Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 82. számában jelent meg.
#9 - Dal a tűzpiros virágról (Laulu tulipunaisesta kukasta, 1938)
A modern filmekből a szélfútta fák szépsége hiányzik – mondta D. W. Griffith, és sehol sem látni annyit ebből a szépségből, mint a melodrámakirály Teuvo Tulio korai műveiben. A Dal a tűzpiros virágról talán a legszebb mozi a fákról. A háború előtti finn idillről szól, ahol a férfiak gerendákon szörfölve versenyeznek egymással, a nemi vágy pedig a fenyők árnyékában születik. Egy nőcsábász favágó a főhős, aki a folyóra tett rönkön siklik újabb nők felé, egyre több és több fájdalmat okozva. Egy női hajzuhatag ritkás lombkoronává alakul az átúszás révén – lehet, hogy a természeti világ a sebzett asszonylélek rajza? Az ezer irányba ágazó vágyról mesél Tulio filmje, rusztikus kéjekről és nedvedző, kérges szívekről tudósít – és arról, milyen földöntúli öröm esküvői ruhát taposni. De a legfőbb mutatvány az, amikor az egyik megcsalt nőnek könnyezni kezd a tokája. Ott játszik az a gyémántszerű vízcsepp félúton a nyak és az áll között, nem tudja eldönteni, merre induljon, együtt remeg minden kínkeserves szóval. Tulio művészete erre is képes: az emberi test szokatlan zugaiból is elővarázsolja a könnyeket.
szerző: Nagy V. Gergő
