Az autónevű ember, aki meghalt, de túlélte – The Legendary Marvin Pontiac: Greatest Hits

2000 tavaszán megjelent egy korábban teljesen ismeretlen bluesénekes posztumusz albuma, amitől az egész popszakma lehidalt. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg.

A meglehetősen kalandos életű Marvin Pontiac 1932-ben született Detroitban. Anyja New York-i zsidó lány, apja Maliról származó fekete férfi volt. A kisfiú az anyakönyvben még Marvin Toure néven szerepelt, de apja a családnevet hivatalosan Pontiacra változtatta, mert úgy érezte, egy luxusautó márkaneve tisztességesebb amerikai vezetéknév. Marvin anyja kórházba került, a fiú pedig az apjával, Afrikában töltötte gyermekkorát, majd tizenöt évesen visszaszökött Chicagóba, ahol harmonikázni tanult. Miután Little Walter, korának híres blueszenésze istentelenül megverte, mert a kis Marvin pimaszul ellopta Walter védjegyszerű harmonikahangzását, Texasba utazott, ahol utcazenéléssel, segédmunkával és bűnözéssel töltötte a napjait (az újságcikkek szerint egy bankrablásnak is részese volt). Az ötvenes évek elején egy pici kiadónál sikerült olyan kislemezeket megjelentetnie, amiken már énekel is (I’m A Doggy, Pancakes). 

Ebben az időszakban Jackson Pollock, a különc festőművész akkora Pontiac-rajongó lett, hogy elküldte pár festményét a huszonéves zenésznek, aki azokat egyből kidobta a szemétbe. Pontiac nagyjából ezzel egy időben eltűnt a térképről, később különféle rendőrségi ügyekkel kapcsolatban bukkant fel a neve, aztán elmegyógyintézetbe került. A hetvenes évek végén, negyvenöt éves korában közúti balesetben vesztette életét. A barátok és a gondozók által megőrzött hangfelvételei 2000-ben kerültek a nagyközönség elé, és a lemez megjelenése előtt már olyan meghatározó zenészek áradoztak Pontiac tehetségéről, mint David Bowie, Iggy Pop, Leonard Cohen, de a New York-i avantgárd jazz egyik legfontosabb alakja, John Lurie is elismeréssel nyilatkozott az előásott kincsről. 

Egyetlen bökkenő van ezzel az egésszel, mégpedig az, hogy a fentiekből egyetlen betű sem igaz. Marvin Pontiac az előbb említett John Lurie agyából pattant ki, és ezt a lemezt a New York-i free jazz körökből ismert barátaival (John Medeski, Marc Ribot) vette fel. Marvin Pontiac leghíresebb dalainak csokra tehát óriási nagy átverés, egyben csodaszép, minimalista dalok gyűjteménye. Lurie gyerekdalokat és szürreális történeteket ad elő prózában és énekelve, hihetetlenül mély, szuggesztív hangján, afrikai hatású minimálfolk- és bluesalapokra. 

John Lurie

A dalok egyszerűsége miatt ezt a lemezt azok is tudják értékelni, akik utálják a jazzt. Lurie naiv, zen buddhista hangulatú történeteinek se füle, se farka, de mélysége és érzelmi sodrása annál inkább. Állatokról, a természet és az ember kapcsolatáról mesél, dünnyög, óbégat, a háttérben rengeteg kalimba, afrikai folk-gitártémák, asszonykórus. Lehetetlen egyetlen dalt kiemelni a lemezről, mert sokszínű és szívbe markolóan szép minden pillanata. 

A zene történetének legnagyobb blöffjeként a Milli Vanilli-ügyet szokták emlegetni, amikor két jóképű modellsrác Münchenből több lemezen keresztül elhitette a világgal, hogy ők az előadók, miközben csak tátogtak a stúdióénekesek által felvett sávokra. De a Marvin Pontiac-átverés sokkal erősebb. Lurie hihetetlenül ügyesen szőtt bele olyan, létező híres embereket is a történetbe, akik mivel már meghaltak, nem tudták megcáfolni a kiagyalt mítoszt. Ez az album az egyik legvarázslatosabb dolog, ami született a kétezres évek fordulóján.

szerző: Tövisházi Ambrus