Megragadni egy személyiség összetettségét. Mmamt: II (lemezkritika)

Egyedi Péter évtizedek óta a magyar rockzene egyik meghatározó alakja, több kultikus zenekarban is játszott. Szóval ha ő azt mondja, hogy az új szólóalbuma élete legjobb lemeze, akkor annak súlya van. Meghallgattuk és egyetértünk vele.

Előadó: Mmamt

Cím: II

Kiadó: ZajZajZaj

Megjelenés: 2021. február 25.

Műfaj: art rock / singer-songwriter

Kulcsdal: Okos, hülye

Egyedi Péter hozzájárulását a magyar rocktörténelemhez most nem venném végig az annabarbitól az Isten Háta Mögöttön át az Óriásig (plusz Rájátszás és egyebek; itt van amúgy 2018-as nagyinterjúnk). Kezdjük az Mmamt néven kijött első lemezével, ami 2019 elején jelent meg. Egy erős album volt (fel is került éves listánkra) az art rock és az énekes-dalszerző hagyomány között, olykor ezek bevett formáit finoman ki is kezdte.

Ehhez képest az Mmamt II úgy folytatása az első albumnak, hogy közben jelentősen kitágítja a határait, több irányba is. A hangzást, a felhasznált műfajokat, a dalok felépítését, a lemez struktúráját tekintve is egy igen komplex anyag, de ez nem önmagáért való (nem mintha azzal baj lenne), hanem összeáll egy szólólemezzé a szó erős értelmében. Tehát a zene összetettsége egy személyiség összetettségét, akár ellentmondásait, vagy legalábbis egymással első látásra nehezen összeférő oldalait mutatja meg; valamint ezzel összefüggésben a másokhoz való viszonyok összetettségét is. És itt hangsúlyos, hogy a zene (a "kíséret") komplexitása is része ennek, nem pusztán a szövegekről költőiségéről és ilyesmikről van szó (mint az énekes-dalszerző hagyományban, vagy annak egy megközelítésében).

Sokat lehet és kell majd még szálazgatni, hogy miről-kiről van itt szó, hogy egyes dalok hogyan utalnak egymásra vagy vissza korábbra, hogy hogyan változtatja meg egy dal elejének értelmét az, ahogy a közepén vagy a végén más irányba kanyarodik stb. stb. De az már most nyilvánvaló, hogy miért írta azt a lemezről Egyedi, hogy "szerintem életem legjobb lemezét csináltam meg". Lehet, hogy az IHM-, Óriás- stb. rajongók egy része felszisszen, de igazából nem is az a fontos, hogy egyetértünk-e ezzel (én speciel igen), hanem az, hogy érthető, hogy miért gondolja ezt. (A lemez készítéséről és személyes jelentőségéről itt írt még bővebben.)

A lemezhallgatás élvezetének egyik fő forrása pont ez az említett szálazgatás, és ezt az élményt nem is szeretném elvenni az olvasótól. Inkább csak néhány fő vonalat említenék, amik mentén én elindultam.

A singer-songwriter hagyomány és az art rock továbbra is megvan, de igen hangsúlyos szerepet kap az elektronika. Szintik voltak már korábban is, de nemcsak hogy most több lett belőlük, hanem a II első néhány másodperce konkrétan olyan elektronikus zörmögés és pilinckázás, ami simán lehetne egy kísérleti elektronikus lemez felütése. Ilyen kis hangocskák, csipogások, zörejek, torzulások később is előkerülnek; olykor mintha csak színeznének, máskor viszont egészen más dimenzióba helyezik a zenét. Erre a legfeltűnőbb, de nem egyetlen példa a Kulcs.

Fontos az is, hogy több helyen kifejezetten elektronikus zenei stílusokból átvett ritmusok szólnak. A világ jelenlegi állapotában már elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz, amikor felmerül a kérdés, hogy lehet-e ezekre táncolni; de van zenei funkciójuk ezen túl is. Első közelítésben a gépiesség, pontosabban fogalmazva a kiszámított, bizonyított hatásosság képezi az ellenpontját Egyedi hangjának, énekstílusának, akusztikus hangszereinek. Éppen az ellenpontozás mutatja meg ezek nagyon is emberi voltát, és talán azt is, hogy ez a néha túlságosan is emberi jelleg nem a teljes igazság; hogy mi emberek nemcsak érző lények vagyunk, hanem egyben olyanok is, hogy bizonyos ingerekre szinte automataként reagálunk; hogy nemcsak kifejezzük, ami bennünk van, hanem az gyakran torzul és zajos lesz, amikor a világ elé kerül.

Érdemes összevetni a két utolsó számot. Mindkettő lírai dalnak indul, ami aztán a végén nagy fokozásba torkollik; azonban a Tudok-e zárása inkább az elektronikus zene, a Mindenáron katartikus kifuttatása pedig egyértelműen a rock gondolkodásmódját tükrözi. Strukturálisan hasonlóak, mégis egészen más a hatásuk, a filozófiájuk.

A másik végponton a zongora (az egyetlen hangszer, amin nem Egyedi játszik, hanem Hegyi Áron a Jazzékielből), a vonósok, fúvósok olykor kamarazenei hatást keltenek, vagyis megszabadulnak attól, hogy a popzenei formát szolgálják, azt kiegészítsék, megemeljék. Ilyen a Rozsda a maga túlcsorduló vonósaival; a Kulcs; az Okos, hülye zárása; de a Róka végén meglepetésszerűen a fúvósok is hoznak ilyen ízeket.

A szövegek komplexitását is vég nélkül lehetne elemezni, de amennyire én látom, ez az a pont, ahol Egyedi Péter kb. ugyanazt - és ugyanazt a magas szintet - hozza, mint korábban. A szívbe markolás simán megfér nála a humorral; nem röhögős, inkább "el kell gondolkodni rajta, hogy rájöjjél, mennyire vicces" típusú poénokról van szó, mint például amikor az identitását kereső, néha magát istennek képzelő rókáról szóló Rókában elhangzik, hogy "ha lefekszem, mindenki meghal, ha felkelek, mindenki él". (A szöveg egyébként nagyon ravaszan játszik azzal is, hogy egyáltalán mikor ki beszél.)

A Háy János által írt, de a lemez egészébe simán illeszkedő Lánydal a gyászról szól, több szinten és úgy, hogy akinek nem szorul össze tőle a szíve, annak nincs is; de egyszer csak elhangzik benne, hogy "Az én apám magyar népdal, Kodály Zoltán gyűjtése, vagy mégsem, inkább Bartók Béla gyűjtése." A csúcs számomra - az előző lemezen hallható Nem érted folytatásának tekinthető - Okos, hülye, ami olyan sűrű, hogy amikor megnéztem leírva a szövegét, akkor meglepődtem, hogy sokkal rövidebb, mint gondoltam.

És ez az egészen hosszúra nyúlt kritika csak néhány kezdő felvetés arról, hogy milyen gazdagság van ebben a 39 percben.

9/10

Rónai András

Mmamt a Facebookon. Fotó: Kósa Péter.