’Bone Man néven alkotó Graham legélesebb fegyvere gazdag, erős és meleg baritonja, ami kieresztve stadionokat rázhat meg, de messzehordó himnuszok mellett intim melódiák tolmácsolására is remekül alkalmas. Az első néhány saját kiadású EP még az underground korszak lenyomata, nu-blues dallamvezetés és attitűd vagány hiphop groove-okon. Ennek az EP-sornak a tetőpontja lett a Bastille debütlemezét producerként vezénylő Mark Crew-val készített Wolves középlemez, ahol a rapszcénából érkező vendégszereplők (például Vince Staples) mellett már bőven kacsingatott a soulos-r&b-s hangzás felé.

A 2017-es debüt LP-n, a Columbia égisze alatt kiadott Human című anyagon már a neo-soul dominál, annak is a slágeres, rádióbarát, poposabb-polírozottabb produkciós mázzal ellátott változata – mindössze egy számban kerül elő rap, és a blues is háttérbe szorul. Mire megjött az album, Rag’n’Bone Man már behúzta első bombasikerét: a 2016 nyarán megjelent címadó dal futótűzként járta körbe Európát (jelenleg 1,3 milliárd YouTube-megtekintésnél tart). LP-jével a brit albumlista első helyén nyitott, rekordokat döntött, tarolt a BRIT Awardson, és turnéján már stadionokat töltött meg – nálunk is.

A nagydarab, tetkós énekes-dalszerző, akinek éveken át Asperger- és Down-kóros emberek gondozása volt a polgári foglalkozása, most hirtelen Ed Sheeran, Sam Smith és George Ezra köreibe szárnyalt a brit popszakmában – legközelebb Calvin Harrisszel kollabolt. Ez azt is előfeltételezhette volna, hogy a popgépezetbe tagozódva elveszíti egyéniségét, de igazából csak műfaji jegyeket hagyott hátra, hogy új megszólalásokat aggasson magára. Ezek közül akad, amelyik a kelleténél jobban engedelmeskedik a rádióbarát pop elvárásainak, de egyrészt a hangja még így is kiemelné a mezőnyből, másrészt továbbra is kíváncsi alkotó maradt.

A Life By Misadventure lemezborítója

Kíváncsi például arra, milyen terepeken próbálkozhat még a bejáratott soulos csapásirányon túl. A Life By Misadventure nem rugaszkodik annyira el az eggyel korábbi nagylemez összképétől, hogy radikális irányváltásnak hasson, ugyanakkor a soulos alapokat americanás, indie folkos, klasszikus énekes-dalszerzői megközelítés veszi át. A lemez akusztikus gitárral indul és zárul (ha nem számítjuk az Anywhere Away From Here című duett Pink nélküli reprízét), az egy órás anyag apránként adagol dúsabb, változatos hangszerelést, egészen funk-blues groove-ig (Time Will Only Tell) vagy indierockos svungig (All You Ever Wanted). 

A slágerérzékenység persze megmaradt; az ének látszólag feneketlen érzelemgazdagsága nemkülönben. Mintha Graham még többször is kalandozna magasabb regiszterekbe – és természetesen ez is jól áll neki. A Nashville-ben, Mike Elizondo (Fiona Apple, Eminem, Ry Cooder) producerrel felvett számok zenei keresgéléséhez tépelődőbb, introstpektívebb szövegek társulnak, amelyekben az eseménydús életszakaszban lévő – gyerek születése, házasság, majd 6 hónap után válás – Grahamet az idő múlása, az emberi élet évszakainak változása, az új kezdetek foglalkoztatják. Optimistán, érettebben, bölcsebben menetel előre.

szerző: Huszár András