Az ötvenes évek Amerikája rengeteg hétköznapi horrorral sújtja a feketéket, az HBO új zászlóshajónak szánt sorozata, a Lovecraft Country szereplőinek nyakába azonban még természetfeletti rémségek is szakadnak. A koncepció príma, de vajon felér-e hozzá a kivitelezés? Ez a kritika először a Recorder magazin 81. számában jelent meg.
Ne tévesszen meg senkit a cím, az HBO új zászlóshajónak szánt sorozata valójában nem sokat merít a lovecrafti mitológiából. A horror műfaja stimmel, és megbújik a háttérben valamiféle tapasztaláson túli, kozmikus rettenet, de a Lovecraft Country alapvetően nem H. P. Lovecraft műveiből, hanem egy, a szerzőhöz kapcsolódó életrajzi adalékból dolgozza ki a premisszáját, jelesül abból, hogy Lovecraft több ízben rasszista nézeteknek adott hangot. Mihez kezdjen ezzel egy afro-amerikai zsánerrajongó? Hogyan egyeztesse össze kedvenc sci-fi-, fantasy- és horrortörténeteit a rasszista felhangokkal?
Ebből a felvetésből indul ki a sorozat – és az alapjául szolgáló, Lovecraft földjén című regény –, amely többszörösen tematizálja a horror és a fajgyűlölet összefüggéseit. Egyrészt Atticus Freeman (Jonathan Majors), a második világháborús afro-amerikai veterán rajong Edgar Rice Burroughs ponyváiért, és nem egyszer vitákba bonyolódik a zsánerirodalom visszásságairól. Másrészt azáltal, hogy a családtagjaival együtt horrortörténetbe taszítják őket, a sorozat korrekciót hajt végre a túlnyomórészt fehér főszereplőkre korlátozódó műfajjal. (Akadt az elmúlt években több ilyen példa, a Tűnj el!-t és a Mi-t rendező Jordan Peele a sorozat egyik producere.) Harmadrészt a feketékre az 50-es évek Amerikájában leselkedő veszélyeknek csak egy része természetfeletti, és a rasszizmus e világi szörnyetegei sokszor ijesztőbbek.
A sorozat egy-két nagyobb változtatástól és betoldástól eltekintve hűen követi a regényt, és megőrzi annak szerkezeti erényét: az első két epizód felvezeti az évad átívelő cselekményét, hogy aztán Atticus baráti köréből és rokonságából egy-egy szereplő saját sztorikat kapjon, amik a legkülönfélébb horror és fantasy alműfajok alá tartoznak. A harmadik epizódban a tüzes Leti (Jurnee Smollett) kísértetházas történetbe csöppen; a negyedik rész Indiana Jones-szerű heist-kaland; az ötödik testhorrorral operál. A műfaji terülj-terülj asztalkám lehetőséget nyújt több színésznek is a kibontakozásra, és üdítően epizodikus: egyik ötletet se kell túl hosszúra nyújtani, ha pedig valamelyik gyengébbre sikerül, még mindig bízhatunk benne, hogy a következő kárpótol.
Szükség is van rá, mert a sorozat csalódást keltően egyenetlen. A sztori az Egyesült Államok rasszista múltjába ágyazva tudná új fénytörésbe hozni az ismert horrortoposzokat, csakhogy az írók furkósbottal verik a fejünkbe a párhuzamokat. A csikorgó párbeszédek eleinte azokat az információkat adják a szereplőik szájába, amelyeket papíron megold a leírás vagy belső monológ – tipikus adaptációs malőr –, később mindent kimondanak, ami lejönne a vizuális történetmesélésből is. Amit Jordan Peele saját filmjeiben elegáns porondmesterként vezényel le, azt itt Misha Green vezetőíró lelkes, de botcsinálta növendékként igyekszik utánozni.
Tovább ront az összképen, hogy a sorozat hangvétele és tempókezelése inkább emlékeztet a másik nagynevű producer, J. J. Abrams felszínesen szórakoztató blockbustereire, mint Peele – vagy mondjuk a Watchmen sorozat – szubverzívebb, szereplőit és témáit mélyebben értő és feldolgozó megközelítésére. A szörnyes horror B-filmes hatást kelt; a rasszista seriffek és milliárdosok és a főszereplőink összetűzéseinek feszültségét kioltja az említett furkósbot. A Lovecraft Country többet markol, mint amennyivel elbír, a maga elé kitűzött pedigrének csak ímmel-ámmal tud megfelelni – az ötödik epizód közelíti meg legjobban a vágyott célt. Na, ott végre zsigereket növeszt a horror, súlya lesz a tematikának, és kétdimenzión túlmutató szereplőt, konfliktust, helyzetet kapunk.
hol látható: HBO GO
osztályzat: 6/10
szerző: Huszár András
