2000-ben jelent meg a finn Luomo szabálytalanul kísérletező, de szexi és érzelmes lemeze, a Vocalcity, a house ma is érvényes klasszikusa, egy kívülállótól. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg.
Öt perc után belép az ének
Folyamatosan mutálódó house-szinti; az alapritmus körül új meg új variácókkal köröző dobok; új meg új ruhákat öltő basszus; a semmiből feltűnő, majd szétvisszhangosított szintihangok; kattogások, zörejek; mindezek között pedig tágas tér. A háttérben újra meg újra hallunk egy levegővételt, majd lefojtott énekhangszerűséget – és csak öt perc után lép be a rendes vokál. Így kezdődik 2000 egyik meghatározó, az elektronikus zene panteonjába hamar bekerült lemeze, Luomo – vagyis az addig leginkább Vladislav Delay néven ismert Sasu Ripatti – Vocalcity című albuma. 76 percben hat szám, mind ilyen (női vagy férfi vokállal), kivéve a Tessio, ami szinte már egy rendes sláger, legalábbis van benne normális ének, refrén; igaz, 12 perc, ebből 2 perc az intró, 5 perc után pedig jön a kiállás, ami szinte teljesen kiüríti a teret.
„The Next Episode In House” – ezt a matricát ragasztották anno a lemezre, és tényleg ekként ünnepelték már akkor. A 20 éves évfordulón pedig többen megállapították, hogy nem fogott rajta az idő; ugyanúgy működik, ugyanúgy kívül áll mindenen, és akár ma is örvendetes volna, ha irányt mutatna.
Avantgárd és funkcionalitás
2000 körül az elektronikus zene ott tartott, hogy különvált a táncos–funkcionális része és az új lehetőségeket feltérképező avantgárd. Utóbbit az határozta meg, hogy széles körben elérhetővé lettek a hangmanipuláló szoftverek, és roppant izginek tűnt, hogy mi mindent lehet ezekkel csinálni. A különféle törekvések közül az vált meghatározóvá, amit glitch vagy a még kifejezőbb clicks & cuts névvel illettek – a kultikus Mille Plateaux kiadó 2000-ben hozta ki első ilyen című válogatását. Ennek a világnak volt egyik legismertebb alakja Vladislav Delay; szintén 2000-es Multila és Entain albumai tökéletesen mutatják a dubból, dubtechnóból, ambientből, glitchből táplálkozó stílusát. Nemcsak egyedi hangzása, de ráérősen kibomló, látszólag sehonnan sehová nem tartó, mégis magukkal ragadó struktúrái is hozzájárultak vonzerejéhez.
A Vocalcity egyedisége részben abban rejlik, hogy az elektronikus zene két, egymással alig érintkező világát tökéletesen összehozta. Tele van izgalmas hangzásokkal, és megvan benne a groove, az érzelem, az érzékiség. Luomo többedmagával kisebbfajta mozgalmat indított el, amit Philip Sherburne microhouse-nak nevezett el a – műfajelnevezések sorát a köztudatba bedobó – Wire-ben 2001-ben. Máig hallható az akkori törekvések visszhangja minden olyan zenében, amik össze akarják hozni a kísérleti hangdizájnt a táncossággal és/vagy érzelmességgel.
Kár, hogy erre csak egyszer van lehetőséged
A Vocalcity másik sajátossága, hogy egy olyan ember újította meg vele a house-t, aki teljesen kívülálló volt. Sasu Ripatti jazzdobosként indult, elektronikus kísérletekkel folytatta, és ahogy Sherburne-nek mondta, „nem jártam klubokba, korábban sosem hallgattam house-t és nem is igazán érdekel az egész”. Nem akarta ő a műfaj „új fejezetét” megírni, csak egy ismeretlen területen kalandozni. Ez többször sül el rémesen, mint jól, de Ripatti kivételes zenei érzékenységű alkotó.
Ő maga sosem volt igazán elégedett a Vocalcity-vel, bár később nosztalgikusan így beszélt róla: „kár, hogy erre csak egyszer van lehetőséged, hogy teljesen ártatlanul belépj egy stílusba, amiről fogalmad sincs; hogy nem kell törődnöd a részletekkel és csak csinálod, amihez kedved van.” (Wire, 2008) A folytatás, a jóval egyenesebb The Present Lover a terjesztő BMG szívózása miatt csak 2003-ban jött ki és bukott el. A későbbi albumok már izgalmasabbak; de olyan, mint a Vocalcity, nem lesz több.
szerző: Rónai András
