Az amerikai alternatív rockzene 2000-ben nem volt a legjobb állapotban. Az egyik lehetséges menekülési ösvényt a The Twilight Singers jelölte ki. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2000-ben.
Greg Dulli látta a jövőt. De vajon ki látta Greg Dullit 2000 őszén? Ha valaki odafigyelt, éppenséggel észrevehette: végül is új zenekara, a The Twilight Singers egy nagykiadónál, a Columbiánál jelentette meg az első lemezét, abban a korszakban, amikor a zeneipar totális átalakulása már megkezdődött ugyan (egy éve üzemelt a leghírhedtebb mp3-csereberélő szolgáltatás, a Napster), de a láthatósághoz még mindig a tőkeerős kiadói háttéren keresztül vezetett a legbiztosabb út.
Csakhogy a The Twilight Singerst sehogyan sem lehetett felfektetni az aktuális áramlatokra: sem az amfetaminban ázó elektro-rockhoz, sem a mackónadrágos nu-metalhoz vagy a még mindig a felszínen vidámkodó pop-punkhoz (csupa kínos, kötőjeles stílusirányzathoz) nem volt köze. Nem mintha a korszerűtlenség ténye afféle sokként érhette volna Dullit: a kilencvenes évek alternatív robbanása idején pontosan ugyanez volt a helyzet korábbi zenekarával, a The Afghan Whigsszel is, amely ugyan a legjobb helyen (a grunge überkiadójánál, a Sub Popnál) volt a legjobb időben (első csúcslemezük, a Congregation alig pár hónappal a Nevermind után került a boltokba), mégsem tudták leplezni, mennyire kilógnak a kockás inges, Black Sabbathot és Pixiest bálványozó sorból. Hiszen míg a seattle-i fiúk csatakosak voltak, keserűk és kiégettek, addig a Whigs jól szabott öltönyökben, csinosra fodrászolva játszotta a maga fülledt R&B/rock keverékét és Supremes-feldolgozásait.
 |
| The Afghan Whigs |
A The Twilight Singers nem szakított radikálisan ezzel a világgal, de ha az addigi utolsó Whigs-album, az 1998-ban kiadott 1965 egy hatalmas, pezsgőfelhők hátán a magasba emelkedő ezredvégi parti volt, akkor a Twilight as Played by The Twilight Singers egyértelműen az ólomszínű másnap albuma. Filléres dobgépek sufni-triphop alapjain ringanak előre rajta a levert, de méltóságteljes gitár-, fúvós- és szintetizátorhangok, hogy megfelelő hátteret fessenek a hajnali hányás után a világban illúziótlanul körbetekintő Dulli, e tökéletlen, de szívfacsarásra bármikor kapható soultrubadúr egyedi dallamai mögé. Az intim hálószobapop, egyúttal pedig az alternatív R&B felcsillanása volt ez a lemez – több mint 10 évvel a két zsáner diadalmenete előtt.
A Twilight... semmiképp sem tartozik a The Twilight Singers- vagy a tágabb Dulli-életmű legerősebb lemezei közé, de a mester vitathatatlanul strapabíró formulát eszelt ki vele. A következő tíz év során, egészen a The Afghan Whigs visszatéréséig jól szolgálta őt az állandóan képlékeny zenei kollektíva ötlete, amelynek vannak többé-kevésbé stabil elemei, de alapvetően sok nagy tehetség rövidke villanásairól szól. Az első lemezen néhány számban Shawn Smith (Brad, Satchel) is énekel, vagy éppen Kermit Ruffins New Orleans-i jazzlegenda fújja a trombitát, később pedig a Singers lemezein mutathatta meg magát a még egészen fiatal Kamasi Washington és Petra Haden, illetve ebben a társaságban kapaszkodott vissza a heroin poklából a rockszínpadokra Mark Lanegan.
Ahogy a zenei irány is többé-kevésbé megmaradt, csak organikusabbá vált, és persze – főleg a 2003-as, Ted Demme filmrendező (Greg Dulli jóbarátja, kosárlabda- és drogpartnere) emlékére írt Blackberry Belle-en – katartikusabbá mélyült. De fakóbb tónusok ide vagy oda: a Dulli-féle alkonyat árnyai már a kezdetek kezdetén is úgy lüktettek, ahogy nem lüktet ezen a vidéken semmi más.
szerző: Greff András
Nem csak a The Twilight Singers volt menő 2000-ben, hanem például a Radiohead, a Tigris és sárkány, Bery, Jennifer Lopez és PJ Harvey is. Olvass még több cikket a Recorder magazin idei utolsó számából, amiben két évtizedet ugrottunk vissza az időben!
