Senki sem érdemli meg a boldogságot – a Roadburn Fesztivál 2016 első két napja

Hollandia egyre közelebb kerül ahhoz, hogy fesztivál-nagyhatalom legyen: az experimentális elektronikára fókuszáló Rewire, az alternatív és posztpunkbandákat felléptető Grauzone, a metál nagyjából minden fajtáját lefedő tilburgi Roadburn és Netherlands Deathfest, illetve a stílusokon felül álló Le Guess Who? közül mindenki megtalálja a neki tetszőt (és akkor még szó sem esett a mainstream eseményekről, az ezen tekintetben is Európa elsőligás Pinkpopról és Lowlands-ről). Sőt, az elképesztően nyitott és barátságos közegről, valamint a budapestinél csupán egy kicsit magasabb árakról nem is beszélve. Szóval, amikor megláttuk, hogy a Neurosis Amerikán kívül csak itt ad majd két, a teljes karrierükön átívelő koncertet, ráadásul Lee Dorrian meghívására a japán hardcore punk legenda G.I.S.M. (nyitóképen) is újjáalakul közel tíz év után, nem volt kérdés, hogy mi is ott leszünk az idei Roadburn fesztiválon. Beszámoló az első két napról (a második kettőről pedig itt a folytatás).

ELSŐ NAP

Az idén huszonegyedszerre megrendezett Roadburn túlzás nélkül Európa – és a világ – egyik legfontosabb fesztiválja, nem csak metálos berkekben, hanem a tágabban vett extrém zenei színtéren belül is. Legalábbis a négy nap alatt a brazíliai black metal-rajongón át a texasi punkokig rengeteg emberrel volt szerencsém beszélgetni, koncerteket végigállni vagy csak meginni egy sört és egy dolgot mindenki kijelentett: nincsen hozzá fogható. Mivel a koncerteknek helyet adó öt színpad alig pár méterre helyezkedik el egymástól, a feltorlódott emberek miatt tényleg létrejön egyfajta 'weirdo canyon', ami olyan, mint egy hatalmas családi találkozó. A fő helyszín, a Poppodium 013 ráadásul az ország egyik legjobb és legrégebbi klubja, egy körülbelül háromezer fős nagy- és egy hétszáz fős kisteremmel, mindkettőben tökéletes hangosítással.

Ez utóbbi kedvezett a nagyszínpad nyitóbandájának, a svéd Cult Of Lunának (lent), akik teljes egészében eljátszották a magnum opusukat, a monumentális Somewhere Along The Highwayt. Elkezdték a Marching To The Heartbeats finom, posztrockos-spoken wordös nyitányával és befejezték a Dark City, Dead Man elképesztően súlyos riffmonstrumaival. Közben pedig megidézték azt az atmoszférát is, ami abban a nyolcszögletű faházban uralkodott, ahol a lemezen dolgoztak és ahonnan még a közeli erdőben élő wicca boszorkányok táncát is láthatták. Utaztató, felemelő, borzongatóan tökéletes szett volt, bármikor újra átélném.

Az utánuk következő The Skull nem véletlenül viseli a doom metál-alapzenekar Trouble egyik legjobb albumának címét: két alapítótag (Eric Wagner énekes és Jeff Olson dobos) is játszik benne. De ha ezt nem tudnám, akkor is hasonlóra gyanakodnék – és nem csak azért, mert a kezdés nem egy saját dal, hanem az anyabanda cím nélküli lemezéről a R.I.P. Ugyanazok a gőzmozdonyként dohogó-zakatoló, súlyos riffek, az a kérlelhetetlen húzás, ráadásul Wagner kicsit Ozzyt idéző hangja időtlen idők óta nem szólt ilyen tisztán. Szemmel láthatóan csúcsformában van, akárcsak a többi tag is, hergelik a közönséget, rágyújtanak, látszik rajtuk, hogy – akárcsak a nézők – imádják a negyven perces koncert minden pillanatát.

A Het Patronaat egy átalakított templom, ami a földszinten étteremként és bárként, az emeleten pedig egy hatszáz fős koncertteremként funkcionál, gyönyörű ólomüveg ablakokkal és – jellegéből fakadóan egy – egészen különleges hangulattal. Ezt rombolták le a Cult Of Occult elképesztően sötét, a black metál és a sludge határán egyensúlyozó zajtorpedói. Mégis olyan mániákus energiával és apokaliptikus hangszőnyegekkel estek neki a hallgatóságnak, hogy nehéz volt kivonni magunkat a hatása alól. A színpadról áradó nihilizmusból csak az a tudat szakított ki, hogy hamarosan kezd a Full Of Hell (lent), akik élőben (és a stúdióban is) legendásan intenzívek; ahogy a sajtóanyag is kiemelte, a koncertjeik nem véletlenül nem tartanak fél óránál tovább – többet senki sem bírna ki.

A kvartett a kurrens extrém zenei színtér egyik legizgalmasabb együttese, amit jól jelez egyrészt a kistermet megtöltő tömeg, másrészt hogy idei, a The Bodyval közös lemezük (One Day You’ll Ache Like I Ache) a Neurosis kiadójánál, a Neurot Recordings-nál jelent meg. Koncertjeik pedig ha más értelemben ugyan, de legalább olyan súlyosak, mint a nagy példaképüké, csak náluk a Lightning Bolt noise rockja találkozik a velük szintén kollaboráló Merzbow agyroncsoló zajaival és a powerviolence vehemenciájával. A vörösben úszó terem a fellépés közepére már inkább hasonlított egy mészárszékre, faltól falig moshpittel, repülő sörösüvegekkel, felszakadt szemöldökökkel. A végére pedig már biztosak lehettünk benne: a beszámolók egyáltalán nem túloztak.

A korai Nachtmystium-féle pszichedelikus black metált játszó finn Oranssi Pazuzu fellépésére több százan próbálnak bejutni, így inkább kerestem egy megfelelő helyet a karzaton és végiggondoltam, mit várok az elkövetkezendő háromnegyed órától, amely alatt a Converge eljátsza majd a teljes Jane Doe lemezt. Hogy facsarjon ki úgy és annyira érzelmileg, mint mikor először hallottam. Sebezzen meg. Hozza vissza azt a költői dühöt, mély fájdalmat és gerincvelőből kirobbanó energiát, amiért anno – az album hatására – beleszerettem a hardcoreba és a zenekarba. Hogy újra ott álljak a világom hamvain, a szavakat keresve. Akármennyire is akartam azonban, ezek elmaradtak és ennek – ha félreteszem azt, hogy én, és velem együtt az érzésvilágom is megváltozott – egy oka van: Jacob Bannon.

Már a berlini Blood Moon-koncerten (erről majd a beszámoló második felében) is úgy éreztem, hogy nincs már meg a hangjában az az átütő erő, benne pedig az a tűz, ami miatt sosem felejtem el az első koncertet, amin láttam őket. Most is hiába játszott vele a színtér egyik legerősebb ritmusszekciója, akik majdnem szétverték a hangszereiket, annyira hajtották őket a dalok, valahogy nem tört át a gát. Persze esetükben ez még így is olyan teljesítmény, amit más zenekarok egy karriernyi fellépés után sem tudnak hozni, de mégis: a Homewrecker feledhetetlen kiáltásai vagy a The Broken Vow együtténeklős sora csak halványan emlékeztettek arra az erőműre, ami egykor ez a négy ember volt. (De azért még így is megkönnyeztem.)

Ez a lehangoltság viszont tökéletesen kedvezett a The Bodynak, akik megdobálták pár muzikális medicinlabdával az egybegyűlteket. Lee Buford légkalapács erősségű dobjátéka és Chip King mamutsonka vastagságú gitárriffjei, felszakadó üvöltései és térdre kényszerítő elektronikus ideglelései negyven perc alatt az eszünkbe vésték azt, amit az új album címe is sugall: senki sem érdemli meg a boldogságot.

Hasonlót elveket vallott a yorkshirei doom/gót legenda, a Paradise Lost is, akik szintén különleges programmal érkeztek: a fentebbi műfajok egyik definitív, ám azok határait is feszegető lemezével, a Gothic-kal, valamint az utána következő albumok (Shades Of God, Icon) legjobb számaival. A Costin Chioreanu külön erre a koncertre készített vizuáljaival kiegészülve pedig ismét bebizonyították, hogy ezt a fajta atmoszférikus-borongós, női énekekkel színesített „lelassított death metalt” ők játsszák a legjobban. Annak ellenére, hogy az album számait saját bevallásuk szerint a kilencvenes évek óta – az instrumentális Falling Forevert pedig még egyszer sem – játszották, ez egy pillanatig sem érződött rajtuk. Sőt, Nick Holmes szinte illúzióromboló mértékben poénkodott, beszélgetett a közönséggel, mesélt a számok írásának körülményeiről, hozzátéve, hogy amikor az album kijött, még az ország legkisebb klubjaiban játszottak és majonézes sültkrumplin éltek, most pedig a Roadburnön játszanak és külön cateringjük van. Tökéletes zárása volt a nagyszínpad csütörtöki napjának.

Az este utolsó zenekarát, az Abysmal Griefet leginkább úgy lehetne leírni, mint Paul Chain és Dario Argento gyerekét, akinek Bram Stoker írta meg az élettörténetét. Vagy úgy, hogy ők a The Coffinshakers három Viagra után. Zeneileg ez azt jelenti, hogy a hatvanas-hetvenes évek gialloinak szintetizátoralapú feszültségkeltését ötvözik az énekes-orgonista megszállott baritonjával, valamint sodró metálriffekkel. De akárcsak az őket inspiráló filléres ponyvák, az Abysmal Grief is szórakoztatni akar a borzongatáson kívül, így ami lehetne egy beborult ördögűzés is, az helyenként már inkább egy rengeteg pirotechnikával megdobott metáldiszkó, amire még a Rammstein is csak elégedetten csettintene.

NEM VOLT ELÉG? TOVÁBBI FESZTIVÁLBESZÁMOLÓK ERRE!

MÁSODIK NAP

King Dude a márciusi A38-as koncertje után két dolgot tanácsolt a Roadburnnel kapcsolatban: hogy készüljek fel arra, hogy Diamanda Galás le fogja mondani a koncertjét és ha nem, mindenképp nézzem meg, mert nem emberi, amit csinál. Utóbbit illetően abszolút igazat kell adnom neki; nem csak az öt oktávnyi hangterjedelme félelmetes, hanem hogy hogyan tudja használni azt. Onnantól, hogy zongorakísérettel elénekelte egy olasz költő, Cesare Pavese búcsúlevelét, odáig, hogy a Szomorú Vasárnap után végleg levonult a színpadról, egy pisszenést sem lehetett hallani, sem a karzaton, sem a nézőtéren. Galás el is nevette magát ezen, mondván hogy milyen csodálatos, hogy még egy dobos sem kell a színpadra ahhoz, hogy lekössön minket. A korai, kaotikus, sátánista szimbólumokkal flörtölő, talpig bőrben elővezetett koncertek ugyan már a múlté, de ez nem jelenti azt, hogy kiveszett volna belőle a vadság vagy az extremitás: az O Death és a Blind Lemon Jefferson-féle See That My Grave Is Kept Clean a blues korai éveinek sötétségét és megszállottságát idézik. Főleg, hogy ahogy játszik a zongorán, az sem rendhagyó, nem harmóniaközpontú – minden egyes hangnak külön élete, mágiája van. Már tíz perce vége van a koncertnek, mire szabadulok a hatása alól.

A Repulsion első és eddigi egyetlen albuma máig a metál egyik legtöbbet hivatkozott klasszikusa, a hatása az olyan zenekarokra, mint a Napalm Death, a Terrorizer vagy a Carcass, felbecsülhetetlen. Dave Grave extrém gyorsaságú dobolása, a Discharge legjobb pillanatait idéző, láncfűrészként szóló basszus és a tökéletesen eltalált, pont az egyszerűségük miatt hatásos riffek alapjaiban definiálták a grindcoret. Ehhez jött még Scott Carlson oszló hullát idéző éneke és máris érthető, miért várta több ezer ember a három Herbert West pénteki roadburnös koncertjét. Nem is okoztak csalódást, olyan intenzitással nyomták el a teljes Horrified albumot plusz egy Motörhead-feldolgozást (The Hammer), hogy attól még a holtak is kikeltek a sírból. Nem csoda, hogy az ő fellépésük alatt volt talán a fesztivál legnagyobb moshpitje: az olyan számok alatt, mint az Eaten Alive vagy a Bodily Dismemberment egyszerűen nem lehetett egy helyben megmaradni.

Lee Dorrian nem sokáig bírta doom metal nélkül. Erre utal legalábbis, hogy a Cathedral feloszlása után három évvel már új zenekart is alapított, nem kisebb névvel, mint a színtér egyik legjobb dobosával, az Electric Wizardban is ütő Tim Bagshaw-val és a gitáros Mark Greeninggel. A With The Dead még a stíluloshoz képest is lassú, viszont az, hogy emellett mennyire súlyos, az élőben jött ki igazán: a négy nap legsúlyosabb riffjei közül jó pár itt dörrent el. Az előző banda prog-rockos utolsó érája után Dorrian szemmel láthatóan jobban élvezte a mostani nyersebb, agresszívebb stílusát, Greening pedig bebizonyította, hogy faarccal is lehet álleejtő szólókat játszani. Habár a cím nélküli debütalbum dalain lehetett volna még mit csiszolni, ez semmit sem vont le a koncert értékéből, olyan doom metál szeánsz volt, ahogy az a Necronomiconban meg van írva.

A CHVE és a Vermapyre közös koncertje az Amen Ra és az Integrity frontemberének drone-ambient szeánszát takarta. Míg előbbi esetében Colin H. Van Eeckhout csak a saját hangját használja hangszerként, Dwid Hellion a húszas évek néma horrorfilmjeiért és saját, házilag barkácsolt hangszereiért nyúl ihletért. Amennyit szerencsém volt látni a fellépésből, az alatt a két világ valahogy kioltotta egymást: a Vermapyre sötét és fenyegető, torzított hangképei ahelyett, hogy felerősítették volna a CHVE-ban rejtőző törékenységet, pont megtörték annak finom intimitását. A Her Patroonat így nem változott Twin Peaks kísértetjárta erdőjévé, én pedig átsiettem megnézni a Roadburn történetének eddigi talán legexkluzívabb nevét.

A G.I.S.M. ugyanis karrierje során soha nem lépett fel még Japánon kívül és több mint tíz éve még ott sem. Ráadásul nehéz eldönteni, hogy a színtérre gyakorolt hatásuk a nagyobb, vagy a zenekart és főleg a frontemberüket övező legendárium: Sakevi híres volt arról, hogy ököllel vagy fegyverrel támadt a közönségre és egy ízben bulldózerrel verte ki a klub egyik falát a koncert kezdetével. Ebből a féktelen agresszióból azonban az első európai koncertjükre szinte semmi sem maradt. Sőt, a négy tag leginkább fel-alá sétálgatott a színpadon, egymásra és a közönségre sem figyelve. Mégis, lehet azért, mert szinte csak klasszikusokat játszottak, hanyagolva a későbbi heavy metálos kikacsintásokat vagy mert a második napra már én is belehipnotizáltam magam a tudatba, hogy ez lesz A Koncert, nem volt egyértelmű csalódás. Zeneileg az egyik legjobb hardcore punk koncert volt, amin voltam, csupán az igazán átütő erő hiányzott belőle.

Nem úgy mint a doom rock alapzenekar Pentagramból! Az énekes-frontember Bobby Liebling olyan szuggesztíven riszálta magát az első sorban álló lányoknak, játszotta el, hogy leszúrja a gitárost, vagy játszotta el a saját halálát, hogy már csak miatta is feledhetetlen műsort adtak volna. De emellett az ígéretükhöz hűen tényleg egy klasszikusokban bővelkedő setlistet állítottak össze: 20 Bucks Spin, All Your Sins, Sign Of The Wolf, When The Screams Come – senkinek sem maradt hiányérzete és ismét bebizonyosodott, hogy a történelem legjobb riffjei közül jó néhányat ők írtak. Ráadásul olyan élvezettel játszották őket, hogy talán erről a koncertről távoztam a legszélesebb mosollyal.

Jelenleg az izlandi kazettakiadó, a Vánagandr és a hozzá kötődő zenekarok, mint a Misþyrming, a Naðra, a NYIÞ vagy a Grafir képviselik a legelőremutatóbb irányt a black metálon belül. Hogy miért, arra a legjobb példa talán a tavalyi Eistnaflug fesztiválon debütált Úlfsmessa (fent), egy másfél órás, két felvonásos koncert-rituálé, amiben a fentebbi bandák mindegyik tagja részt vesz és ami hosszú idők óta a legambiciózusabb dolog, amit a színtér kitermelt magából. A Misþyrmingre jellemző módon mindenki talpig feketében, a fején kámzsával lépett fel, amikor pedig elindult a koncert, arra talán csak egy szó van: volkanikus. Úgy játszottak az érzelmeinkkel, olyan intenzitással estek neki a hangszereknek – melyek közt akart didgeridoo, cselló, pásztorkürt és hegedű is –, hogy attól még mindig libabőrös leszek. A színtérre jellemző, a kiabálás és a sírás határán táncoló ének, az egészet átszövő mély spiritualitás, az olyan pillanatok, mint amikor a tagok fele füstölőket és borral teli kupákat hordozott körbe, amikből a közönséget itatta, az egyszerre feneketlenül komor és mégis felemelő zene mind-mind azt mutatta, hogy a tagoknak nem csak rajonganak a black metálért, de pontos víziójuk is van arról, hogy merre kellene haladnia. A fesztivál alapítója a Negura Bunget két klasszikus albumához ('N Crugu Bradalui, Om) hasonlította a koncertet és valóban: azok a lemezek is ötvözték a black metált, a klasszikus hangszerelést, a természettel való mély harmóniát, a pogány rituálékat és azt a vágyat, hogy úgy igazán megőrüljünk már valamitől. Ha nem lett volna a Neurosis, nem kérdés, hogy az Úlfsmessa lett volna a Roadburn négy napjának talán legmaradandóbb emléke.

Kollár Bálint
fotók: Erik Luyten Photography

(itt a második részben a fesztivál utolsó két napjának beszámolója)

a legendás G.I.S.M. koncertje a fesztiválról: 

részlet az Úlfsmessa koncertjéből: 

részlet a Paradise Lost koncertjéből: 

részlet a Cult Of Luna koncertjéből: