Mai világunkban már elfogadott, ha egy nő az anyaság mellett a karrierjét is építeni kívánja, de ez bizonyos szakmák esetében különösen nehezen menedzselhető. A Mustang társforgatókönyvírója, Alice Winocour által írt és rendezett Ígérem, hogy visszatérek (Proxima) pont egy ilyen megoldhatatlannak tűnő élethelyzetet mutat be. Ez a kritika először a Recorder magazin 81. számában jelent meg.
Winocour filmesként saját maga is megtapasztalta, milyen nehéz a teljes embert követelő álommunkát összeegyeztetni a gyerekneveléssel, az Ígérem, hogy visszatérekben pedig még tovább emelte ezen konfliktus tétjeit. Az Eva Green által alakított főhős végre megkapja élete lehetőségét és egyéves űrutazásra indulhat, ám ez azzal jár, hogy hosszú időre hátra kell hagynia az érzékeny és az iskolában is nehezen teljesítő nyolcéves kislányát. Nem ez az első űrutazós film, ami a gyermek Földön hagyásának problémájával foglalkozik, mégis tud újat mutatni a témában. Lehet-e jó szülő az, aki igent mond egy fokozottan életveszélyes küldetésre? Lehet-e jó asztronauta az, aki nem tudja teljesen kizárni a családját és a földi életét?
Az első ember hatásvadászattól mentes és az űrhajóslét keménységét kendőzetlenül bemutató stílusát idéző Ígérem, hogy visszatérek úgy űrfilm, hogy igazából végig a Földön játszódik – mivel az elszakadás nem a rakétakilövéssel kezdődik, hanem az azt megelőző felkészítő hónapokkal. Ez az időszak bizonyos értelemben még megterhelőbb és feszültebb a tényleges űrutazásnál: két élet között ingázik hősünk, miközben idővel bele kell törődnie, hogy ezek nem összeegyeztethetők. Az Ígérem, hogy visszatérek visszafogott érzékletességgel mutatja be a kötődés és elválás folyamatait: az utóbbi évek egyik legerőteljesebb anya-lánya filmje.
Ígérem, hogy visszatérek (Proxima)
mozibemutató: 2020. szeptember 10.
HBO GO-premer: 2020. október 10.
osztályzat: 8/10
szerző: Rácz Viktória
