Beledőlni a semmibe - 20 éves a Radiohead csodalemeze, a Kid A

Kevés zenekar tud akkora reménytelenséggel elkápráztatni, mint a Radiohead. Három nagyon sikeres album után könnyen beleszürkülhettek volna a szupersztárságba, de ők inkább kockáztattak, és teljesen újragondolták magukat a 2000-ben megjelent Kid A című lemezzel, ami megosztotta a rajongókat, óriási hatással volt a szakmára, és a legnagyobbak közé emelte a bandát. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg.

A Radioheadről nekem mindig az a jelenet jut eszembe Az idő uraiból, amikor a szárnyas, arc nélküli angyalok dőlnek bele egy óriási üstbe, hogy átadják magukat a nagy semminek. 

Most írhatnék arról, hogy milyen csodálatos hangszerekkel, megoldásokkal és hihetetlenül bátor lépésekkel érték el azt, hogy ez a csodalemez megszülessen, de úgy érzem, hogy ma már értelmetlen ezt elemezgetni, hiszen azóta kábé mindenki így csinál zenét, vagy még furábban.

Az összes létező díj és elismerés begyűjtése mellett a Kid A azért igazán korszakalkotó, mert a világ egyik legsikeresebb zenekara merte vállalni, hogy teljesen máshogy csinál zenét, mint addig. Elhagyták a britpopos dalszerkezetet, és gitározás helyett gombokat nyomogattak. Felszabdalták az éneksávokat, darabokra törték a dalszövegeket, sőt még a dobost is hagyták sokat unatkozni, és rábízták az egészet a Jóistenre, hogy ő vezesse a kezüket egy új, ismeretlen világba.

Rengeteg korai ötlet látott végre napvilágot: például a National Anthem dal a zenekar kezdeteitől létezett, csak éppen nem ebben a verzióban. A Motion Picture Soundtrack is egy korábbi gondolatból született meg, hogy lezárhassa a káoszt, amit a zenekar ott és akkor lemeznek mert titulálni. Nagyon ritka dolog, hogy egy banda ilyen bátor húzással törjön magasabbra.

Jonny Greenwood (gitár) és Thom Yorke (ének) szerzőpárosa számomra örök talány. Annyira meghatározhatatlan és progresszív, amit ketten művelnek, hogy én, bár gyerekkorom óta zenélek, a mai napig nem tudtam megfejteni, mi történik a zenéjükben. Örök kedvenc a How To Disappear Completely, azzal a mászkáló basszussal meg azzal a sistergő háttérgitárral, ami akár a U2 With Or Without You-jának a gonosz gitárikertestvére is lehetne. "I'm not here" – énekli Yorke, és azt hiszem, ezzel el is mondtunk mindent. Ők nincsenek ott, én nem vagyok itt, te sem olvasod most ezeket a sorokat.

Az Idioteque talán a legbátrabb darab a lemezen. Visz előre a Squarepusherre hajazó dobgép, miközben Thom a szádba rágja, hogy mit és hogyan tégy, amikor a bombák elől a föld alatti bunkerbe kell menekülnöd a családoddal. Persze a megjelenése idején ebből számomra semmi nem jött át, csak annyi, hogy valami nagyon fontos és nagyon erős dolog történik épp. Aztán a dobos felébred a dal közepén a mély kómából, és rácsörög arra a kántálásra, hogy ha lehet, inkább a gyerekeket és a nőket engedjék be először a bunker bejáratán, ne tessék tolongani.

Thom Yorke 2000 nyarán egy párizsi koncerten

A Kid A-t hallgatni olyan, mint amikor éjjel az ablakod előtti fát annyira ráncigálja a vihar, hogy attól félsz, kidől, mégis, ahelyett hogy elmenekülnél a szobád sarkába, leoltod az összes lámpát, és csendben nézed, ahogy a természet teszi a dolgát, és elfogadod, hogy te is csak egy apró lény vagy a Föld nevű bolygón. Nézed, ahogy lerombolja az emberiség a Földet, vagy épp egymást, vagy épp ahogy te rombolod le saját magad. Erősen negatív és magával húzó az az erő, ami a Radioheadből árad, de valahogy mégis azt érzed, fontos szembenézned azzal, hogy sokszor ez az igazság.

szerző: Kristóf Norbert