Mindent felemészt - The Body: I've Seen All I Need To See (lemezkritika)

A világ legsúlyosabb zenekaraként számon tartott The Body idei lemezén sem kegyelmez. Gitárból, dobból és halálsipítozásból összerakott zenéjük feltartóztathatatlan, mindent felemésztő massza, amit paradox módon újra meg újra meg kell hallgatni.

Előadó: The Body

Cím: I've Seen All I Need To See

Kiadó: Thrill Jockey

Megjelenés: 2020. január 29.

Műfaj: noise-metal

Kulcsdal: A Lament

A portlandi The Body duó az utóbbi bő évtizedben szép lassan egész sok helyen ismertté vált mint "a világ legsúlyosabb zenekara". A lassú, felőrlő doom / sludge metalt viszik el a végletekig, ahol már szinte zajba fordul. Vagy tényleg. Vagyis abban az értelemben biztosan leg-, hogy amerre elindultak, arra eljutottak a legmesszebb pontig.

Az utóbbi időben sokfelé kalandoztak; 2016-ban például elhatározták, hogy elkészítik "minden idők legundorítóbb poplemezét", a tavalyi, az MSC-vel közös albumukon meg vannak például breakbeatek, reggaeton ritmus (!), néha pedig olyan, mintha meg akarnák mutatni, hogy milyen lehetett volna a witch house, ha sápadt hipszterek helyett olyanok csinálják, akik tudják, milyen a tényleg beszaratós zene.

2016-BAN LÁTTUK ŐKET ÉLŐBEN IS - ROADBURN-BESZÁMOLÓ

Az I've Seen All I Need To See visszatérés az egyáltalán nem színtiszta, hanem nagyon is mocskos metalhoz. Az első, második, ötödik benyomásban a hangzás dominál. Chip King gitárja úgy torzul, mintha egy teljes hegynyi szétrobbant hangfal erőlködne, hogy valami gitárszerű hangot csikarjon ki magából. (Rögtön az első számban van amúgy egy olyan trükk, hogy egy pillanatra megszakad a zene, úgy, hogy az első reflexed az, hogy megnézd, nem húzódott-e ki valami zsinór.) Lee Buford minden egyes dobcsapása az agyadba érkezik, és sötét, sűrű zajcseppek fröccsennek szét a nyomában.

Ami túlzás nélkül zseniális - és itt muszáj említeni a zenekarral régóta dolgozó hangmérnök, Seth Manchester nevét -, az az, hogy mindez nem egyetlen szürke masszába olvad össze. Masszának massza, ami feltartóztathatatlanul halad és mindent felemészt, ami csak a nyomába kerül - de közben nagyon is felismerhető, kivehető mintázatokba rendeződik. Vegyünk hozzá ehhez még itt-ott néhány más hangszert (pl. zongora), kis elektronikát, King egészen sajátos halálsipítozását, továbbá néhány, az extreme metal megszokottabb durvulásait hozó vendégénekest.

Idővel aztán az ember, ha kitart addig, egyre jobban kiveszi és meg tudja különböztetni a számokat, és kiderül, hogy az I've Seen... egyszerre egy éjsötét monolit és egy változatos album, ami valami egészen paradox módon újra és újra hallgattatja magát. Legalábbis én idén ezt a lemezt hallgattam meg eddig a legtöbbször.

Jó, nyilván kell ehhez valamennyi (haha, szóval jó sok) mazochizmus. Nem is az a lényeg, hogy elég gyakran érzem úgy, hogy a világ (ezen belül hazánk) állapotát tökéletesen megragadja a lemez. Hanem az, hogy sajátos módon felszabadító élmény hallgatni. Amíg szól, addig betölti az egész teret, kiszorít mindent. És nem, nem marad utána remény vagy bármi pozitív dolog, mégis (és pont ezért) megtisztít. Úgy is mondhatjuk, hogy katartikus.

9/10

Rónai András